|
|
A tradicionális ultradextrokonzervatív (ultrajobboldali-ultrakonzervatív) imperio-monarchista és monarcho-legitimista »KARD-KERESZT-KORONA-SZÖVETSÉG« mélyreható elvi megfontolásból a leghatározottabban kivonja magát azokból a vissza-tekintő-megemlékező ünneplésekből, amelyek 1998. március 15. és 1999. október 6. között esedékesek Magyarországon, figyelemmel az 1848/1849-es események százötven éves évfordulóira. Mi is vissza kívánunk tekinteni azokra az eseményekre, de nem ujjongó lelkesedéssel 1848 március 15-re, és nem gyászteljes szívvel 1849 október 6-ra, — hanem hűvös „tárgyilagossággal” – egyfelől, és szigorú disztantifikációval – másfelől. Már a 17. században lezajló angol forradalom is, de az 1789-es francia forradalom még sokkal inkább, hasonlóképpen az 1830-as francia és az 1848-as francia és európai forradalmak – ezek körében a magyar forradalom – baloldali, sőt, szélsőbaloldali forradalmak voltak (függetlenül attól, hogy a bal- és jobboldaliság megkülönböztetése csak a 18. század vége felé alakult ki). Ezekre a forradalmakra – elismerve azt, hogy nem ok nélkül robbantak ki – csak a legmélyebb és legvégletesebb megvetéssel gondolhat az, akinek a jobboldalisághoz bármilyen halványan megmutatkozó, csekély köze is van. A forradalmak és ellenforradalmak – principiális alapformáik tekintetében – a következők lehetnek:
A történelem forradalmai – szinte kivétel nélkül – a 3.1. pontban felvett „Revolutio Destructrix Extremo-Sinistra” voltak. A 2.1. az 1933-ban történt – viszonylag békés körülmények között végbemenő és legitim-legális – németországi nemzetiszocialista hatalomrajutással hozható összefüggésbe. Az, ami 1956-ban történt – október végén és november elején Magyarországon -, teljesen kevert volt, de egyre inkább az 1.1. és az 1.2. felé elmozdulva. A kirobbanás idején még baloldali kharakterisztikumai voltak a felkelésnek, de a folyamatok a mérsékelt jobboldaliságon keresztül a szélsőjobboldaliság felé tolódtak. Elsősorban nem forradalom vagy ellenforradalom volt, hanem „Antikommunista Szabadságfelkelés és Szabadságharc”. Ez volt a magyar nemzet történetének az egyetlen, első és (eddig legalábbis) az utolsó egyértelmű szabadságfelkelése és szabadságharca. Visszatérve 1848/1849-re: szélsőbaloldali, szabadkőműves felbujtásra létrejött aljas forradalmi lázadás volt, amely jóhiszemű-jószándékú embereket is magával ragadott, amely átment egy polgárháborús állapotsorozatba, s végül egy olyan belháborúba, amelybe idegen, külföldi katonai erőknek is be kellett avatkozniuk. z A jelenkori visszatekintő-emlékezni-próbáló ünneplők többsége – ez nemigen lehet kétséges, sőt, teljesen bizonyosnak tűnik – akárcsak az egykori megtévesztettek – jóhiszemű-jószándékú emberek, akik tiszta szívvel, őszintén, becsületes lelkülettel szeretnének ünnepelni. Százötven éve folyik az a rosszhiszemű-rossz-szándékú vezérlettel működő, ám sokszor jóhiszeműen-jószándékúan végbemenő elme-manipuláció, amely otthon kezdődik, a családi körben, az iskolában folytatódik, a baráti társaságokban, a társadalmi életben, a sajtóban, a gyermekeknek, az ifjúságnak, a felnőtteknek írott könyvekben, az audiális és az audiovizuális mediaturák, a mozik, a színházak műsorában megy tovább, és egyáltalán szinte mindenütt, ahol a történetiségnek bármiféle közvetlen vagy közvetett szerepe lehet. Ez ellen tenni valamit – olyasvalamit, aminek tényleges hatása is van – alig lehet. A kevéssé gondolkozó emberek, az alul- és alig-műveltek, különösen, ha egyébként is baloldali befolyás alatt állnak, ezen hatások alól nemigen mentesülhetnek. Szomorúbb ennél az, hogy értelmes, távolról sem műveletlen, önmagukat jobboldaliaknak, sőt, nem egyszer szélsőjobboldaliaknak minősítő, s a közvélemény szerint is ilyen beállítottságúnak számító emberek is éppúgy lelkesednek 1848/1849 meghatározó eszményeiért és történéseiért, mint akár az egykori Kossuth-kutyák, mint Károlyi Mihály csahosai, mint a »Tanácsköztársaság« gyilkos handléi, mint Rákosi (Rosenfeld) Mátyás és Gerő (Singer) Ernő moszkovita vagy „Vernichtungs - Lager”-t megjárt ÁVO-s és ÁVH-s pribékjei, párttitkárai, káderesei, szakszervezeti bizalmijai, mint a mai kommunisták és posztkommunisták és liberálisok. A legszélsőségesebb szélsőbaloldaltól a legszélsőségesebb szélsőjobboldalig szinte minden politikai rendszer meglovagolta, szinte minden politikai irányvonal favorizálta és favorizálja az 1848/1849-es politikai eszméket, összekötötte magát az akkori meghatározó személyiségekkel, elsősorban Kossuth Lajossal, Petőfi Sándorral, a legelvakultabbak még Táncsics Mihállyal is. (Mellesleg jegyezzük meg, hogy Szálasi Ferenc azok közé tartozott, akik személy szerint nem lelkesedtek Kossuth Lajosért, s akik egyáltalán nem voltak történelmi retrospekcióikban sem Habsburg-, sem Habsburg-Lothringen-ellenesek. Nem tartozott, nem is tartozhatott a Habsburg-Lothringen-párti monarcho-legitmisták közé, de egyértelműen királyság-párti volt; nem volt híve a „Führer-Staat” típusú berendezésnek; a magyarországi Habsburg-Lothringen-dynastiához tartozó főhercegekkel-királyi hercegekkel jó, szívélyes, kölcsönös megbecsülésen alapuló kapcsolatot tartott fenn.) Nyilvánvaló, hogy ezek a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliak, akik hozzánk hasonlóan az ultrajobboldaliság és ultrakonzervativitás értelmében és jegyében vállalják fel a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliságot, megvetik 1848/1849. forradalmi eszméit, forradalmi személyiségeit, – ezzel szemben tisztelik a Habsburg-Lothringen-dynastiát, mérhetetlenül tisztelik I. Ferenc Józsefet, Ausztria Császárát és Magyarország Apostoli Királyát, tisztelik Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg-ot, Alfred Fürst zu Windisch-Graetz tábornagyot, Franz Ludwig Freiherr von Welden táborszernagyot, Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagyot. Áldott emléküket meg kell őriznie minden nemzetszerető, nemzetéhez és hazájához hű, igaz magyar embernek. A
Habsburg-Lothringen-dynastia jelenlegi legitimitása a
thrón igény vonatkozásában – ma is fennáll. Ennek
az érvényesülése és érvényesítése – a
fennálló politikai körülményeken túlmenően –
sokrétűen akadályozott, még az elvi síkok
értelmében is. Ez Semminek nem volt jogosultsága, a Batthyány-kormány felmentése után, még a „forradalmi szellem” épelméjű jogértelmezése szerint sem; semminek sem volt jogosultsága semmiféle értelemben az Országgyűlés feloszlatása után. I./V. Ferdinánd jogszerűen mondott le a trónról, ehhez semmiféle hozzájárulásra nem volt szükség. Ahhoz sem, hogy Ferenc Károlynak kellett volna következnie, de Ő erről lemondott, és ahhoz sem kellett hozzájárulás, hogy a »successio dynastica« értelmében a »praesumptiv« thrónörökös lett a Császár és Király, ahogyan azt már 1847-ben is mindenki tudta, hogy I./V. Ferdinánd, amikor Ferenc József 18 éves lesz, lemond a thrónról, a thrónörökös – Ferenc Károly – lemond a thrón elfoglalásáról, a fia javára. Ez történt meg, néhány hónapos késedelemmel. A „dethronificatio” két szempontból is abszolute jogtalan és törvénytelen volt. Egyfelől azért, mert az ezt kimondó Országgyűlés nem volt országgyűlés, hanem „Conventiculum Illegitimum”, egy törvénytelen és joggal-jogokkal nem rendelkező magánösszejövetel, ami nem hozhatott semmiféle érvényes határozatot. Másfelől azért sem, mert az Uralkodó – a Király – nem volt letehető, nem volt megfosztható a thróntól, és az uralkodói – királyi – dynastia sem volt jogaitól megfosztható egy egyébként teljesen törvényes országgyűlés által sem. Nyilvánvaló, hogy a világosi fegyverletétel után működni kezdő bíróságok törvényesen működtek. Haynau táborszernagynak – mint Magyarország katonai parancsnokának – különleges jogköre volt; felülbírálhatta a bírósági ítéleteket és kegyelmi jogai is voltak. Teljesen jogszerűen jártak el a bíróságok, és Haynau is jogszerűen, igazságosan járt el. Kemény és szigorú katona volt, de egyáltalán nem volt sem magyargyűlölő (sőt, inkább magyarbarát volt), sem pedig kegyetlen (sokkal inkább a nagylelkűség volt a jellemzője). Az antitradicionális és romboló forradalmak előzményeinek a körében a hatalom-uralom hibái mindig szerepet kaptak. Ez 1848-ban, Franciaországban, Európa forradalomtól érintett részein, az Osztrák Császárság - Magyar Királyság határain belül sem volt másképpen. Ezt tagadni komolytalan és esztelen lenne. A hibák az 1848/1849-es belháború után – más formák között – folytatódtak. A hatalom-uralom oldaláról felmerülő hibák – olykor súlyos hibák – soha nem voltak olyanok, hogy a normalitást-közelítő módon korrigálhatatlanok lettek volna, – mindaddig, amíg a tradicionalitás szellemisége – ha közvetetten is, de – érvényesült. Az Összmonarchia benső hibái többé-kevésbé folyton korrigálódtak. Elsősorban Metternich meghatározó tevékenysége, másodsorban az Uralkodóhoz feltétlenül hű legfőbb főurak-zászlósurak jótékony munkálkodásának a következtében. A romboló-felforgató forradalmak mindig eleve súlyosan bűnösök voltak; végzetes hibákon, bestialitásokig elmenő bűnökön kívül szinte semmi más nem kapcsolódik ezekhez a lázadásokhoz, – pozitívum pedig végképpen nem, hacsak az ellenforradalmi aktitudinitást nem számítjuk ide. A mérlegelni nem vagy csak alig-alig képes emberek, persze – minthogy spirituális orientáltságuk úgyszólván a semmivel egyenlő –, történelmi-politológiai visszatekintésük során észre sem veszik, hogy a romboló felforgató forradalmak, lázadó felkelések milyen súlyos – joggal mondhatnók: infernális – antispirituális-antitradicionális támadást jelentenek, nem csupán egy birodalom, az állam, a társadalom valamennyire még fennálló kvázi-normalitása ellen, hanem általában az ember, az ember lelki-szellemi épsége ellen is. z A forradalmak vonatkozásában azonban más is felvetődik, sőt, nem csupán felvetődik, hanem létre is jön, ki is alakul, ez pedig a forradalomellenes ellenforradalmi „actitudo”. Nyilvánvaló, hogy nem volt, nem is lehetett minden forradalomellenes ellenforradalmár spirituális-tradicionális irányban tájékozódó személyiség; a többségük távolról sem volt az, de ez az orientáció is megjelent. A »conservatrix antirevolutionalitas«, »contra-revolutinalitas« és »revolutionalitas« – lényegi mivolta szerint – a spiritualitáshoz-tradicionalitáshoz kapcsolódik, – többé-kevésbé csaknem függetlenül attól, hogy ezen szándékok gyakorló megvalósítói milyen individuális-perszonális viszonyt alakítottak vagy alakítanak ki a szorosan vett spirituális-metafizikai tradicionalitáshoz. Az optimalitásnak az felelne meg, ha minden jobboldali szellemi ember lenne, — valóban és egyértelműen; a szélsőjobboldal képviselője pedig még sokkal inkább. Erről, sajnos nincs szó. Az azonban kétségtelen, hogy a szellem tradicionálisan érintett embere nem lehet baloldali, hacsak nem dúl elméjében valamiféle végletes princípium-zavar. A spirituális tradicionalitás eleve jobboldali, szélsőjobboldali és ultrajobboldali, egyszersmind konzervatív, szélsőkonzervatív és ultrakonzervatív. Kétségbe kell vonnunk, hogy a spirituális-tradicionális orientáció és mentalitás ne zárná ki – az egyes ember esetében is – a felforgató forradalmak elfogadását, bármilyen esetben. Ennek megfelelően a spirituális-tradicionális állásfoglalás – a történelmi retrospekció során – megköveteli, hogy az 1956. október 23-án kirobbant Antikommunista Szabadságfelkelés és Szabadságharc kivételével minden forradalmat, lázadást, felkelést, belháborút elutasítson az, aki ennek hívének tudja magát, vagyis aki önmagát a spirituális-metafizikai tradicionalitás elvi bázisán állóként definiálja. z 1848. március 15. – a fentebbiek értelmében – nem lehet a mi ünnepünk. Emlékezni-visszatekinteni – elengedhetetlen, de az általunk helyesnek minősített alapelvek szellemének értelmében.
|
