Előttünk – mint tradicionálsan orientálódó 'ultradextroconservativ'-ok előtt egyértelműen és teljesen nyilvánvaló a 'Traditionalitas Spiritualis et Metaphysica Universalis Integralisque' principiumaira alapozódó létszemléletnek és a jobboldaliságnak, szorosabban a szélsőjobboldaliságnak, ezen belül pedig az ultrajobboldali-ultraconservativ, imperio-monarchista szélsőjobboldaliságnak az elválaszthatatlanul szoros és szerves összetartozása.
A 'Traditionalitas' igenlése megköveteli az igazi és tiszta jobboldaliság teljesmérvű és leghatározottabb elfogadását, és az igazi, tiszta jobboldaliság úgyszintén megköveteli a 'Spiritualitas Traditionalis' egyértelmű igenlő megvallását. Ez eléttünk és a mi körünkben is talalandó igazság és valóság, ám – számunkra – bizonyító magyarázatra egyáltalán nem szorul.
Azok számára azonban, akik még csak közelítenek a 'Traditionalitas'-hoz, és azok számára, akik – jobboldalinak vallva magukat – közelítenek az igazi, tiszta jobboldalisághoz – az ultradextroconservativ szélsőjobboldalisághoz – de ezt még nem, vagy nem teljesen érték el: ez az összetartozás, ha belátható is, távolról sem egyértelműen nyílvánvaló, sőt, még az sem zárható ki, hogy az összetartozás egyértelműségének a – részünkről szokásos – határozott, úgyszólván ellentmondást nem tűrő állítását egyenesen erőltetettnek tekintik.
A fentebbi nézetek és szemléletek egymáshoz-tartozását mélyebb-igazoltabb – a nyilvánvalóság elfogadását jobban közelítő –belátásához, e belátás elősegítéséhez néhány szempontot szeretnénk meghatározni és rögzíteni, vázlatosan kifejtve az egymáshoz való tartozás legelemibb elvi alapjait.
Ahhoz, hogy ezt a feldatunkat teljesíthessük, néhány szót kell szólnunk arról is, hogy a szorosabb értelemben vett 'Metaphysico-Traditionalitas' létszemléletéhez – magukon a 'Traditio'-kon kívül – mi tartozik olyan elválaszthatatlanul hozzá, hogy enélkül a 'Metaphysico-Traditionalitas' nem is lenne 'Metaphysico-Traditionalitas'-nak tekinthető.
A 'Metaphysico-Traditionalitas' basis-principium-ainak a 'consideratio'-ja nem philosophia, hanem magasan vitathatatlan bizonyossággal – hyperphilosophia. Ezen hyperphylosophiá-nak van és kell is lennie egy – szemléletileg meghatározható és meg is határozott – ' propaedeutica philosophicá'-jának.
Ezt a ' propaedeutico-philosophicus' irányvonalat leghelyesebben és legpontosabban úgy nevezhetnők, hogy
'metidealismus transscendentali-immanentalis et immanentali-transcendentalis theurgo-magico-solipsisticus absolutus'.
Az a 'philosophia metaphysica', amely ezt a szemléleti irányvonalat adaequat módon teszi magáévá: a philosophia betetőzésének tekinthető. A 'hyperphilosophia metaphysica' vonatkozásában némileg más a helyzet: itt ez az egyetlen érvényesen lehetséges irányvonal, s legfeljebb az árnyalatok tekintetében képzelhetők el különféle 'iskolák'. Ahol a philosophia betetőződve befejeződik, ott kezdpdik el egy folyamatos önmagán-túlemelkedés és önfelülmúlás értelmében a hyperphilosophia, amely összekötni hivatott a philosophiá-t és a Sophiá-t.
A solipsisticus szemlélet képviselőinek a tételezése szerint nincs más Lét – csakis Tudati Lét, és nincs más Alany önnön Tudati Alanyiságomon kívül. Én-Önmagam vagyok a Tudati Lét Tudati Alanya, Subiectum-a, az Én-Önmagam Tudati Actionalitas-a, vagyis önnön Tudati Actionalitas-om révén létezik a szintén tudati értelemben és kizárólag tudati értelemben felfogható 'Realitas Obiectiva'. Végsőfokon Én-Önmagam vagyok egyedül, és Én-Önmagamon kívül nincs senki és nincs semmi.
A szabadság, az Uralom, a Hatalom, a Rend és a Hierarchia a 'Traditionalitas' – solipsisticus megalapozottságú – alapszavai-alapfogalmai, s ugyanekkor ezek a metapolitica-i indíttatású jobboldali politicitas alapszavai-alapfogalmai is.
A philosophia-i és hyperphilosophia-i solipsismus a 'Metaphysico-Traditionalitas'-hoz közvetlenül, az 'Ultradextroconservativitas'-hoz közvetve hozzátartozik.
Akinek e tekintetben (jelentősen) más a véleménye, önmagáró állít ki bizonyítványt abban a vonatkozásban, hogy súlyos – ha nem végzetes – principiumzavar állapotában leledzik, olyanban, amely valószínűleg más, jelentős elvi-eszmei-szemléletbeli területekre is kiterjed.
Kétségtelen, hogy egy pártpolitikai aktivistának – "mozgalmistának" – nincs okvetlenül szüksége arra, hogy közvetlen ideológiai felkészítettségén túlmenően philosophicus-hyperphilosophicus műveltséggel is rendelkezzék: bátorságra, rettenthetetlenségre, küzdőképességre, kitartásra van elsősorban szüksége. A jobboldali vezetőknek azonban – mindazok mellett, amiket egy "mozgalmistától" is el lehet és el is kell várni – olyan complex ideologia-i képzettséggel kell rendelkeznie, amihez a szoros értelemben vett ideologia puszta ismeretbeli birtoklása merőben elégtelen. Magasfokú politologia-i, történelemtudományi, sociologia-i, jogtudományi, hadtudományi, gazdaságtudományi, philosophia-i, theologia-i ismeretekkel kell rendelkeznie, olyan szinten, amely nem elégszik meg a receptiv tudással, hanem productiv-creativ qualitas-ok activált meglétét feltételezi.
A helyes értelemben vett 'politicitas' ('Politeia') feltételezi a szintén helyes értelemben vett 'apoliticitas' ('Apoliteia') háttérbeli meglétét, anélkül, hogy ez bármilyen csekély mértékben is csökkentené a politica-i activitas-t. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha mindkettő hátterében és midkettő felett valóságosan jelen van az a szint, amelyből mindkettőnek következnie kell, – ez pedig a 'metapoliticitas' ('Metapoliteia') szintje. E szintről – mintegy lefelé – nyitni lehet mind a 'politicitas', mind az 'apoliticitas' felé. Nyitni lehet és – mint megjegyeztük – nyitni is kell, mégpedig mindkét irány felé, s csak azt kell eldönteni – de ezt valóban egyértelműen el kell dönteni – hogy melyik kerüljön, legyen és maradjon előtérben.
Kétségtelen, hogy lehetséges olyan egészen kivételes helyzet is, hogy a szint megjelenhet és meg is maradhat olyan magasságban, olyan – mondhatnók – 'meta-politica'-i niveau-on, hogy a nyitás gondolata sem merülhet fel. Ilyen volt Bhagavan Shri Ramana Maharshi személyfeletti személyiségének a helyzete. Ez azonban, ismételjük, merőben kivételes, és – noha példaértékű is lehet – alig-alig találhat érvényes követésre.

A 'Metaphysico-Traditionalitas' principiális meglétének – metapolitika-i meglétének – a politica-i-társadalmi vetülete: a jobboldaliság.
Jobboldaliság – ennyi elég is lehetne, minden további pontosító jelző nélkül. Elég is lehetne, de – sajnos – mégsem elég.
Napjainkban az alig észrevehetően csekély jobboldali elszíneződést mutató mérsékelt határozottsággal baloldali-ellenbaloldali pártokat "szélsőjobboldaliaknak" szokás – teljesen általánosan – nevezni, sőt, egyértelműen baloldali, liberal-democraticus irányt követő pártokat is "szélsőjobboldaliaknak", "fascistá-knak" és "nazi-knak" neveznek a szélsőbaloldaliak, közismert tomboló örjöngéseik során.
Valóban csak a legeslegszélsőségesebb szélsőjobboldal az, ami 'traditionális' szempontból elfogadható, de ezek körén belül is distinctio-kat kell tennünk. Nem tudjuk elfogadni – legalábbis igazán, a legcsekélyebb fenntartás nélkül elfogadni – azokat az irányvonalakat, amely bár a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliság körén belül definiálhatóak, de átitatódtak és átitatódnak az ellenbaloldaliság, főként a szélsőellenbaloldaliság által, mely mégis baloldali eszméket, célokat, módszereket, styluselemeket vesz át és tart fenn önmagán belül, összekeverve a ténylegesen jobboldali-szélsőjobboldali elvekkel és törekvésekkel. (Voltak, vannak és – sajnos – minden bizonnyal lesznek is olyan szélsőjobboldali irányvonalak, amelyek nem csupán szélsőellenbaloldali elvekkel töltekeznek, hanem készek bizonyos collaboratio-ra is a szélső-baloldal némely – erre nyitott – körével.)
Nem csupán a legszélsőségesebb szélsőjobboldaliság az, amit a 'traditonalis' orientáltság – politikai és társadalmi síkon – igényel, hanem a tiszta – minden más, elsősorban ellenbaloldali beszűrődéstől teljesen mentes – jobboldaliság-szélsőjobboldaliság. Ez az, amit ultrajobboldali-ultraconservativ szélsőjobboldaliságnak vagy ultradextroconservativ szélsőjobboldaliságnak kell neveznünk.
Ez nem Mussolini-féle, vagy Hitler-féle, és nem is más, ezekkel közelebbről rokonítható szélsőjobboldaliság. Ez a Bonald-féle, a De Maistre-féle, a Metternich-féle igazi és tiszta jobboldaliság jelenkori és radicalisált adaptatio-ja. Az az ultrajobboldaliság, amelynek a 20. században Julius Evola volt a legmagasabbról legmélyebbre tekintő és legmegbízhatóbb, legjelentősebb, leginkább figyelembeveendő ideologico-theoreticus-a. Ez az ultradextroconservativitas egyértelműen traditionalis megalapozottságú, és igazán csak traditionalis létszemléleti alapon válhat politica-i világnézetté.
Az ilyen kiindulás kizárja azt is, hogy bármikor is – a magunk részéről – confrontálódjunk a legszélsőségesebb szélsőjobboldal bármilyen komoly és becsületes, noha nem 'traditionalis ultradextroconservativ' irányzatával, legyen az magyar, vagy bármilyen más irányvonal. Ellenkezőleg – cooperáció-ra törekszünk, baráti és bajtársi együttműködésre, az együttműködés folytonos kiszélesítésére és elmélyítésére.
Másfelől – bár az ultradextroconservativ szélsőjobboldallal kiváltképpen együtt kívánunk működni – a traditionalis ultradextroconservativ szélsőjobboldal 'evoliánus' szárnyának az egyébként legtiszteletreméltóbb körei sem mértékadóak számunkra, s főképpen nem okvetlenül azok.
René Guénon és – méginkább – Julius Evola életműve absolute nélkülözhetetlen mindenki számára, aki egyfelől a mephysico-traditionalis, másfelől a traditionalis ultradextroconservativ létszemléleti-világnézeti vonatkozások körében tisztán szeretne látni. Itt nem "követésről" van szó, főként nem e szó napjainkban szokványos értelmében. Ők voltak eddig – mindkét felől – a nyugati világ számára a leginkább mértékadó 'megvilágítók'; Őket mellőzni – esztelenség lenne. Még messzebmenő esztelenség lenne Őket most – haláluk után – egymással szembeállítani. Sajnos, úgy tűnik, hogy – ha visszafogottan is – némelyek ezt nem tekintik annyira képtelen és esztelen kísérletnek, s ennek – bár egyelőre még csendesen, suttogva – hangot is kezdenek adni. Sőt, némelyek odáig mennek, hogy a 'philosophus', a 'politicus-politologus' és a szorosan 'traditionalis' Julius Evolá-t sem tartják absurdumnak – óvatosan – ütköztetni egymással. (Nem beszélve arról, hogy korábban a 'Traditionalitas'-sal csak egy kicsit is rokonszenvezők az egyes országokban is, világszerte is, a legmesszebbmenő egymásközti jóviszonyra törekedtek, ellentétben más szellemi és főleg álszellemi irányzatok torzsalkodó híveivel; ma – e tekintetben – megváltozott a helyzet: a guénoniánus-ok szemben állnak az evoliánus-okkal,de a guénoniánus-ok szemben állnak más guénoniánus-okkal, és az evoliánus-ok is más evoliánus-okkal. Az ellentétek, természetesen, mondvacsináltan elviek, valójában szinte kizárólag személyesek.)

Noha a baloldaliság-jobboldaliság fogalmi ellentétpárja a 18. század végén, Franciaországban alakult ki, korlátlanul előre és hátra lehet vetíteni az időben. Nem túlzottan szerencsés megnevezések, de – minthogy megfelelőbbek nem akadnak – nyugodtan használhatóak.
Valamikor minden a jobboldaliság jegyében állt s mindenki – vagy legalábbis szinte mindenki – jobboldali volt. Az, aki igazán számított, csakis jobboldalon állhatott. Jobboldali volt a középkorban a Ghibellin-/Hohenstaufen-párt is és a Guelf-/Welf-párt is, legfeljebb azt mondhatjuk, hogy a Ghibellin-/Hohenstaufen-párt jobboldalisága határozottabb volt és egyértelműbb, intensivebb és tisztább, – de a baloldaliságnak akkor még semmiféle meghatározó szerep nem jutott.
Azt mondhatjuk, hogy a 'Metaphysico-Traditionalitas' metapolitica-i valóságának a politikai-társadalmi vetülete az igazi jobboldaliság, s ez így is van. Ebből azonban az is következik, hogy az 'Antitraditionalitas' contra-metapolitica-i valóságának a politica-i-társadalmi vetülete a voltaképpeni baloldaliság. Úgy tűnik, hogy ez az elemi józanság keretei között – nem lehet vita tárgya.
Abból, hogy a 'Metaphysico-Traditionalitas' elvei szerint orientálódó vagy orientálódni kívánó ember politica-i-társadalmi világnézete – még akkor is, ha egyébként az apoliticitas előtérbe-helyezése mellett foglalt állást – úgyszólván szükségképpen valamilyen mértékben jobboldali, – csaknem következni látszik, hogy az antitraditionalitas vagy a baloldaliság, vagy az ellenbaloldaliság, vagy az ellenbaloldaliság által contaminált jobboldaliság-szélsőjobboldaliság mellé fog állni, ha emberi repraesentans-airól van szó.
Biztos, hogy rengeteg jobboldali-szélsőjobboldali van, aki a legkevésbé sem áll közel a traditionaliter orientálódni kívánó ember typus-ához. Ezeknek az embereknek az alkalmasint tisztességes volta nem kérdőjelezhető meg, s az sem, hogy derék munkásai, akár harcosai lehetnek a jobboldali-szélsőjobboldali ügynek, – az azonban már esetleg vitatható, hogy vajon tisztában vannak-e az igazi jobboldaliság mibenlétével. Úgy véljük, joggal gyaníthatjuk, hogy nem, nincsenek tisztában az igazi jobboldaliság lényegével.
A messzemenő tudatlanság lehetővé teszi, hogy a szélsőjobboldaliak egyébként antitraditionális beállítottságúak legyenek. Ez vitathatatlanul lehetséges. Az azonban kizárható, hogy igazán traditionalis beállítottságúak baloldaliak lehessenek.
Lehetséges-e, hogy mindezek dacára, valaki – tudva, hogy miről van szó – mégis traditionalis-nak fogja vallani magát és ugyanekkor – szintén tudva, hogy miről van szó – egyszersmind baloldalinak is? Végül is, szinte minden actualizálódni is képes módon – lehetséges. De, ha ez mégis így lenne – ami nagyon valószínűtlen – akkor is kétségbe kell vonnunk az illető esetében azt, hogy valós mélységben ragadta volna meg a 'Traditio' és a 'Traditionalitas' lényegi mivoltát.
Biztos principiumok birtokában, principium-zavar nélkül, nagyon magasról nagyon mélyre tekintve – teljes bizonyossággal maradéktalanul kizárhatjuk azt, hogy valaki a 'Metaphysico-Traditinalitas' basis-elveire alapozódó létszemléletet vallva, tudva azt, hogy mi a baloldaliság és mi a jobboldaliság, – baloldali lehessen, s nagy valószínűséggel prognostisálhatjuk, hogy az ilyen ember, ha nem máris jobboldali, akkor előbb-utóbb azzá lesz.
Létezik egy olyan kedvelt és dillettáns felfogás, amely szerint az igazán szellemi ember absolute apoliticus, olyannyira, hogy semmiféle politikai vonatkozású kérdésben nem formál semmiféle véleményt. Az ilyen emberek – mert tényleg akadnak ilyenek – voltaképpen nem apoliticus-ok, hanem – szinte kivétel nélkül – gyávák, "óvatosak", eleve feladnak mindent, hogy még hangtalanul magukban beszélve se alakítsanak ki álláspontot, hiszen még ebből is bajuk származhat, nekik maguknak, vagy családjuknak.
Van olyan, aki folyton változtatni képes az álláspontját, a lehető legalacsonyabb érvényesülési-előnyszerzési szempontok előtérbe helyezése alapján. Az előzőekben említett typus más: nem akar hazudni, nem akar álláspontot változtatni, ehelyett megszünteti az állásfoglalást, nincs többé titkos véleménye sem. Szellemi szempontból ez is megvetendő, és nem is kevéssé.
Lehetséges absolút álláspont-felettiség. Ez szinte végtelenül kivételes; ez állt fenn Bhagavan Shri Ramana Maharshi esetében.
Egyébként a metapolitica-i indíttatásból teljesen az apoliticitas-t választó embernek is lehet, sőt, kell is lennie metapolitica-i létszemléletének és politicai világnézetének. Ez pedig – traditionalis orientáció mellett – nem lehet más, csakis jobboldali, minden valószínűség szerint az ultradextroconservativitas értelmében szélsőjobboldali, – de úgy megélve ezt, hogy az operativ politicai sphaerá-ban ne kelljen szerepet vállalnia. Ez egyébként – így – tökéletesen legitim és acceptabilis.
Senkinek sem kell activ – akár extramarginális-helyzetbe-szorítottan activ - politikusnak lennie, mégcsak nem is ajánlott. Politikai álláspontját, sőt, világnézetét azonban mindenkinek ki kell alakítania, aki nem él teljesen és tökéletesen kívül minden közvetlen és közvetett (akár sokszorosan közvetett) politikai vonatkozás hatókörén.

A baloldaliság és a jobboldaliság között centristának lenni: voltaképpen baloldaliság, és magához a centrum-hoz nincs semmi köze. A centralitas, az axialitas, a polaritas – a traditionalis dextroconservativitas-sal, annak alapelveivel állnak a legszorosabb vonatkozásban, s nem hozhatók összefüggésbe az álláspontot nem igazán foglaló lagymatag baloldalisággal.
Ha visszatekintünk a múltba – mint már megjegyeztük – egyre inkább a jobboldaliság hegemoniá-ját tapasztalhatjuk. A legmesszebb lévő, legtávolibb múlt szinte teljesen tisztán traditionális és – ilyen értelemben – merőben a jobboldaliság jegyében és uralma alatt álló kor volt.
A Király-Istenségek és Isten-Királyságok kora, a sacralis Királyok és Szent Birodalmak korszaka: a Traditionalitas basis-fogalmai, egyszersmind az igazi jobboldaliság basis-fogalmai is.
A traditionalis dextroconservativitas mindig Monarchiá-ban és Monarchiá-kban, esetleg Monarchia-aequivalentiá-kban gondolkozott és ma sem tesz másként. A 'Führerstaat' legfeljebb átmenetileg elfogadható államberendezkedés.
Ha a dynastico-successionalis monarcho-legitimitas valósága valamiféle elháríthatatlan-leküzdhetetlen okok miatt semmiképpen sem érvényesülhet, akkor – átmenetileg (s ez az átmenet hosszú is lehet) – Uralkodónak, vagy Uralkodó-Kormányzónak kell a korlátlan államfői uralmat-hatalmat gyakorolnia, a monarchikus államforma teljes-tökéletes épségben-hagyása és épségben-tartása mellett. Ebből az elvből még a legvégletesebb körülmények között sem szabad engedni, legfeljebb egy restaurationalis folyamat rövid és egyértelműen ideiglenes phasis-ának fenntartásos elfogadása értelmében.

Mi a legszélsőségesebb, de mégsem az ultradextroconservativitás értelmében legszélsőségesebb szélsőjobboldal megítélését illetően ambivalens álláspontra helyezkedünk. Egyrészt baráti-bajtársi együttműködésre szeretnénk törekedni, s – ezen túlmenően – politica-i-tactica-i együttműködésre is, – másrészt viszont nem titkolhatjuk a particularis elutasítást megközelítő fenntartásainkat sem. Ez utóbbiak oka a már említett ellenbaloldali-szélsőellenbaloldali befolyások különböző erősségű, de sohasem gyenge jelenléte. Azt, aki traditionális-an orientálódik, és ennek kapcsán a jobboldaliság felé közelít, nyilvánvalóan teljes mértékben hidegen hagyják a baloldal jobboldal-ellenes propagandafogásai, és egyáltalán bármiféle baloldalról jövő jobboldaliság-ellenes érvelés. Minden ilyesfélét helyesebb teljesen figyelmen kívül hagyni.
Minket legfeljebb érdekelhet, hogy a szélsőjobboldaliságba behatolhatnak-e proletár-befolyások, hogy ezek köreiben érvényesülhet-e a proletár-lelkület. Ha az ezekkel kapcsolatban felvetődő kérdésekre a válasz: 'igen', mégpedig aláhúzottan, nyomatékosítottan 'igen', akkor okvetlenül el kell gondolkoznunk az együttműködésünk kiszélesítését-elmélyítését fokozni kívánó törekvéseink bizonyos mérvű visszafogásáról.
Több – megbízhatóbb és kevésbé megbízható – forrásból tudni lehet olyasmiről, hogy a szegedi Csillagbörtönben az egyidejűleg bebörtönzött kommunista és nemzeti-szocialista-hungarista – egymással egyébként élesen szembeálló – foglyok között az úgynevezett Molotov-Ribbentropp-paktum megkötése idején csaknem baráti hangvételűnek mondható beszélgetések kezdődtek, – arról, hogy előbb-utóbb eljön az ő közöttük esedékes megbékélés ideje, amikor a magyar zászlóban a szocializmust-kommunizmust jelképező vörös és a nemzetiszocializmust-hungarizmust jelképező zöld a megbékélést jelképező fehér jegyében nem csupán békét köt, hanem szövetséget is, a fennálló feudálkapitalista Horthy-rendszer ellen. Ez ugyan egyik fél részéről sem volt a hivatalos párt-állásfoglalás megnyilvánulása, de rávilágít egy akkor elterjedt és nyomokban még ma is élő gondolkozásra – a legszélsőbb szélsőjobboldal és a legszélsőbb szélsőbaloldal összebékíthetőségének a gondolatára és vágyálmára.

Éles kisarkítással azt kellene mondanunk, hogy mi a koraújkor újra-megvalósításán keresztül a középkort akarjuk visszaállítani, majd az ókort s végül a praehistoricum-ot. Ez, persze, így, nem igaz, – de valamiféle igazság mégis rejlik e szélsőséges túlzás hátterében. Mindazt restaurálni szeretnők, ami még ténylegesen restaurálható, akkor is, ha ez a ténylegesség egyszersmind részlegességet, töredékességet jelent. E tekintetben megelégszünk hatvan-hetven évvel is, noha szívesebben mennénk vissza hatszáz-hétszáz évvel, s ennél is inkább hatezer-hétezer, hatvanezer-hetvenezer évvel.
A traditionalis orientatio kezdődhet nostalgiával, s gyakran valóban így is kezdődik. Kezdődhet így, de a folytatódásának fokozatosan el kell oldódnia először a nostalgia meghatározó szerepétől, később többé-kevésbé a jelenlététől is.
Látni kell a kor valamennyi – döntően negatív megítélhetőségű – alapvonását. A viszonyulás nem lehet más, csakis a higgadt critica. Az optimismus is, a pessimismus is: anarya jellegzetesség; a traditionalis irányultságtól teljesen idegen.
Minden esetben – politikai vonatkozásban is – meg kell tenni az élesen criticus észrevételeket: minden kétségbeesés és minden dührohamszerűség nélkül.

Voltak-vannak olyanok (Magyarországon ilyen volt Hamvas Béla), aki szerint a hatalom nem lehet más, csakis sötét és végletes bűnösséggel rossz. Nem csupán a Kali-Yuga előrehaladott phasis-ában, hanem mindig és eleve.
Ez a felfogás számunkra merőben elfogadhatatlan. Azt nem vonjuk kétségbe, hogy a Kali-Yugá-ban, főként annak előrehaladott időszakában, különösen a 20. században, és a 21. század felé haladva egyre inkább a Sötétség birtokolja-bitorolja a hatalmat. Ez úgyszólván egyértelmű. Ebből azonban a legkevésbé sem következik, hogy a Hatalom és az Uralom ne alapozódhatnék 'Suprematia-Realivera'-ra. Elvileg mindenképpen alapozódhatik erre, gyakorlatilag már sokkal kevésbé, de még napjainkban sem teljesen kizárhatóan. Ha pedig így van – s szerintünk biztosan így van –, a tiszta és magasrendű Uralom és a tisztán jogos, jogszerűen birtokolt Hatalom – minden sötét elszíneződéstől és infernális felhangtól mentesen minden időben lehetséges volt, eleve lehetséges, ma már sokkal kevésbé az, de kivételesen még ma is elképzelhető; az idők folyamán szinte teljesen el fog tűnni, de merőben teljesen, a lehetőségek mélyéig elérően valószínűleg soha nem fog és nem tudna elveszni.

A traditionális létszemlélet is, az ultradextroconservativ világnézet is – bár időről időre érdeklődés tapasztalható e szemléletek iránt – kiszoruló félben van a Világból. Soha nem fog teljesen kiszorulni, s tehetünk annak érdekében, hogy – ha igen szűk körben is, de valamilyen mértékben eleven módon – fennmaradjon. Ezt tekintjük feladatunknak.