Hatalom és uralom

A metafizikai tradicionalitásnak – mint létszemléletnek – állást kell foglalnia azokban a kérdésekben is, amelyek körében felmerül a világban megnyilatkozó szellem problémája. Ahogyan a szellem a világban megnyilatkozik, ahogyan érvényesül, vagy háttérbe szorul, az szorosan összefügg azzal a ciklicitással, amelyben az ember, a természet, a világ, és elsősorban a tudatiság részt vesz. Ez áthatja az embert, meghatározza az ember külső és belső világát, kivéve azokat a terrénumokat, ahol az ember az autonómiáját metafizikai alapállásából kiindulva megőrzi.

A szellem jelenléte a világban uralomként és hatalomként  nyilvánul meg. Az uralom és a hatalom alapvetően tradicionális kategóriák, és ugyanakkor ki vannak téve annak, hogy az antitradicionális erők ezeket megmásítsák, és a hatalom ál-formáját alakítsák ki, és olyan irányt adjanak ennek, amely a hatalom  és az uralom eredeti stabilitásával és eredeti mozgásával ellentétes.

Minden igazi uralom alapja a „suprematia”, a fensőbbség, ami csak reális (tényleges, igazi) szellemi fensőbbség lehet – a metafizikai eredet­tudat birtoklásából adódó fensőbbség. A leglényegesebb a „suprematia” megléte ebben a kérdéskörben. Ha a „suprematia” (a valóságos fensőbbség) nincs meg, akkor csak ál­uralom (pseudo­dominantia) valósulhat meg. Ha hiányzik a szellemi fensőbbség, akkor az uralom valójában nem uralom, és az ebből következő hatalom bitorolt hatalom. Az uralom a hatalomtól abban különbözik, hogy a hatalom felett áll és azt birtokolja. Ontológiai értelemben az indiai tradiciók bőven beszélnek erről, és a hatalmat sakti­nak nevezik (nőnemű szó), ami a világban működő mágikus hatalomnak felel meg. A sakta (hímnemű szó) a hatalom (a sakti) birtoklója. Az uralom a hatalom birtoklásából adódik. Az uralkodónak hatalma van, és uralkodói volta a valóságos fensőbbségen alapszik, vagyis azon, hogy szupremáciája van. Kiemelkedik a létezők és az emberek köréből, és ebből a fensőbbségből adódó uralma a hatalmat teljes mértékben birtokba tudja venni, és meg is tudja tartani. Az ál­uralom  (pseudo­dominantia) a hatalomból csak az erőszakot  tudja megtartani, azaz a hatalomnak a legkülsőségesebb formáját. Bitorolja a hatalmat, de nem a hatalom teljességét, hanem csak a legalacsonyabbrendű részét, az erőszakot. Semmiféle hatalombitorlás nem képzelhető el, amely a hatalom teljes terjedelmére kiterjedhetne. A bitorlás mindig a hatalom legkülsőbb és legalacsonyabb rendű formájára, aspektusára és eszköztárára irányulhat.

A szellem jelenléte a világban a centrum jelenlétének a tudatosítását jelenti. Tehát, ha a centrum (a középpont) tudata nincs jelen a világban, akkor a világ szellem­nélküli. A szellem a centrumtudatot jelenti az ember és az ember világának körében. A centrum és az axis – a középpont és a tengely – az, amin az uralomnak és a hatalomnak, és mindent betetőzően a szupremáciának alapulnia kell. Az uralkodó – lényege szerint – mozdulatlan, olyan, mint a középpont és a tengely. Ezért a végrehajtó hatalom  mindig alacsonyabb, mint az a hatalom, amelyet az uralkodó közvetlenül birtokol. A közvetlenül birtokolt hatalom az alapításra, a mozgatásra (mozgásra)  és a megállításra irányul. Jupiter Stator jelentése: „megállító Jupiter”. Ez a „megállító” egyszersmind alapítót is jelent, de magában foglalja a mozgatót is: mozgat és megállít. Lefekteti az alapokat, megteremti a szilárd bázist, és uralkodik. A szellemnek – mint primer metafizikai kifejeződésnek – a világban való megfelelője a monarchia, amikor az állam élén király, császár vagy fejedelem áll, aki a hatalom teljességének korlátlan birtokosa. Mindaz, ami horizontálisan és vertikálisan szimbolizálható, és ezen területekre kiterjed, a kezében van, azt teljesen korlátlanul birtokolja. Ahogyan Isten a létet birtokolja (a létben a lét uraként van jelen) úgy van jelen a lét földi foglalatában, az államban a király, az uralkodó, a monarcha. A tradicionalitásnak ki kell terjednie az élet különféle területeire, és ott meg kell mutatnia azokat a paradigmákat (mintákat), amelyek szerint a tradicionális állam felépülhet vagy létrejöhet.

Tudni kell, hogy a jelenkorban – a jövendőről nem is beszélve – ennek a felépítésnek a lehetősége végtelenül csekély. A tradicionális birodalmak teljes szellemi áthatottsága már Kr. e. VII.­VI.­V. sz. táján megszűnőben volt. Szellemi fellobbanások még voltak az ókorban és a középkorban is, amikor a tradicionális állam (ha nem is tökéletesen)  magvalósult. A Római Birodalom tradicionális birodalom volt, a későbbi Kelet­ és Nyugat­Római Birodalom szintén. A Karolingok által újjáélesztett Nyugat­Római Birodalom – Nagy Károly Birodalma – is tradicionális volt, ugyanígy a Német­Római Császárság is. Tradicionális állam volt Magyarország is a Turul­dinasztia – Árpád­házi uralkodók idején – párhuzamosan a Szász­dinasztia, majd a Hohenstaufok Német­Római Birodalmával.

Keleten ezek sokkal inkább megőrződtek, ha e tekintetben a kínai, de még inkább a japán császárságra gondolunk, ahol az uralkodói jelenlét egészen a legutóbbi időkig megnyilvánult. A monarchia legmagasabb formája az Isten­Királyság, amikor az istenség – mintegy Avatára­ként (alászállóként) – megjelenik a világban és elfoglalja a Világ­Király pozícióját. A Világ­Királyét, aminek a neve a szanszkritban Cakravarti, vagyis a  „kerék forgatója”. A „kerék forgatója”, a „kerék ura” csak az lehet, aki a Centrumban van, és a Centrumból kiemelkedik. Az Isten­királyt felváltja a szakrális király, akinek a küldetése az Égből, az Égtől ered. Ezután jönnek létre azok a királyságok, amelyek Isten kegyelméből királyságok. Ez már lefokozódás, de ebben még jelen van a szellem, él és működik. Azután már azok a formációk következnek amelyekből ezek az erők már hiányoznak, és létrejön az az államforma, amely demonstrációja a szellem ki­nem­fejeződését képviseli. Azt reprezentálja, hogy nem  a szellem (az ég, a transzcendencia) reprezentánsa. A köztársaság ilyen államforma.

A tradicionalitás – bár elsősorban nem a földi területekkel foglalkozik – nagyon határozottan állást foglal a világgal kapcsolatos kérdésekben is. Ugyanis a világnak biztosítania kell az individuumok számára a szellemhez (az eredethez) való visszajutást, visszakapcsolódást. Az állam ezért a szellemi világ lenyomata, ugyanakkor paradigmája, amiben kifejeződik a szellemi világ belső rendje, s amely megadja a mintát ahhoz, hogy milyen világot építsen fel önmagában és önmaga körül az ember. Az uralom, amely szupremácián alapul, és amely a hatalmat birtokolja, csak autokratikus, arisztokratikus, és theokratikus lehet. Az autokratikus azt jelenti, hogy az uralkodó önmagára alapozott korlátlan hatalommal rendelkezik. Az arisztokratikus azt jelenti, hogy a legjobbak uralma érvényesül. A theokratikus azt jelenti, hogy az arisztokrácia és a theokrácia az eredetét az istenség létéből vezeti le, s hogy az autokratában az isteni princípium működik, s hogy az autokrata az isteni princípiumot fejezi ki minden tekintetben, s az arisztokrácia az isteni uralomtól áthatva jeleníti meg a legjobbak uralmát. A theos istent jelent, az aristos a jót, a legjobbat, az agathos felsőfokát jelenti, az auto önmagát. A theokrateia és theokratia (theocratia) az aristokrateia és aristokratia (aristocratia) s az autokrateia és autokratia (autocratia) görög és greko­latin formák. Ezek jelentik azt a bázist, amely a szellemhez való visszaemelkedést lehetővé teszi. A démos­nak, a népnek az uralma a démokrateia vagy démokratia (democratia). A „demokrácia” még abban az esetben is lefokozást és lefokozódást jelent az előbbiekhez képest, ha a démos­ban egy igazi szellemi méltóság nyilatkozik meg. De rendszerint nem nyilatkozik meg, és a démos rendesen nem több, mint tömeg. Ma lépten­nyomon – minden politikai irányzat a demokratizmus nevében akar beszélni, és ennek igenlését és fokozását jelöli meg céljaként. A szellemiség szempontjából a demokrácia és a demokratizmus elvetendő. A szellem, a tradicionalitás szempontjából a demokratizmusnak semmiféle létjogosultsága nincs. Az Uralkodónak egyetlen kötelessége van – ez is önmagából adódó s nem egy elv követése – az, hogy ne a nép ellenében uralkodjék. De nem kell a nép nevében uralkodnia, mert a nép mérhetetlenül alatta áll az igazi Uralkodónak.

Meg kell határoznunk, hogy a tradicionális létszemlélet – amely a szellemi szférákra vonatkozik elsősorban – hogyan nyilvánul meg a politika és a társadalom síkján. A tradicionális létszemlélet elidegeníthetetlen politikai vonzata az a politikai világnézet, amelyet jobboldaliságnak (dextrizmusnak) nevezünk, s ebből a legradikálisabb jobboldaliság következik. A radikális jobboldaliságban nincs helye a demokratizmusnak. Amikor diktatúrákról beszélünk, tudnunk kell, hogy a diktatúra mit jelent. A diktatúra egy ideiglenes állapotot jelent, azt, hogy az autokrata (az uralkodó) a végrehajtó hatalmat közvetlen parancsnok kiadása útján gyakorolja, pl. egy diktátoron keresztül. Az ideiglenesség szervesen hozzátartozik, ugyanakkor a diktatúra lehet negatív és pozitív. A proletárdiktatúra vagy a klikk­diktatúra bizonyos körök, embercsoportok diktatúrája, amelyben semmiféle magasabbrendű meghatározottság nincs, nem lehet elfogadható. A diktatúra, ha abban nem az igazán magasabbrendű nyilatkozik meg – hanem éppen a sötétség, és az alacsonyabbrendű, akkor az a sötétség uralmát, a skotasmokratiá­t jelenti. A diktatúrát, amely terrort alkalmaz, s amelynek a hátterében a skotazmokrácia érvényesül, el kell vetni. Ez éppúgy baloldali, mint a demokratizmus, a liberalizmus, a szocializmus. A terror és a liberalizmus is baloldali – a terrorisztikus diktatúra és a demokratizmus is az.

Társadalmi­gazdasági vonatkozásban nyilvánvaló, hogy a szocializmus és főképp a kommunizmus végletesen antitradicionálisak. A kommunizmus az a politikai világnézet, amelyet joggal nevezhetünk satanokratiá­nak, sátáni uralomnak. A kommunizmus (bolsevizmus) a sátáni uralom egyértelmű kifejeződése, de a sötétség világával van összefüggésben a polgári demokrácia is, és gazdasági síkon a kapitalizmus is. Ezek nem tradicionális képletek.

Társadalmi síkon az utolsó tradicionális megnyilvánulás a feudalizmus volt. Az eredeti feudalizmus, amelyet nem rontott még meg a pénzgazdálkodás elhatalmasodása. A feudalizmus negatív kinövései minden esetben összefüggnek a pénzgazdálkodás erőteljes kibontakozásával, s ekkor jön létre az, hogy pl. a földművelő rétegek (a jobbágyok) egyre több munkát kénytelenek elvégezni, s nem annyit, mint amennyi feltétlenül szükséges. A feudum lényege az, hogy minden a királyé. Minden az ő tulajdonában van, de nem kapitalisztikus, hanem valóban királyi tulajdonában, és ő adományoz. Amit adományoz, az magántulajdonba kerül, de nem a kapitalisztikus magántulajdon értelmében. A feudumokként adott földbirtokot nem lehetett eladni, mert a tulajdonjogi hierarchiák értelmében végül is a királyhoz tartozott, az övé volt. Ez a folyamat továbbfolytatódott lefelé (a feudumból újabb feudum született) végül eljutott a telkes jobbágyságig. A jobbágy szónak nem volt eredetileg semmiféle pejoratív értelme (a szó latin formája: jobbagus). Mindenki a király jobbágya volt. A jobbágy a telket birtokolta, magántulajdona volt, de nem kapitalisztikus értelemben, hanem a tulajdonjogi hierarchiák értelmében. Magántulajdona volt, de ezt a tulajdont hűbérbirtoklás formájában kapta, tehát az ő magántulajdona egyben az ő uráé is volt, emellett elsősorban a királyé. A feudalizmus tiszta formáival a IX­XIV. században lehetett találkozni; utána (a pénzgazdálkodás elhatalmasodása révén) a feudalizmus tiszta formái zavarosabbá váltak, és felvett olyan jegyeket is, amelyeket negatívan lehet és kell megítélni. De ez nem tartozik a feudalitás eredeti képéhez, és ennek megítélhetőségéhez. Míg a kapitalizmus antitradicionális (az államkapitalizmus még inkább), addig lényegileg a feudalizmus – ha az tiszta formában jelentkezik – tradicionális. A baloldaliság minden esetben antitradicionális és a jobboldaliság – ha az tényleges jobboldaliság – tradicionális jellegű. Meg kell jegyezni, hogy nem egy jobboldali irányzatba baloldali elemek keveredtek a történelem során. Erős baloldali – voltaképpen ellen­baloldali – átitatottságot lehet kimutatni akár szélsőjobboldali irányzatok esetében is, és ezek (ebben a vonatkozásban és értelemben) szintén antitradicionalitásként jelentkeznek. (Magyarországon a mai politikai spektrumban mindaz az 53 párt, amely megpróbált megnyilvánulni, kivétel nélkül baloldali párt. Akárhogy fogalmazzák is meg önmagukat, akkor is baloldaliak, mert minden esetben kapcsolódnak a demokratizmus valamilyen formájához, és minden demokratizmus baloldali. Azt, hogy az MSZMP szempontjából minden párt jobboldali, sőt szélsőjobboldali, nyugodtan figyelmen kívül hagyhatjuk.)

A tradicionalitás két szempontot tart elengedhetetlennek. Az egyik az, hogy a feudalizmusnak kell érvényesülnie – függetlenül attól, hogy ennek az esélyei jelenleg milyenek. A másik pedig a birodalmi gondolat, ezt imperializmusnak lehetne nevezni, de miután ehhez már zavaros, negatív képzetek társulnak, nevezzük inkább imperiumizmusnak („birodalmizmusnak”). Ha a magyar történelmen végigtekintünk, azoktól az időktől kezdve, amikor Magyarországon kihalt az Árpád­ház, az Anjouk uralmát követően lényegileg a Habsburgok uralmára (a Jagellók és mások megnyilvánulásai itt csak epizód­szerűek voltak) a következők voltak jellemzők: Magyarország perszonál­unióban volt a Német­Római Birodalommal. A Magyar Királyság sohasem volt a Német­Római Birodalom része, miután a magyar király császári jogú király volt (nem olyan, mint pl. a cseh király) s egy „unio personalis” kötötte össze a Német­Római Birodalommal (a múlt század elejétől Ausztriával). Magyarországon, a magyar főurak körében a feudalicitást sokkal mélyebben érezték, mint a Német­Római Birodalomban. Ebből a szempontból a magyarság tradicionálisabb állást foglalt el, mint a perszonál­unióban részt vevő másik birodalom különböző részei. A Német­Római Birodalmon belül azonban (később Ausztrián belül) sokkal mélyebben átélték a birodalmi gondolatot, tehát e tekintetben ez volt tradicionálisabb. Ennek a két feltételnek (feudalicitás és birodalmiság) tökéletes szintézisben kellett volna lennie. Magyarország és a Német­Római Birodalom szimbiózisa – visszamenőleg – ugyan nem tekinthető abszolút egyértelműséggel pozitívnak, de az a szokásos hozzáállás, amely elveti a Habsburg­Birodalom lényegileg pozitív voltát, teljesen téves. Ez a perszonál­unió – bár nem volt teljesen tökéletes – olyan formáció volt Európában, amelyet nem szabad elutasítanunk.

Az uralom és a hatalom szellemi megnyilatkozásával összefüggésben beszélnünk kell a nacionalizmusról is. A nacionalizmus – nem minden előzmény nélkül – a reformáció idején volt megszületőben, és az 1789­es francia forradalom kapcsán bontakozott ki erőteljesen. A nacionalizmusnak ez a formája antitradicionális és baloldali, ugyanis nivellatizmuson alapszik, a nivelláció pedig a kiegyenlítést jelenti, és ez minden esetben lefelé ható kiegyenlítődést eredményez. A nacionalizmus lényege  az, hogy aki a „natio”­hoz, a nemzethez tartozik, az lényegileg egyenrangú, és ez adja meg a nemzet kohézióját. A „natio” történetileg különböző dolgokat jelentett; pl. Magyarországon hosszú ideig kizárólag a nemeseket jelentette. Mindenki a királyság lakosa volt, alattvaló (regnicola), de nem volt a „natio” része, csak a nemesség. A francia forradalomban kibontakozó nivellatív nacionalizmusra vezethető vissza az internacionalizmus is, amely szintén nivellatív. Az egyik abból indult ki, hogy mindenki francia, német vagy magyar, a többi nem számít, s ez adja meg a kohéziót, a szellemi és minden egyéb alapot, ez foglalja össze a nemzetet. Ugyanezt tovább lehet gondolni úgy, hogy ezt kiterjesztjük az össz­emberiségre. A nacionalizmusnak van azonban  egy pozitív és jobboldali formája is. Ez a nacionalizmus bensőleg tagozott nemzetet tételez fel; horizontálisan és vertikálisan tagolt nemzetet. Differenciált, integrációra képes, nivellációban részt­nem­vevő nemzetet, szellemileg felülről lefelé hatóan vezetett és szellemileg felfelé irányuló nemzetet tételez fel. Ez megfelel a jobboldali nacionalizmusnak. A nemzetköziség (az internacionalizmus) esetében ugyan elvileg nem lehet kizárni a jobboldali internacionalizmust, de az internacionalizmust a legsötétebb szellemellenes és ellen­szellemi erők oly mértékben használják és használták fel a világ ellen, hogy az evvel való együttműködés szellemi szempontból lehetetlen. A beszűkült nacionalizmus alapján sem lehet a szellem felé törekedni. Van egy olyan szellemi transz­nacionalizmus (vagy szupranacionalizmus), amely nemzeteket felülmúló princípiumok alapján egységesít. Ez partikuláris formában megnyilatkozik, hiszen ilyenek pl. a nemzetek felett álló egyházak, szerzetesrendek stb. (Magyarországon is működik egy olyan radikális párt, amely transznacionálisnak nevezi magát, azonban ennek a transznacionalizmushoz semmi köze nincs, mert tipikusan internacionalista, kozmopolita jellegű pártalakulás.) Az igazi transznacionalizmust és a pozitív értelemben vett nacionalizmust a konnacionalizmus (a nemzetközösség mellett való állásfoglalás) köti össze. A konnacionalizmus az, amely a nemzetköziség eszméjével szemben a nemzetközösségi eszmén alapul, és az együttes nationalizmust is jelenti, vagyis a nacionalizmusok és a nemzetek összefogását.

A jobb­ és baloldaliság a XVIII. század végére visszavezethető kifejezések. A parlamenti képviselői elhelyezkedést fejezték ki. Az egykori konzervatív­kormánypártok képviselői a jobb oldalon, míg a felforgatást szorgalmazó képviselők a baloldalon helyezkedtek el. A kifejezés nem a legszerencsésebb, de nincs erre megfelelőbb szó. Éppen ezért ezt a kifejezést lehet évezredekkel visszamenően is alkalmazni, de lehet a mai napra, vagy a jövőre is vonatkoztatni.

Ha az utóbbi 250 évben egy igazán jobboldali politikust meg akarunk jelölni és nevezni, akiben a legtisztábban érvényesült a politika síkján ez a szellemiség, akkor ez Metternich volt, sokkal inkább, mint – mondjuk – Hitler vagy Mussolini. Metternich olyan jobboldaliságot képviselt, amiben semmiféle ellen­baloldali beszüremlés nem kapott helyet. A manipulatórius nevelés és oktatás hatására természetesen a magyarok 99,9%­ánál Metternich neve olyan ellenszenvesen cseng, mint a legelvetemültebb politikai gonosztevőé. Ez a felfogás azonban alapvetően téves, sőt, ostoba. Metternich a csaknem tiszta tradicionális állameszmét képviselte, és soha életében nem volt egyetlen magyarellenes megnyilvánulása sem. (A gondos és mélyre hatoló történeti vizsgálatok ezt egyértelműen kimutatták.)

Valamikor a középkorban vagy annál régebben mindenki és minden áramlat „jobboldali” volt, mert minden áramlat tradicionális volt a lényegét tekintve. Az antitradició csak a perifériákon tudott megnyilatkozni, marginális erőként.

Különbségeket visszamenőleg is lehet tenni, ilyen volt a középkorban a Guelfek és Ghibellinek ellentéte. A Guelf egy dinasztiát jelentett, amelynek eredeti német neve: Welf, a Ghibellin német megfelelője a Hohenstaufen. A két dinasztiának az álláspontja alapvetően különbözött. A Guelf dinasztia teljes mértékben elismerte a pápa mindenek felett álló primátusát, és szuprémáciáját. Az volt az álláspontjuk, hogy a pápa – ha akarna – császár is lehetne, de ha nem császár, akkor is a császár felett áll. A Ghibellin álláspont szerint viszont a szuprémácia a császárt illeti meg, és a császár – ha akarná – átvehetné a pápai hatalmat, de ha nem veszi is át, akkor is a pápa felett áll. Ez nagyon is megalapozott volt valamikor, hiszen a német­római császárt nevezték Krisztus helytartójának – Vicarius Christi­nek – és a pápát csak Vicarius Petri­nek, Szent Péter helytartójának. Ez sokáig (hosszú évszázadokon keresztül) így volt. Ha a mai kifejezésekkel akarjuk megjelölni, nyilvánvaló, hogy a Guelfek is és a Ghibellinek is „jobboldali” irányzatok voltak. Függetlenül ettől: a Ghibellin­irányzat „jobboldalibb” volt, mert az uralkodó, a tradicionális felfogás  szerint fölötte áll a főpapnak.

Minden papiságban van valami lunáris (Hold­szerű), tehát közvetítő  jelleg. Például az aztékoknál a király mellett ott volt a legfőbb főpap, akiknek az volt a neve, hogy „Kígyó­Asszony”, s bár férfi volt, úgy jelent meg, mint a király felesége. Indiában a király – a Rájá – mellett ott volt a Purohita, a főpap, egy bráhmana, aki a szertartások ideje alatt – noha férfi volt – úgy viszonyult a királyhoz, mintha a felesége lenne. Ennek nem volt szexuális vonatkozása, itt egyszerűen a belső rangbeliség külső megnyilatkozásáról volt szó. Noha az uralkodó maga is főpapi személy, mindenképpen a legfőbb főpap felett állt. Még így, visszamenőleg is meg lehet erősebben és gyengébben „jobboldali” irányokat különböztetni, s ugyanakkor a mai, illetve a múlt századi kifejezéssel élve – a Guelf és Ghibellin álláspont – mint megjegyeztük – együttesen is, külön­külön is „jobboldali” volt. Magyarországon, Koppány és Szent István ellentéte esetében is mindketten tradicionális szemléletet képviseltek.

Valamikor az antitradició erőinek (bár léteztek) a jelentősége perifériális volt. Még nem tudtak behatolni, még nem tudták áthatni az ember világát, de már működtek belülről, láthatatlanul, a tudat dekompozíciója révén, s igen nagy eredményeket értek el, de a rend felzilálását még nem tudták elvégezni. A középkori államokat (bár már messze nem voltak tökéletesek) még mindig éltette és fenntartotta azoknak a maradványoknak az átható ereje, amelyek valóban a tradició képviseletét jelentették. Ezek még maradvány állapotukban is domináltak és (még ezen állapotukban is) marginális vagy extramarginális síkra tudták szorítani azokat az offenzív erőket, amelyek bomlasztani próbáltak. A forradalmak alapvetően baloldaliak. Az 1648­as angol, az 1789­es és 1830­as francia, az 1848­as francia és európai, 1870/71­es francia, az 1917­es orosz, az 1918­19­es európai forradalmak mind – alapvetően és szélsőségesen, és egyre szélsőségesebben – az antitradició (skotazmokratikus, sötétséget képviselő) uralmi erőknek a kezében voltak, és teljes mértékben azt fejezték ki. 1956 azonban más, nem is nevezhető forradalomnak, hanem Szabadság­felkelésnek és Szabadságharcnak. 1956­ban Magyarországon nem baloldali megmozdulás volt. Nem lehet összekötni sem 1648­cal, sem 1918­cal, 1956 végtelenül azok fölött áll rangban, méltóságban és irányultságban. Ez nem azt jelenti, hogy 1956­ban effektív tradicionális erők nyilatkoztak volna meg – mivel ilyen erők csak szórványosan vannak a világban –, az irányultság viszont megfelelt annak az irányultságnak, ami felé a tradició is irányította volna ezt a megmozdulást. Amikor ezt a bolsevisták ellenforradalomnak nevezték, akkor meg akarták bélyegezni ezt a Szabadság­felkelést. Ha ezt nem a bolsevisták találták volna ki, akár el is fogadhatnók az „ellenforradalom” megjelölést, ugyanis az ellenforradalom – mint tény, mint lehetőség, mint fogalom – általában mindig hordoz magában valami pozitivitást. Mindent egybevetve azonban helyesebb ha a Szabadság­felkelés vagy Szabadságharc kifejezéseknél maradunk. Semmiképpen ne keverjük össze azokkal a sötét erők által történt megnyilvánulásokkal, amelyek a forradalmakban koncentrálódtak.

Ha a tradicionális politológia értelmében figyeljük a múlt tényeit, eseményeit, történéseit és a tendenciákat, akkor joggal mondhatjuk ki, hogy Magyarország ma is Királyság. 46 év alatt csak jogtalanságok történtek a hatalom irányából Magyarországon. Az Ország 46 évig ellenséges megszállás alatt állt, és az ellenséges megszállás nem kreálhat nemzetgyűléseket, kormányokat, országgyűléseket. Jogi értelemben (de iure) Magyarország voltaképpen ma is Királyság, ahol interregnum áll fenn 46 éve, tehát nincs törvényes államfő, sem országgyűlés, sem kormány. De facto (a tények szempontjából) Magyarországon a hatalmat a magyarság  elemi érdekeivel ellenséges viszonyban álló hatalom bitorolta, amelyben bábfigurák asszisztáltak. Ezen lényegében nem változtatott az 1990­es „választás” sem, hiszen a jelenleg „megválasztott” hatalom az előző hatalom szukcesszióján alapul, abból vezeti le magát. Hasonlóképpen teljesen érdektelen az, hogy mit fogadtak el címerként: a koronás vagy a nem­koronás címert. Magyarország címere a koronás címer, és ezt semmiféle legitim szerv nem törölte el, mert azóta – vagyis a szovjet megszállás kezdete óta – ilyen szerv nem működött. (A címer a koronás kiscímer, és lehet használni a koronás középcímert is, és ha majd egyszer megalkotják, a koronás nagycímert is. Ennek azonban csak a tervezetei voltak meg, több évszázad óta tervezik, de még nem alakult ki, hiszen olyan területek is benne voltak, mint Szerbia vagy Jeruzsálem. Miután a magyar király Jeruzsálem és Szerbia királya is egyúttal. A korona nélküli címer – nem címer, az egy pajzs. Még a vármegyék címerpajzsa fölött is korona állt valamikor, általában kilencágú korona.)

Jelenleg mérhetetlenül csekély annak a lehetősége, hogy akár itt Magyarországon, akár a világ bármely más részében ténylegesen tradicionális struktúra létrejöhessen. Annak is igen csekély a lehetősége, hogy ilyen struktúrára emlékeztető formáció kialakulhasson. Annak azonban, hogy a restaurációnak milyen esélyei vannak, az elveket, a princípiumokat nem lenne szabad érintenie. Itt elvi állásfoglalásra van szükség, ugyanakkor fel lehet tételezni azt, hogy az egyre inkább elsötétedő világ életében vannak viszonylag fényteljes időszakok, ún. lucidum intervallum-ok. Ezekben ugyan nem az eredeti tradicionális fény ébred fel, de ezek mégis relatíve világosabb rövid időszakok, amelyekben a helyreállítást meg kell kísérelni, még abban az esetben is, ha ez a restauráció csupán 24 óráig állhatna fenn. Ha csak egy napra, és csak részlegesen valósulna meg, akkor is ennek a megtételnek a jegyében kellene élni, cselekedni, működni, gondolkozni és érezni.

A politikai orientáció a szellemi orientációhoz képest legfeljebb  másodlagos, de ez nem jelenti azt, hogy ez ne lenne igen mélyen, átható módon fontos például az egyén szempontjából is. Még a magas színvonalú embereket is nagyon gyakran az jellemzi, hogy jelentős princípium­zavart hordoznak magukban, tehát nincs meg a belső koherenciájuk. Az általunk egyébként kevéssé tisztelt Kerényi Károlynak volt az a szellemes megjegyzése, hogy a jelenkor emberét és nézeteit – még a tudományos vagy magasabb szinten működő embereket és nézeteiket is – az „inkoherencia”, az „inkompetencia” és az „inkonzekvencia” jellemzi, a princípium­zavarból adódóan.

Aki a szellem mellett foglal állást, de ugyanakkor a politikai baloldallal rokonszenvez, abban elkerülhetetlen belső tartásbeli zavarok jönnek létre.

Minden hierarchikus berendezkedés elfogadása döntően szükséges a tradicionalitáshoz. Aki azt mondja, hogy az a célja: meditáljon, és ugyanakkor tagadja a hierarchia létjogosultságát, annak tagadnia kell a tudatfokozatok rangsorát is. Hiszen minden hierarchia a tudatfokozatok rangsorából ered, s annak a lenyomata a világ. Aki ezt mondja, hogy minden ember alapjában véve egyenlő, az nem is gondolhatja ezt komolyan, s valószínű, hogy még soha nem gondolta át komolyan. Ez nagyon sajátos álláspont és valaki akár az életét is ráteheti egy ilyen eszmére és nem hiszi el, hogy amit mond, az igaz lenne. Valami olyat sejt, hogy ennek igaznak kell lennie, bár nem tudja, hogy miért kellene egyenlőeknek lenniük az embereknek. Az élet ugyanis állandóan megcáfolja ezt az égalitarianizmust. Az emberek jellege és szellemi fokozatai ugyanis nagy mértékben különböznek. Vannak hozzávetőlegesen azonos szellemi fokon álló emberek, de ettől függetlenül az égalitarianizmusnak semmiféle tényleges alapja nincs. Továbbmenően: az egyenlőségi elv semmiféle morális jót nem képvisel, semmi olyat, aminek valami normatív rend szerint úgy kellene lennie, mert ha úgy lenne, jobb lenne. Éppen azért, mert ez nincs így, az következik, hogy minden nivellálás lefelé való nivellálás, s minden kiegyenlítés süllyesztésen alapszik. Aki teljes mértékben jogegyenlőséget akar, az legfeljebb csak a jogfosztottságban való egyenlőséget tudja végrehajtani.

Az uralomnak és a hatalomnak organikusan kell megnyilvánulnia. Ha egy állam csak totális állam, akkor nem áll a tradicionalitás jegyében. A totalitáshoz feltétlen hozzá kell járulnia az organicitásnak, a benső élet rendezettségének, amely erőit a szellemből és az életfelettiből kapja. Centrálisan és szellemileg áthatottnak kell lennie ennek a rendnek, és ez a centrum (amelyből az áthatottság ered) egyszersmind a célnak is a centruma, amely felé a kollektívum és az egyes ember is törekedhet. Minden egyes emberi individuum magában hordja a status, vagyis az állam képét, esetleg úgy hordja magában, hogy nincs ilyen képe: összezavarodott és elsötétült minden. Egy ilyen ember csak ilyen állameszme felé tud törekedni, vagyis a nem­állam felé. A jelenlegi államok ugyanis nagyon nagy mértékben nem­államok, és a társadalmak nem társadalmak, ha az államokat és a társadalmakat eredeti, originális szemléletből megítélve nevezzük annak (vagy fosztjuk meg az ilyen megnevezés jogosultságától). Az igazi állam­ és társadalom­eszme szempontjából a mai államok és társadalmak inkább  tömegek­nek, halmazoknak, apparátusoknak, az erőszak gyakorlati eszközeiként működő szervetlen szervezeteknek nevezhetők.

A tradicionalitás egy igaz állam­ és társadalom­eszmén alapul. Olyanon, ami él, ami életét magasabbrendű erőktől kapja, amely szervesen és hierarchikusan tagolt, amelyben az individuum és a kollektívum között nincs és nem is lehet ellentét és ellentmondás, ahol mindenki a helyén van, és ahol mindenki az Ég felé törekszik, vagyis mélyebb és magasabb, s főként teljesebb önmaga felé halad.

(a szövegtörzsbe visszatérhet a VISSZA (BACK) gombbal)

* (Az 1990. április 25­i nyíregyházi előadás nyomán.)