Az ultrajobboldaliság lényegének és mibenlétének megértése – még ha politikai ismérveken, és mindennél határozottabb politikai állásfoglalásokon keresztül megy is végbe – nem a kifejezetten politikai szférában valósul meg. Ezért itt olyan fogalomban (metidealizmus) összegezzük, amely nem a politika felől közelít, de amennyiben valóban ultrajobboldaliságról van szó, annak minden politikai ismérve mögött is ott áll. E kifejezés így mind elméleti, mind gyakorlati metódusát hűen, pontosan és lényegretörően fejezi ki.
 Magának a metidealizmus kifejezésnek a jelentését két szinten lehetséges visszaadni: egyrészt olyan idealizmust takar, amely több, magasabb rendű mint az általában vett (akár objektív, akár szubjektív) idealizmusok. Másrészt olyan idealizmust, amely az idealizmusok világán túli valóságból származik, „felülről” megalkotott idealizmus, s alapvetően különbözik így az idealizmusok egyébként értékelhető emberi törekvéseitől.
 

5. Az ultrajobboldaliság ellenségképéről

Tanulmányunk előző részében számos olyan állítás és utalás elhangzott, amelyekből egyértelműen kiderül, hogy az ultrajobboldali pozíció lényegileg nem „dualizmuson” alapul.(12) Az oppozíció, a nem ritkán erőteljes és radikális oppozíció, amelyet az időbeliség későkori – gondolati, politikai stb. – formációival szemben egyre inkább fel kell vennünk, megvalósulhat a szabadság és egy magasabb értelemben vett egység jegyében is. Spontán és magától értetődő módon, olyképpen, hogy egy tökéletlen, ám a maga kizárólagos érvényét mégis hangoztató világgal önmagunk elhatározásából egyszerűen nem akarunk együttműködni. Tudjuk, hogy van egység túl ezen a romlott és alattomosan megrontó világon, az általa megvalósított zűrzavaron, és túl azon a látszat társadalmi-politikai szabadságon, amelyet egy elfelejtett fennsőbb szabadság visszfényeként hirdetnek rosszindulattal és értéktelenül. Szembenállásaink ennek az eredeti egységnek a tudatában mennek végbe, olyan tudás mentén, amely ebből az eredeti egységből és szupremális szabadságból származott és szorosan azzal kapcsolatos. Ebben a szabad, spontán és szinte természetszerű gyökeres másságban tükröződik vissza az a valóban idealizmusok feletti pozíció, amelyből a világban a legaktívabb idealizmus fakad – ultrajobboldaliság –, s amely idealizmus ugyanekkor egy idealizmusokon túli méltóságot is kifejez.
 A jól ismert eljárásmód, amellyel a modern világot képviselő gondolkozók mindennemű jobboldaliságot – azok céljait, artikulációit nem megkülönböztetve – az inszinuációk és összeesküvéselméletek képviseletének állítanak be, nem szabad, hogy bármilyen értelemben is megtévesszenek bennünket. Sem úgy, hogy „elhisszük” ezt és végül már minden értékünket pusztán az oppozíciók valóságában tapasztaljuk; sem úgy, hogy a felforgatás erői munkájának például „szisztémaként” való tapasztalását – hatásukra – el akarjuk kerülni. A modern világ berendezkedése, értékrendje és felfogásmódja mindenki számára egy programot kínál; a mi számunkra azt, hogy mi az, amit nem szabad tenni és mi az, ami alól magunkat ki kell vonni. Ami a mai kor számára „szélsőséges”, a szemünkben mély és normális lehet, vagy ahhoz vezethet. „Egy abnormis világban az értékek megfordulnak: könnyen lehet, hogy éppen a környezete szemében »abnormálisnak« látszó a »normális«, akiben valami az egészséges életérzésből még pislákol.”(13) Mindezzel tisztában kell lennünk. A kaszt, a rassz, a hatalom, a szellem, a félelem nélkül megvallott realitás – minden sötét összefüggésével együtt – és a tiszta idealitás(14), attól, hogy néhány entellektüel nem lát bennük mást, mint „inszinuációra” vagy felesleges „megkülönböztetésekre” okot adó dolgokat, még fontosak kellenek, hogy legyenek a szemünkben. Ugyanekkor, persze megjegyezendő az is, hogy Evola kellő óvatossággal fogalmazott: „könnyen lehet, hogy éppen” ami ma „szélsőséges”, az a normális. Csupán „lehet, hogy”, hiszen mindaz, ami a modern világ törekvéseiből számunkra csak antithétikus módon – csak az ellene való reakció értelmében – következik, mindaz még nem teljesen ultrajobboldali. A modern világ törekvéseivel ellentétes módon haladva helyre áll egyfajta normalitás, ám végső szellemi magaslatra, s politikailag arra a szintre, amit a voltaképpeni ultrajobboldaliság jelent, csupán így eljutni nem lehet. Szabadon, nem csak reaktíve kell látnunk például a rassz értelmét. És bár a világban végbemenő szélsőséges összeesküvés-hálózat mindennél sötétebb és determinatívebb mindenki számára, mégis, ennek leleplezésében már egyfajta attól való szabadságnak is érvényre kell jutnia. Az ultrajobboldal tehát nem olyan értelemben kutatja ezeket, hogy egy a jelen foknál még sötétebb Kali Yugában éljünk. Itt a rasszban például főként az az igenelt, ami tiszta természetfeletti megvalósulásra utaló jellemző lehet; itt a felbomlás korának kritikája – ha úgy tetszik, az ide vezető erők és törekvések „összeesküvésének” leleplezése – nem csupán determinatíve, hanem mintegy „felsőbb” és „technikai” értelemben is megjelenik, arra való felkészülésként, ami az „idők végezetének” saját életen belüli megfelelője, és ami nem más, mint a halál.
 Az olvasók többsége számára ezek a szavak talán „misztikusak”. Nem baj. Ami minden bizonnyal világos a feltételezett olvasó előtt, az, hogy az ultrajobboldaliság, noha számol ellenségekkel és pontosan tudja, hogy miben mi az, amivel le akar számolni, „nem ellenség-képekben gondolkozik”(15). Ez alapvetően különbözteti meg a de maistre-i, bonald-i, cortes-i klasszikus szélsőjobboldaliságot képviselők utáni szélsőjobboldali irányzatoktól.
 

6. A „kegyelem” és a „szigor”

Amikor a jelen írás első részének végén, bizonyos kozmikus-esoterikus analógiák kapcsán megjegyeztük, hogy a szélsőjobboldaliság legújabbkori képviselőire leginkább jellemző ellenbaloldaliság (László A.) a „szigor” és a „kegyelem” principiumainak vagy útjainak tökéletlen megvalósításában áll, akkor ez alatt a következőket értettük. Mindenekelőtt, az ultrajobboldaliságot – par excellence és ideális értelemben – úgy fogtuk fel, mint ami e principiumoknak(16) egyrészt együttes birtoklója és képviselője, másrészt pedig úgy, mint ami egyes-egyedül képes e principiumokat külön-külön oly módon birtokolni és képviselni, hogy a partikularizációk önmagukban tökéletesek legyenek, de a két principum egységének se mondjanak ellent. Egyes felfogások szerint az isteni „szigor” és „kegyelem” elve megfelel az „összehúzódás” és a „kiterjedés” kozmikus elveinek, mások szerint az „igazság” és a „béke”, megintcsak mások szerint a „solve” (oldás) és a „coagula” (kötés), a laya vagy a kriya, a „Bal kéz” vagy a „Jobb kéz”, a „nedves út” vagy a „száraz út”, a mantra vagy a yantra, a „nomádság” vagy a „letelepedettség” principiális elveinek. E diádok minden kétséget kizáróan a spirituális utak teljességére utalnak. Annak ellenére, hogy az archaikus történelem adott pillanataiban a fenti párok egy-egy oldalát képviselő törekvések, „iskolák” és „utak” között óriási, csaknem áthidalhatatlan feszültségek voltak, a legmagasabb rendű irányzatok tudtak ezek végső egylényegűségéről, s törekvéseiket olyan pozícióból képviselték, ahol a két oldal egysége tudott volt(17). (– Később ezeket a „pozitív” diádokat negatív, antithétikus kettősségek váltották fel.) Mindezeket figyelembe véve, amennyiben a XX. századi szélsőjobboldali irányzatok egyáltalán valamiféle távoli kapcsolatba hozhatók ezekkel, meg lehet állapítani, hogy e principiális karakterek egyikét sem tudták tisztán képviselni, nem hogy ezek egységét. A Führer, Adolf Hitler, akire sokan mint a „szigor” személyes manifesztációjára szerettek volna tekinteni, úgy tűnik például korántsem képviselte azt tisztán.(18) Ultrajobboldali szempontból igenelhető volna, ha valaki – individuálisan is – a két-két törekvés legalább egyik oldalának karakteres képviselője volna, ám mint látjuk, általában erről szó sincs. Olyan tökéletlenségekkel állunk szemben, ahol a két-két oldal sajátosságai nem is csak részlegesen, hanem önmagukban is tökéletlenül, és zavarosan ÖSSZEKEVEREDVE jelentkeznek, nem sokkal jobban annál, amit a baloldaliságra jellemzőként mutattunk ki(19). És pontosan itt található az újkori jobboldaliság végzete, amely az ellenbaloldaliságból szükségképpen következik: pusztán reakcióval, az autonómia meghatározó dominanciája nélkül – amely végül abszolút teljességhez vezetne – a részleges reprezentációk tökéletlenségének visszahatásait elkerülni nem lehetséges. Szolóntól Platónon át Dantéig és Boccaccióig, sőt még tovább is(20) fennmaradt annak a megfelelésnek az ismerete, amely az ember és az állam között áll fenn. E szerint az ember eredetileg nem csak fizikai értelemben áll két félből, hanem olyképpen is, hogy magában a kozmosz két legalapvetőbb lehetőségét és törekvését egyesíti, amelyek egyesítése által a kozmosz-feletti méltóságot is  megismerheti. A mai ember ellenben, még ha két lábon jár is, bensőleg olybá tűnhet, mint egy béna, aki legalábbis egyik lábára, ha nem mindkettőre sánta. Giovanni Boccaccio ezzel kapcsolatban jegyzi meg:

”Solon, akinek kebelét az isteni bölcsesség templomának tartották, s akinek szentséges törvényei még ma is a régi népek igazságszeretetének ékes tanúbizonyságai, úgy mondják nem egyszer hangoztatta, hogy a köztársaságok is, éppúgy mint az emberek, két lábon állnak és járnak; érett megfontolással állította, hogy a jobb láb az, amely semminemű vétket nem hagy megtorlatlan, a bal pedig az, amely minden cselekedetet megjutalmaz; s ehhez hozzáfűzte, hogy ha a két fentebb említett dolog közül bármelyik is, akár bűnös mulasztás, akár felelőtlen könnyelműség folytán, vagy mert nem fordítottak rá elegendő gondot, csorbát szenvedne, akkor a köztársaság sántikálni kényszerül; ha pedig szerencsétlenségében mindkét dologban vétene, akkor szinte bizonyos, hogy lehetetlenség lesz valaha is újra talpra állnia.
 Meg is szívlelvén tehát számos kiváló régi nép e dicséretre méltó és nyilvánvalóan igaz, bölcs mondást, megesett, hogy istenítette jeles férfiait; másszor márványszoborral, pompázatos síremlékkel, vagy éppen diadalívvel, netán babérkoszorúval tisztelte meg őket életükben szerzett érdemeik szerint; hogy ellenkező esetben a vétkeset minő büntetéssel sújtották, arról most nem tartom fontosnak szólani. E jutalamzások és büntetések árán növekedett oly hatalmassá valaha Aszíria, Macedónia, és legutóbb a Római Birodalom, hogy hatalmuk a földkerekség határait, hírük pedig a csillagokat ostromolta. E fenséges példákat a mostaniak, kiváltképp az én Firenzém lakói, nemcsak hogy helytelenül követik, hanem el is rugaszkodnak tőlük”.(21)

Ungern von Sternberg báró – Ossendowski szerint – ugyanígy megjegyezte, hogy az a karma, amely az „idők vége” előtt általános lesz, „nem ismer se haragot, se kegyelmet”(22). S meg kell kérdeznünk, hogy vajon nem mostanság van-e, amikor is ha valaki történelmileg és szellemileg alátámasztott politikai-erkölcsi értékek nevében „szigorral” fellép, akkor akárhogy is, de végül valahogy mindenképpen „gyilkosnak” minősül? „Nem ismer se haragot, se kegyelmet” – mondta a báró.
 De nem is csak a politikai vagy történelmi realitásról van szó. Vajon meghaladhatná-e az ember időbeliségét, modernségét és mindennapiságát, ha nem élne – különféle módokon – a „szigorral”, s ha kell „kegyelemmel”(23), amelyek külön-külön szakrálisak? Miként másként mehetne végbe az időbeliség meghaladása a legmagasabb fokon, ha nem azzal az ultrajobboldali radikalitással, amely ezzel a kettővel egyaránt külön-külön és együttesen is számol(24)? A külszínen minden közöttük lévő szélsőséges különbséget ismerve, ám tudva egységüket a magasban?
 Még ha nem is megyünk messzire, és helyesen nem gondoljuk azt, hogy bárki képes volna a „szigor” és a „kegyelem” személyes és személyfeletti megvalósítására/reprezentációjára, attól az érától, amelyben élni érdemes, általánosságban is mindenképpen el kell várnunk annak a két alapelvnek a kultiválását, amely mentén a történelem, sőt, a mindenkori világ létesül. Ezen elvek dinamikus váltakozása mögött van az, amit Istennek, természetfelettinek, vagy „Én”-nek neveztek.

vissza a honlapra

Lábjegyzetek
(a szövegtörzsbe visszatérhet a VISSZA (BACK) gombbal)
 

12) Lásd, „Ultrajobboldaliság, mint metidealizmus”, Sacrum Imperium internet-folyóirat, II. szám, nyomtatásban 17-18., 23. o.
13) Julius Evola: A fiatalság, a beatek és a jobboldali anarchisták, Tradíció évkönyv, 1998, 89. o.
14) A „tisztaság” ideája egy magasabb fokú realitás ideája is.
15) Dr. László András: Sacrum Imperium, Sacrum Imperium internet-folyóirat, I. szám, Különlenyomat 4. o.
16) Lásd, René Guénon: A Világkirály (”Metafizikai írások II.”), Farkas, Budapest 1993, 23. o.
17) Ez azt is jelenti, hogy a természetfeletti képviselete akkor is megmarad, amikor bizonyos „polaritásváltás” vagy „megfordulás” megy végbe a szóban forgó principiumok avagy oldalak között.
18) Ultrajobboldali szempontból ez a legmélyebb és ily módon egyetlen igazán érdemleges – nem baloldali – kritikája Hitlernek.
19) Lásd „Ultrajobboldaliság, mint metidealizmus”, Sacrum Imperium internet-folyóirat, II. szám, nyomtatásban 23. o.
20) Lásd, Julius Evola: A múló ember típusa, Camelot, Budapest 1996, 7. o.
21) Boccaccio: Dante élete, Kriterion, Bukarest 1986, 40-41. o.
22) Lásd, Pannon Front folyóirat 14. szám, 26. o.
23) A héber „Cheszed” vagy „Heszed” szó szerinti jelentése „jótétemény”, mégpedig „feltétlen jótétemény”. Olyan, amely által Isten a világot teremtette, nem kérdezvén senkitől, hogy az néki „jó”-e. Maimonidésznek a romlott zsidósághoz tanítólag írt műve szerint, e „kegyelem” (Cheszed) így felsőbb rendű értelemben különbözik például a „Zedakah”-tól vagy „Cedaka”-tól, vagyis a „méltányosságtól”, amelyben még van erkölcsi megfontolás. Maimonidész: A tévelygők útmutatója, Logos, Budapest 1997, 1047-8. o.
24) A „kegyelem” és a „szigor” principiumainak ezt a „külön-külön és együttesen” egyaránt való megvalósítását nevezhetjük „az ellenbaloldaliság kiküszöbölése” spirituális útjának.