Az emberi létállapot egy köztes, kiemelt állapot ég és föld között. Az ember a természeti világban él, de nem természeti lény, transzcendens eredetű, de nem égi lény. Ez a határállapot teszi az embert a legalkalmasabbá a metafizikai megvalósításra. A nála alacsonyabb létsíkok nem reflektálnak tudatilag a metafizikumra,(1) a magasabb létsíkokban pedig nincs meg az a feszültség, mely inspirálná a felébredést.
„Az ember legmagasabb tudati (isteni) állapotában megteremti saját inkarnációját, egy alacsonyabb fokon kiválasztja, egy még alacsonyabb fokon már csak elfogadja, lejjebb még halványan emlékszik valamire, végül belezuhan.”(2) A mai, modern ember ezt a belezuhant, létbehajított állapotot éli meg, amelyre avidja, a metafizikai vakság és az ebből következő eredet-tudat nélküliség a jellemző. A hindu tradíció szerint a jelen kor a Kali-Yuga, vagyis a sötét korszak, a keresztény tradíció ezt apokalipszis korának, a görög vaskornak, az északi farkasok korának nevezi. Habár ez a korszak az időbeliségben jelenik meg, nem tudattól független. Erre utal Weöres „A teljesség felé” című esszéjében, melyben ismerteti a négy eszmetörténeti kort – nem hagyva kétséget afelől, hogy a jelenlegi világ melyikben van –, majd az utolsó mondatával így fejezi be: „Vizsgáld meg, hogy te magad az Arany-, Ezüst-, Érc- vagy Vas-korszakba tartozol-e.”(3) Tehát az ember időtől, korszaktól függetlenül megteremtheti önmagában az aranykort, sőt a szellemi ember elsőrendű célja ez.
Az ember léte élet-halál kérdés, de nem biológiai, hanem metafizikai síkon. A két szélső lehetőség: a halálban való teljes megsemmisülés, az abszolút halál, vagy az időből való kilépéssel az örök élet, tehát végső önmagamra találás. Csak rajtam áll, hogy a halált kihívásként, harcként, lehetőségként fogom fel, vagy passzívan elszenvedem.

Az archaikus társadalmak a suprematia-n, azaz a szellemi fensőbbségen alapultak. Ez egy olyan rendező-elv volt, melyből következően minden társadalmi rétegnek – a legalsóbbtól a legmagasabbig – a transzcendencia irányába volt beállítva a léte. A megvalósítás a mindennapi élet része volt, mivel a szakrális ember minden tette rítus volt. A rítusok hierarchikusan tagozódtak. A király rítusa az uralkodás volt, a papé az imádság, a katonáé a harc, a paraszté a szántás.
A szigorúbb értelemben vett megvalósítás szempontjából a metafizikai tradíció a megvalósítási utak két típusát különbözteti meg. Az egyik a kontemplatív aszkézis, vagy megismerés útja, a másik a heroikus aszkézis, vagy tett útja. „Míg a kontemplatív aszkézis elsősorban belső folyamat, amelyben az elszakadás és a transzcendencia felé való közvetlen tájékozódás áll az előtérben, a tett útja az emberi lény mélyebb erőit felébresztő immanens folyamat, amelyben ezen erők – önmagukat felülmúlva – egy határintenzitásban az életfeletti élet csúcsát magától az élettől szabadítják meg.”(4)
A tradícionális kultúrákban a megvalósítási utak mindkét típusa elfogadott volt. Habár a történelem során több esetben ellentétek éleződtek ki a két út követői között – kizárólagosságot hirdetve egyik, vagy a másik oldalról –, az igazi magasrendű emberek egyszerre járták mindkét utat(5), hiszen végső soron mindkettő egy.(6)
A harc – mely a heroikus aszkézis egyik fajtája – egy olyan áldozati rítus, mely segítségével a harcos (hérosz) egy magasabb állapotba juthat. A hérosz típus kialakulása a bronzkorhoz kapcsolódik. Ekkor jelenik meg az a szoláris virilitást reprezentáló hős, akinek célja az aranykor alászállása utáni ezüstkor nőies, lunáris jellegének visszatranszformálása aranykorrá, azaz a lét dualitásának a felszámolása és az egységbe való visszatérés. A hérosznak tehát religionális, azaz visszavezető szerepe van, melynek célja az arkhéhoz, kezdethez és uralomhoz való visszavezetés, így akcionalitása mindig a transzcendencia felé irányul. Ebből következik a héroszhoz szorosan kapcsolódó hűség (fides) ideája, mely minden esetben egy transzcendens ideához, végső soron azonban önnön transzcendens eredetéhez való hűséget jelent.
Annak ellenére, hogy a bronzkor az alászállás második lépcsője bizonyos tekintetben – szoláris jellegéből következően – magasabbrendű az ezüstkornál. Analógiában áll ezzel a papi és a harcos kasztok viszonya, melynél a lunáris papi kaszt magasabban van a szoláris harcos kasztnál.
A heroikus állapot – melyet a bátorság, rendíthetetlenség, önuralom és a transzcendens cél elérésére irányuló kitartó akarat jellemez – elérése nem végső cél, hanem eszköz annak érdekében, hogy az ember határhelyzetekben (pl. háború), – heroikus attitűdjéből következően – legyőzve félelmét, egy extázisig felfokozott állapotban, de belső erőit uralva győzelem vagy halál által felülemelkedjen személyes önmagán. Az áldozatban feltétlenül egy magas létrendi érvényességet, értéket (pl. az életet) kell feláldozni. Az áldozat bemutatója az áldozat aktusában eggyé válik azzal, akiért, amiért az áldozatot hozza. Az áldozatnak azonban csak akkor van értelme, ha az valami magasabbnak a megvalósítására irányul, és ehhez a megvalósításhoz az áldozat révén közelebb jutunk. Az élet feláldozásának a „mors triumphalis”(7) -ban való megvalósítása a halhatalansághoz visz közelebb. Azonban ha az áldozat nem valami magasabb cél elérésére irányul, nincs értelme.
A harc és a heroizmus ideája minden szakrális civilizációban központi helyet foglalt el. A tradícionális szemlélet kis és nagy szent háborút különböztet meg, melyek legtisztábban talán a muszlim tradícióban jelennek meg: „a nagy háború belső és spirituális, a másik pedig materiális. A nagy szent háború az ember harca azon ellenségek ellen, melyeket magában hordoz, tehát ez az ember magasabb princípiumának harca minden ellen, ami csak egyszerűen emberi benne, saját alacsonyabb természete, a rendezetlen impulzusok és az anyagi világhoz való ragaszkodás ellen. A heroikus aszkézis vagy a „tett útja lényege, hogy a kis szent háború segítségével megvalósul a nagy szent háború.”(8)
A középkori kereszténységben – szemben a jelenkorival – még meg volt az a heroikus szellem,(9) melynek célja a Sátán(10) elpusztítása volt, nem pedig tolerálása. A középkori keresztény lovagrendek Szent György és Szent Mihály arkangyal ideáit tűzték zászlójukra. Ők képviselték azt a princípiumot, mely a lovagi lelkületet jellemezte. Életüket arra tették fel, hogy a Fény erőinek oldalán harcoljanak a sötétséget jelképező Sárkány(11) ellen. „Valójában a Sárkányölő és a Sárkány, az áldozatbemutató és az áldozat egy akaraton vannak a színfalak mögött, ahol az ellentétek még nem polarizálódtak, de halálos ellenségek a színpadon, ahol az istenek és a titánok örökké tartó háborúja folyik.”(12) A szent háborúban megtörténhetett, hogy mindkét szembenálló fél teljes joggal a Fény harcosának tekintette önmagát, aki a sötétséggel vív csatát, mint a Keresztesháborúban , melyben mindkét fél a tradícionális szellemiséget képviselte, ellentétük csak a különböző religionális arculatból fakadt.
A jelen kor általános princípiumzavarából(14) következően a heroizmus és a titanizmus szinoním fogalmakká váltak, sőt néha a titánit helyezik magasabbra. A tisztázás szempontjából élesen el kell határolnunk a heroicitást, mely az ég felé irányul, és amelyet a görög tradícióban a Héroszok reprezentálnak, a titanizmustól, mely az ég ellenében – tulajdonképpen a föld felé – irányul, és amit a Titánok reprezentálnak. A titanizmus a heroizmus deviációja. A Titán az a típus, mely nem birtokolja azon szellemi kvalitásokat, melyek szükségesek a megvalósításhoz, ennek ellenére az istenek hegyére tör, és éppen ettől ördögi. A hérosz akcionalitása transzakcionalitás, cselekvésében bensőleg inaktív, nem-cselekvésében pedig bensőleg aktív (wei wu wei), míg a titán cselekvését emocionális mozgatók uralják, és ennek eredményeként cselekvése által mélyebb létbeli kötődéseket, megkötöttséget (karmabandha) hoz létre. A legitim megvalósítás mindig felülről vezérelt, tudatos, akaratlagos, szabad tett. A felülről vezéreltség azt jelenti, hogy a megvalósításra irányuló akarat nem az alsó, személyes szint (ego) akarata(15), hanem az isteni (Én-Önmagam) akarat(16) megnyilvánulása. Tehát a megvalósításban először egy magasról mélyre ható (katagogikus) erőt egy alulról felfelé irányuló (anagogikus) erő követ. Abban az esetben, ha az irányok sorrendje felcserélődik – tehát az anagogikus megelőzi a katagogikust –, illegitim megvalósításról, illetve ál-megvalósításról beszélünk. Ez esetben egy látszatemelkedést mindig alászállás, bukás követ. A legitim megvalósítást reprezentálják a Héroszok, akik az istenek oldalán harcolnak, de ezt fejezi ki az Ószövetségben Jákob létrája is, mely az égből ereszkedik alá. Ezzel szemben az ál-megvalósítási utat a görög tradícióban a Titánok szimbolizálják, de Ikarosz története is ezt példázza, vagy az ószövetségi Bábel tornya. Ez a folyamat végül mindig egy tudati széthulláshoz vezet.(17)
Az utóbbi évszázadok felkelései, forradalmai – egy-két kivételtől eltekintve – szinte mind földi célt tűztek ki. Az úgynevezett elnyomott osztályok felszabadítása, a földi, materiális szinten megvalósítandó szabadság, testvériség, egyenlőség olyan sötét ideák, amelyek valójában minden ember ellenében működnek. Ezek igazi célja az isteni hierarchia lerombolása, a deheroizálás(18), a földi emberi élet deszakralizálása(19) és az esetlegességek szintjére hozása, végső célja azonban az, hogy az embert végleg leszakítsa önnön transzcendens eredetéről, teljes elveszítettségbe taszítva. A földi világban megvalósított demokrácia nemcsak irreális és ellentmond minden logikus gondolkodásnak és tapasztalatnak, de teljességgel tradícióellenes is. A tradícionális doktrinákból előrángatott – az emberek egyenlőségére vonatkozó – igazolások, a tanítások nem értéséből vagy meghamisításából erednek.
A sötét korszak alászálló jellegéből következően a mai ember az időben visszatekintve mindennek csak az alsó aspektusát képes meglátni. Ezért az az embertípus, akit a jelen kor determinál és nem képes egy magasabb szellemi pozíciót elfoglalni, a princípiumoknak is csak az alsó, lefokozott és deviáns aspektusát látja – a harcból csak a gyilkolást, a heroizmusból csak a vadságot, az uralomból csak az erőszakot.
A tradícionális szemlélettől merőben idegen a modern, boldogságot és sikert hajszoló ember, aki egy deszakralizált, homogén térben és időben él, akinek sem szent helyei, sem szent ünnepei nincsenek. A rítust felváltotta a munka, a szimbólumokat a tények. Tudatába lassan beszivárgott a materializmus és egyetemlegessé vált. Mivel a halált biológiai és nem metafizikai eseményként fogja fel, földi világra korlátozódott léte egyenes következményeként megjelent a „legfőbb érték az emberi élet” hamis ideája, majd a világbéke eszméjének uralkodóvá válása. Ezzel ellentétben „a tradícionális létszemlélet hívei – bár nem eleve háborúigenlők – nem rémülnek meg a háború lehetőségének gondolatától. A háborúk feltétlen igenlése, vagy éppen ezek feltétlen elutasítása: szélsőséges jelleggel samsara-i beállítottságok kifejeződései. Tradícionális nézőpontból csak a fény erőinek győzelmét követő béke »pax post victoriam vigorum lucis« fogadható el. A pacificizmus a mindenáron való béke mellett foglal állást, tehát – akarva-akaratlanul – a »pax post victoriam vigorum tenebrarum« a sötétséség erőinek a győzelmét követő béke szolgálatában áll, mivel a Kali-Yugában a sötétség erőinek győzelme – ha nem is a legvégső győzelme – összehasonlíthatatlanul valószínűbb. A sötétség győzelme és az azt követő béke soha nem fogadható el, sem az úgynevezett külső, sem az úgynevezett belső világban.”(20)
A modern ember harchoz való megromlott viszonyulása tulajdonképpen önmagához való megromlott viszonyának következménye. Azt jelenti, hogy nem érdekli önmaga, saját harcát semmilyen szinten sem akarja megvívni. Azok a határhelyzetek, amikkel a modern ember szembetalálkozik, egzisztenciális problémákból erednek, ezért valójában csak ál-határhelyzetek, amiket megoldva jobban egzisztál, de nem transzcendentál. A transzcendenciáért folyó harc helyett a létért folyik a harc. Ezzel a mentalitással ember-alatti szintre fokozza le magát. A „mehr als leben” elvét felváltja a „nur leben” elve. Nem csoda, hogy olyan ideák, mint például a heroizmus egyszerűen értelmezhetetlenné váltak.
A modern embernek nincs transzcendens perspektívája, ugyanakkor rendelkezik azokkal az erőkkel, melyeket felhasználhatna transzmutációja eszközeként. Ezeket az erőket nem uralja, így irányítani sem tudja, ezért heteron erők maradnak, melyek előbb utóbb kitörnek belőle és pusztításban nyilvánulnak meg. Ez az oka annak, hogy a mai társadalmaknak az erőszak elválaszthatatlan velejárója. Mindenféle modern próbálkozás, mely ezeket az erőket lekötni szeretné, eleve kudarcra van ítélve, mivel ezeket csak szellemi szintről lehet regulálni.
A tradícionális tanítások szerint a Kali-Yuga végső, lezáró fázisa krízismentes lesz, mivel az ember tudati intenzitása oly mértékben lecsökken, hogy már nem tudatosul benne ember-alatti állapota. A jelek szerint ez az idő nincs már messze. A háború ma már egyre kevésbé tudja betölteni eredeti szerepét. Nem teremt igazi, kiélezett határhelyzetet, mivel szinte teljesen technicizálódott és személytelenné vált. Másrészről a háborút a mai modern ember nem tudja felhasználni transzmutációja eszközeként, ugyanis önátélése olyan gyenge, hogy nem képes uralni a háborút, ha pedig nem uralja, akkor uralttá válik és a háború elnyeli őt. Akár túléli a háborút, akár meghal, lényegileg vesztesként kerül ki, mivel a háborúhoz való viszonyulása nem szellemi, hanem lelki, sőt emocionális. És mivel emocionálisan viszonyul tettéhez, ezen emocionalitás révén nemhogy kilépne a világból, hanem még erősebben beletagozódik(21). Ez pedig azt jelenti, hogy a transzmutáció nem megy végbe, az áldozat bemutatója pasu-vá, azaz áldozati álattá degradálódik, alanyiságát elvesztve eltárgyiasul, nem az áldozat alanya, hanem tárgya lesz. Coomaraswamy szavait idézve: eljött az az idő, amikor „az ember meghalt, mint ember, durva fenevaddá vált. Mindenképpen ágyútöltelék – mert nem nagy különbség, hogy a lövészárokban hirtelen hal meg, vagy a gyárban hosszú napok során.”(22)

A sötét kornak – minden negatívuma ellenére – van egy pozitívuma: az ember ég és föld közötti határállapotából eredő feszültség fokozottabban jelentkezik, mint fénytelibb korszakokban.(23) Ez a feszültség azonban csak akkor áll fenn, ha én ezt a feszültséget tapasztalom, mert ha nem tapasztalom akkor nincs. Ez a feszültség abból ered, hogy lényem legmélyén tudok transzcendens eredetemről – egy-egy intuitív felvillanásból érzem, hogy „Az én országom nem e világból való”(24) –, de ezt csak mérsékelten tapasztalom. Amit viszont tapasztalok, az a saját létbeli kondícióm, tehetetlenségem. Teoretikus szinten tudom, hogy a világ én vagyok, de a világot mégis másként, heteronként tapasztalom. Ezen állapot felszámolása érdekében az első lépés a megkülönböztetés képességének újbóli megszerzése(25), ugyanis a meg nem különböztetés bölcsességét csak a megkülönböztetés képességén keresztül érhetem el. A világot, mint világot (heteront) először le kell válsztanom magamról, hogy majd azután a világot, mint önmagamat (autont) visszavehessem. Ezért a harcot ma elsősorban szellemi szinten kell megvívni. A legközelebbi cél: saját modernitásom felszámolása, a ma elfogadott és minden szinten megnyilvánuló sötét tendenciák felismerése, a princípiumzavar megszüntetése önmagamban, és a princípiumok eredeti értelmének helyreállítása.
A választás az én kezemben van: vagy beletagozódok a minőségtelen tömegbe, végleg elveszítve azt a centrumot, ami minden igazi ember lényege, vagy felismerem magamban az Örökké Létezőt, és hűen önmagam transzcendens eredetéhez kiemelkedek, rálépvén arra az útra, amely egyre nehezebben járható, de az egyedüli szellemi perspektíva.

† Prédikátor könyve 3:1-8.
†† Bhagavad-Gíta 2:14

1.) "Noha az ember a legutolsó a teremtettek körében, mégis a legelső, mivel egyedül neki engedtetett meg, hogy a Nagy Szellemről (Wakan-Tanka) tudjon." Frithjof Schuon: Az amerikai indiánok vallásai, Őshagyomány folyóirat 18. szám, 38. o.
2.) Dr. László András: Tradícionális Metafizika (előadás)
3.) Weöres Sándor: Egybegyűjtött írások (Magvető Kiadó, 1986. 545. o.)
4.) Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, Kötet Kiadó 1997, 151. o.
5.) Például Szent Bernát, aki annak ellenére, hogy alapvetően kontemplatív személyiség volt, "szerzetes és lovag (volt), így együtt: ez a kettős karakter "Isten hadseregé"-nek, a Templomos Rendnek tagjaira volt jellemző; ők is rendelkeztek ezzel, de mindenekelőtt szabályzatuk megalkotója birtokolta azt: clairvaux-i Bernát, a nagy szent, aki az Utolsó Egyházatya nevet kapta, és akiben nem minden ok nélkül vélték felfedezni a "Szent Grál" felkutatása győzedelmes hősének, az eszményi és makulátlan Galahad lovagnak a prototípusát." (René Guénon: Szent Bernát, Stella Maris, Budapest, 1995, 106. o.)
6.) A két út elválaszthatatlanságát így írja le a Bhagavad-Gíta (5:4-5):
"Balga, s nem bölcs, ki gondolja, szánkhja-tan s jóga szemben áll; kövesd az egyiket híven -elég!- s a másik is tiéd.
Mert ahová elér útján a szánkhja-bölcs, a jógi is; az lát jól, aki egységben szemlél jógát és szánkhja-tant."
7.) A "mors triumphalis", azaz a győzedelmes halál segítségével való megvalósítást tűzték ki célul például azok az indiánok akik a törzs harcosai közül a "visszanemtérők" nevet viselték, mivel úgy indultak harcba, hogy a csata kimenetelétől függetlenül hősi halált halnak. A XX. században ilyenek voltak a japán kamikázék és azok a tibeti lámák is, akik rangjelzés nélküli SS-egyenruhában haltak hősi halált Berlin védelménél.
8.) Julius Evola: Lázadás a modern világ ellen, 155. o.
9.) Hogy ez a szellem Jézustól sem volt idegen, igazolják szavai: "Ne gondoljátok, hogy azért jöttem, hogy békességet bocsássak e földre; nem azért jöttem, hogy békességet bocsássak, hanem hogy fegyvert."( Mt, 10:34 ) 10.) "Végső fokon a Sátánt személytelennek kell felfognunk, mint a Létben megjelenő, a Léthez tartozó és a Lét ellen forduló dezintegráló erőt. Olyan hatalmat, ami a teremtettséget pusztán teremtettségében kívánja megőrizni, lerombolva annak a lehetőségét, hogy a Lét Létként önmaga-önmagam középpontjába transzmutálja magát: saját létezésének eredetébe." Szongott Rudolf:Hegyibeszéd, Őshagyomány folyóirat 16. szám 20. o.
11.) A Sárkány a hagyományokban általában a női princípium megtestesítője, és így az erő, a hatalom reprezentánsa. Számos mitológiában a sárkány őrzi a halhatatlanság fájának gyümölcsét, vagy az emlékezés vizének kútját, melyből csak az ehet (ihat), aki legyőzi a sárkányt. Erre csak a szoláris hős képes, aki megöli a sárkányt, és visszaszerzi saját elvesztett hatalmát, ellentétben a titánnal, akit - mivel nem uralja ezen erőket- felfal a sárkány.
12.) A. K. Coomaraswamy: Hinduizmus és buddhizmus, Európa Kiadó, 1994, 12. o.
13.) A Keresztesháború keresztény és muszlim vezérei a háború szüneteiben gyakran látták egymást vendégül, jelezve egymás iránti tiszteletüket. Ez az aktus is bizonyítja, hogy mindkét fél tisztában volt a nagy szent háború primátusával.
14.) A princípiumzavar egy tipikus példáját olvashatjuk Balázs Bélánál, aki 1914-ben ezt írja naplójában:
"Mindig antipatikus volt nekem a modern "polgári humánus" gondolkodás. Mindig mondtam (és írtam), hogy szimpatikus nekem a háború, az életkockáztatás egy ideáért, egy szándékért, bármiért, mert csak az döntő, hogy az ember egész létét egy centrumba tudja összeterelni, hogy hova az mindegy. Szerettem a heroizmust. Mondtam, hogy lapos és minden értéket tagadó ostobaság ama humánus jelszó, hogy az emberi élet a legnagyobb érték. Nem igaz. Az emberi élet magában véve egyáltalában nem érték, csak alkalom esetleg, értékek termelésére, és meghalni az életnek egy aktusa, mely esetleg a legnagyobb értéket produkálja." Jó meglátásai mellett csak a lényeget téveszti szem elől, ami a heroicitást a titanizmustól megkülönbözteti: a cél, mely a hérosznál mindig transzcendens. Különben nem is csodálkozhatunk Balázs Béla princípiumzavarán, ismerve az 1919-es forradalomban játszott szerepét.
15.) A cselekvést a Természet örök törvénye műveli, kit látszat-énje megtéveszt, az mondja csak, hogy "Én teszem!" (Bhagavad-Gíta 3:27)
16.) A lényeg-ismerő jógi higgye: "Semmit nem én teszek!"...
Ki vonzalmait elhagyván Brahmanra bízza tetteit, mint lótuszról a gyöngyharmat, úgy pereg le arról a bűn. (Bhagavad-Gíta 5:8,10)
17.) Talán nem tűnik erőltetettnek szimbolikus jelentőséget tulajdonítani annak a ténynek, hogy korunk nagy titánjai közül sokan -Nietzsche, Dosztojevszkij, Ady- ugyanabba a betegségbe haltak bele, mely végső fázisában egy teljes testi és szellemi összeomlást eredményez.
18.) Korunk deheroizált hősének prototípusa a túlélésre játszik, dezertál, sőt, ha a helyzet úgy kívánja még az ellenséges megszálló csapatokkal is együttműködik. Annyiszor vált ideológiát, ahányszor ruhát. Később pedig ő ítélkezik azok felett, akik hűek voltak magasrendű ideáikhoz.
(Szálasi szavai később beigazolódtak: A nép annyira közömbös, hogy csak egy lépés választja el attól, hogy saját prófétáit legyilkolja. / Börtönnapló 1938. IV. 3. / )
19.) A harc és a heroizmus deszakralizálása már több százada elkezdődött, a XX. században viszont elsöprő erővel jelentkezett. Az irodalom vonalán sokat tettek ennek érdekében többek között Erich Maria Remarque, Robert Merle, Heinrich Böll, Günter Grass, de voltak ellenpéldák is például Ernst Jünger, Jukio Misima.
20.) Dr. László András: Tradícionalitás és létszemlélet. Kötet kiadó 1995, 296. o.
21.) Hermann Hesse 1954-ben írt regényéből, a Demian-ból vett alábbi idézet jól érzékelteti ezt az emocionális viszonyulást: "Az ősérzések, még a legvadabbak is, nem az ellenségnek szóltak. Vérengzésük csak a lélek kisugárzása volt, a meghasadt léleké, amely őrjöngeni és ölni, pusztítani és pusztulni akart, hogy újra megszülethessen.
22.) A. K. Coomaraswamy: Keleti és keresztény művészetfilozófia.
23.) Ez az intenzív feszültség is közrejátszhat, hogy ha elszigetelten is, de létrejöjjenek olyan szellemi törekvések, melyekben a heroikus megvalósítás koncentrált erővel jelentkezik. E században ilyen volt az Ungern-Sternberg báró által vezetett hadsereg és ilyen volt a Codreanu vezette Mihály Arkangyal légiója, mely alapelveiben kimondta, hogy "Az ember magasabb értékek birtokosa, melyek meghaladják személyi létét. Mint ilyen, isteni teremtményként létezve, szellemi értéke megelőzi minden materiális szükségét. Ezen értékek megvalósítása érdekében az egyénnek harcolnia kell, és áldozatokat hoznia egész életén keresztül."
24.) Szent János 18,36
25.) A megkülönböztetés képeségét az ember elvileg birtokolta, csak a modern ember veszítette el, ezért újból ennie kell a jó és rossz tudásának a fájáról, majd ezt követően ennie kell az élet fájáról is, hiszen Jézus ezt mondja: "A győzedelmesnek enni adok az élet fájáról, a mely az Isten paradicsomának közepette van." (János jelenésekről 2, 7) "A ki győz, annak nem árt a második halál." (János jelenésekről 2, 11)