A 20. század – ez a politikailag is tisztán modern század – tulajdonképpen az I. világháború alatt kezdődött el Nyugaton. Az, amit az 1789-es forradalom megpróbált, de nem tudott tartósan az életbe vinni, 1917-18 körül – úgy tűnik – végérvényesen megjelent az emberi világban, már nem csupán a politikai ideológia és a világnézet területén, hanem a gyakorlatban is. Érdekes módon ez a folyamat párhuzamosan zajlott le egy másikkal: Európából kivonult a (legalábbis berendezkedés szempontjából) tisztán jobboldali gyakorlat, és visszaszorult az ideológia területére.
A két világháború közötti időszak teljes ideológiai és világnézeti összezavarodottságot mutat. A nemzeti és nemzetközi (nacionális – internacionális) az a két alapszó, ami meghatározóvá vált a politikai életben, méghozzá e két fogalomnak sohasem tisztán jobboldali, hanem mindig a baloldaliság által érintett vagy teljesen baloldali értelmében. Az, amit az I. világháború előtt pl. az Osztrák-Magyar Monarchia képviselt, már csak néhány teoretikai műben tudott megjelenni: ez a birodalmi eszme, melyet minden ókori tradícionális birodalom képviselt, de elsősorban az európai kultúrára koncentrálva leginkább a Római Birodalom.
A birodalmi eszme az, amelyet az Osztrák-Magyar Monarchia megszűnésével mintha elfelejtettek volna – pedig egyedül ez képes valódi egységet teremteni Európa nemzetei között; olyan egységet, amely – Evola szavaival élve – nem egy aggregátumhoz, hanem egy organizmushoz hasonlít, ahol az egység részei nem halott alkatrészek, hanem olyanok, mint egy élőlény egészséges szervei. Nem kétséges, hogy a jelenleg megvalósulni látszó „Európai Unió” – mivel pusztán gazdasági szempontok alapján szerveződik – a halott alkatrészekből összerakott aggregátumhoz hasonlítható, hiszen nélkülöz minden olyan eszmét, amely a részeit képező országok és nemzetek feletti szellemi vagy akárcsak kultúrális középpontot, egy orientációs pontot tudna nyújtani; tehát hiányzik minden, ami nemzetfeletti, ezért a kapcsolódási pontot az adja, ami nemzet alatti.

Az I. világháború után a birodalmi eszme nem éledt föl, a kérdés azonban megoldatlan maradt. A politikai erők e kihívásra két választ fogalmaztak meg a 20. század Európájában: egy sötét, a kortendenciáknak megfelelő, a Kali-Yugával kollaboráló választ és irányultságot, és egy ezzel ellentétes – és elsősorban pusztán ezzel ellentétes – megoldást, megfogalmazatlanul hagyva (sőt néha támadva!) azt, ami a lényegi többlet lehetett volna. Ez utóbbi a II. világháború ún. „vesztes” (1)  oldalán álló államok ideológiájához tartozik. A sötétség ellen-birodalmának ideológiája tulajdonképpen az, amit ma az emberiség előremutatónak, progresszívnek tart, mert minden elképzelhető csatornán ennek az ideológiának a megfogalmazásai és gyakorlati alkalmazásai hömpölyögnek felé. Ennek az ideológiának alapelemei az 1789-es forradalom demagógiáján alapulnak – szabadság, egyenlőség, testvériség – amely ízig-vérig a modernitás sajátja lett, még akkor is, ha bizonyos „még modernebb” és „még felvilágosultabb” körök ezeket az eszméket nominálisan tagadják. Ez utóbbiak által képviselt tendenciák, melyek az „ideológia mentesség” pszeudo-ideológiájának vonalába esnek, tulajdonképpen előrevetítik azokat a végletekig eltompult emberi állapotokat, melyeknek szükségük van még néhány évtizedre ahhoz, hogy általánossá váljanak.
Mivel hiányzik minden nemzet-feletti, partikularitások-feletti, valóban szellemi középpont, amely a nemzeteket és partikularitásokat felülről tudná összekapcsolni, szükségszerű, hogy e nacionál-kultúrális eltérések – mint minőségi különbségek – első lépésben lényegtelennek – vagy akár nemlétezőnek legyenek kihirdetve, hogy később valóban el is tűnjenek. Ellenkező esetben olyan tényezőkké válnak, amelyek könnyen felboríthatják azt a látszólagos és langymeleg békét, ami egy ilyen ellen-birodalom határain belül ingatag módon létrejöhet.
Az egyenlőség-elvből azonban nem csak az internacionalizmus és kozmopolitizmus következik, hanem a rasszok, nemek, hatalmi és vagyoni eltérések megszüntetése is. A folyamat a vele analógiában lévő fizikai fogalom, az entrópia maximumra törekvés törvényének leképeződése az ember szellemi-lelki világában. A két jelenség közötti különbség mégis jelentős: a fizikai törvény, a Kali-yuga fizikájára vonatkozik, és olyan jelenségként könyvelhető el, amely nemigen változtatható meg az általános emberi nívón. A szellemi-lelki entrópia törvénye azonban nem törvény, csak egy káros lappangó lehetőség, ami – ideológiaként bedobva a világba – az emberiség ellenállásra képtelen része esetében a lehetőségből könnyen aktualitássá válik. A folyamat ekkor feltartóztathatatlanul megindul, és felgyorsul. Azonban ennek a  folyamatnak tulajdonképpen még az elején – már a 21. században – az ember általános lelki-szellemi nívója olyan mély lesz, hogy semmiféle nagyobb egységet – még egy gazdaságon alapuló látszat birodalom fenntartását sem lehet majd kivitelezni, viszont mindennek a szétbomlása nagyon könnyen fog végbemenni. Így a modern világ jelenkori ostoba próbálkozásai saját maguk ássák meg sírjukat – amelyből természetesen nem lehet feltámadás.

A másik válasz, amely a II. világháborúban vereséget szenvedett, és amelynek képviselőit és ideológiáját tűzzel-vassal kiirtották, és gyakran még ma is irtják, elsősorban az indogermán népeknek a válasza volt. Világosan kell látni azonban, hogy csak a valóban és tisztán jobboldali birodalomeszme nevezhető nemzetfelettinek, olyan ideális berendezkedésnek, amelynek esetében nem merülhetne fel a baloldali nacionalizmus kérdése, és ahol a kon- ill. transznacionalizmus dominanciája mellett egy elsősorban szellemi alapokon álló hierarchia valósulna meg – a hierarchia, amely a 14. századtól kezdve pontosan a baloldali nacionalizmus ellenséges célpontja volt.
Tény, hogy azok a kísérletek, amelyek Németországban vagy Olaszországban hatalomra jutottak, fertőzöttek voltak a modernitástól és baloldaliságtól. Az internacionalizmussal szemben álló nacionalizmusuk, erőteljesen baloldali nacionalizmus volt. Mégis meg kell állapítani, hogy ezek a berendezkedések olyan lehetőségeket hordoztak, amelyek miatt – tradícionális szempontból is – pozitív válaszokként értékelhetőek.
Olaszország esetében ott lebegett a Római Birodalom ideája – igaz többé-kevésbé nominális szinten, amelyből azonban nem lett volna teljesen lehetetlen a maga tisztaságában kikristályosítani az eredeti eszméket, ahogyan ez meg is valósult a teoretika szintjén, elsősorban Julius Evola esetében.(2)
Németországban – mint a Német-Római Szent Birodalom utódjában – az ideológia síkján ugyanez sokkal kevésbé volt jelen, de az a lendület, ami tulajdonképpen egy nem kellően meghatározott cél felé tartott, és amit Codreanu az életerő princípiumának nevezett, olyan hordozót adhatott volna, amely a megfelelő irányítás mellett a tisztán jobboldali eszmékhez sokkal közelebb álló célok megvalósítását kezdhette volna meg.
Határozottan el kell tehát utasítani minden olyan nézetet, amely a két világháború közötti tengelyhatalmakat kizárólag a modernitás és a felforgatás eszközeként akarja látni.

Nos, ami Magyarországot illeti, ez a kérdés a történelemből ismert ambivalens körülmények következtében, talán itt okozta és okozza a legnagyobb zavarodottságot. Ugyanis azok a körök Magyarországon, amelyek a baloldal ideológiája által irányított ellen-birodalmi berendezkedést elutasítják, nem tudnak és tudtak egyetérteni abban, amit ezzel szemben perspektívaként szeretnének állítani. Az a válasz ugyanis, melyet a fasisztoid, nemzeti-szocialisztoid irányzatok adtak Európában, baloldali nacionalista, de mindenképpen indo-germán dominanciájú felhangjaik miatt Magyarországon nem válthattak és válthatnak ki maradéktalan egyetértést (3) – még akkor sem, ha ez a tény a gyakorlatban esetleg semmiféle hátrányt sem jelentett volna a magyarok számára. A „harmadik-út” keresését ezért elsősorban az európai szélsőjobboldaliságba beszűrődött baloldali-ellenbaloldali elemek indokolják. Azonban e kérdés meghatározó momentuma az, hogy a „harmadik út” keresői éppúgy modern, és ezért a legjobb esetben ellen-baloldali megoldásokat tudnak meglátni, amelyek valójában nem többek puszta illúziónál. A harmadik-út egyik alapvető tényezője a német-ellenesség, amelynek eredete nagyon könnyen elképzelhető, hogy azokból a körökből fakad, akik egyúttal a Habsburg-ellenességet is erősíteni akarták. Ezek a tendenciák ugyanis mind az I. világháború utáni trianoni határok megtartását tűzik ki célként: egyrészt a sértett központi hatalmak erői közötti jóviszonyt akarták megszüntetni, másrészt a nemzetek felett összhangot teremteni képes dinasztiát negligálni.
A harmadik utas próbálkozók látva elsősorban a német nacionalizmust, egy független út kialakítását célozták meg, ez azonban a gyakorlatban kimerült a másik két "út" bátortalan kritizálásában, és számtalan saját irányzatuk egymással szembeni ellenségeskedésében. A tény az, hogy ezek az áramlatok ma még kevésbé tudnak hasznavehető válaszokat adni.(4)

Ezzel szemben az ultrajobboldal számára – minden nemzeti kötöttség nélkül – egy  „ultrajobboldali harmadik út” felvetésének indítékait azok a baloldali-ellenbaloldali beszűrődések és hiányok szolgáltatják, amelyek a két világháború közötti szélsőjobboldali berendezkedéseket jellemezték. Ez a fentebbiektől különböző válasz a tisztán jobboldali, tehát valóságos birodalom eszméjében rejlik, amelynek vizsgálatához kevés az elmúlt évezred történelmi távlata, hiszen a Német-Római Szent Birodalom – mint ennek az ideának legfőbb reprezentánsa – csak rendkívül rövid időszakokra tudott megvalósulni, és a maga teljében nem is volt képes kibontakozni – annak ellenére, hogy ezt az eszmét mindvégig életben tartotta, és hordozta. A szem előtt tartandó alapelv azonban az, hogy egy eszme nem a történelmi esetlegességek árnyékában ítélendő meg, hanem mint idea – és ez utóbbi nagyon távol áll bármiféle „utópizmus”-tól.
A tradícionális Magyar Királyság eszméjével természetesen tökéletes harmóniába hozható az Európai Birodalom eszméje – ahol a Királyság egy még nagyobb egység részévé válik, nem feloldódva abban, hanem szervesen bekapcsolódva abba. Azok a törekvések, amelyek Árpád óta majdnem minden legitim magyar királyt jellemeznek, mind egy ilyen kapcsolódási igényt árulnak el. Történelmi visszatekintést ilyen keretek között természetesen nem lehet adni, de érdemes két alakot kiemelni királyaink sorából,  akik nem az adekvát birodalmi eszme képviselői.
Az egyik elhajlást Orseolo I. Péter képviseli, aki Magyarországot rövid időre német hűbérré tette, és ezzel a magyar királyság természetes és tradícionális kereteinek feloldását kezdte meg. A másik elhajlás reprezentánsa I. Mátyás, aki köztudottan nyugati irányba próbált terjeszkedni, az organikus birodalom kialakításának lehetőségeit méginkább megnehezítve.
A Habsburg házra és uralkodásuk évszázadaira tekintve, ultrajobboldali történelmi megítélésük egyértelműen pozitív. Mint magyar királyok kétségtelenül legitim uralkodók voltak, mint német-római ill. később osztrák császárok, a legtöbb esetben a tiszta birodalmi eszme hívei. A Magyarországon szinte hagyományossá vált elszakadási küzdelmek hajtórugója elsősorban az oligarchikus deviáció volt, ami elsődlegesen a királyság princípiumát támadta, destruktív hatásai azonban a birodalmi eszmét is érintették. Ahogyan már máshol is kifejtésre került, az elszakadási mozgalmak nem jelentettek általános magyar törekvést, hiszen a legjobbak mindig a királyhűség és a birodalmi eszme mellett álltak. Csak  néhány nevet megemlítve: Esterházy PáI herceg, Pálffy Móric gróf, Apponyi György gróf, idősebb Dessewffy Arisztid gróf, Dessewffy Emil gróf, Széchen Antal gróf, Zichy Hermann gróf.

Tény, hogy a tökéletes birodalom megvalósítása sohasem volt és sohasem lesz képtelenség, de ma már szinte lehetetlenség. Azonban a szellemi megvalósítás rendjében – bár mellőzhetetlen a földi emberi világ figyelembevétele – nem az aktuálpolitikai valószínűségeknek van meghatározó súlya. Ez azonban elvezet a politika és metapolitika területéről.

vissza a honlapra

Lábjegyzetek

1.) Itt meg kell jegyezni, hogy e kifejezést most csak pragmatikus okokból használtuk, ugyanis le kell számolni azzal a tévedéssel, hogy a II. világháborúban az ún. „győztes” fél valóban győzött volna. Tulajdonképpen a II. világháború kimenetele az egész világ számára tragikus volt – elsősorban szellemi szempontból, de (nem bocsátkozva ennek igazolásába) ugyanannyira materiális-gazdasági szempontból is.
2.) ld. pl. Julius Evola könyveit: Lázadás a modern világ ellen (Kötet kiadó); Imperialismo Pagano; illetve cikkeit: Európa és az organikus eszme (Sacrum Imperium II.); Az Európa-mythos hordozói (Sacrum Imperium III.); Orientációk (Athanor könyvek, Stella Maris Kiadó 1998.); A birodalom spirituális előfeltételei (Pannon Front 10.);
3.) Ha jelen időben beszélünk, akkor persze valószínűleg azon kevesek közül, akiknél egyáltalán mérlegre kerül ez a kérdés, az elutasító vélemény hátterében a legtöbbször inkább a jelenleg hatalmi pozícióban lévő "győzőktől" való félelem a meghatározó "érv".
4.) Egyébként ha egy ilyen mai "magyar" irányzatot szemügyre veszünk, a legtöbb esetben kiderül, hogy – pontosan a korlátolt szemléleti mód, és a kilátástalan helyzet miatt – misztikus és irracionális elemeket visz bele eszméibe, amelyekkel a dicső múlt vagy a még nagyszerűbb jövő képtelenül glorifikált fantázia-képeit festik meg, hogy a jelenre vonatkozó lesújtó helyzetről és tanácstalanságukról elterelhessék a figyelmet. Az ilyen irányzatok népszerűsége a jobboldali-ellenbaloldali-nemzeti stb. körökben szükségszerűen sokkal nagyobb, mint azoké, amelyek a valódi helyzetet akarják feltárni és megoldani – és ez a tény a helyzetet csak még súlyosabbá teszi.
 
vissza a honlapra