Ellenfeleink és ellenségeink rólunk és elveinkről alkotott véleménye a legkevésbé sem érdekel bennünket. Ugyanekkor mégis tekintettel kell lennünk arra, hogy barátaink közül némelyek egyáltalán elgondolkoznak a velünk szembenállók ostoba és rosszindulatú vélekedéseiről. Az elveinket érintő "kritikák" közül a legtudatlanabb és legbárgyúbb az, amely szerint céljaink meghatározásában "elképesztő" naivitást jelenítünk meg.
Több ízben kimondtuk, hogy céljaink kijelölésénél - elvileg - a történelemelőttiséghez kell visszanyúlnunk, egyébként pedig az ókorig, főként a középkorig, esetleg a koraújkorig, végső engedményként a 19. század első feléig. (Szigorúan politikai vonatkozásban, persze, a II. Világháború befejeződését megelőző időkig történő visszanyúlásnak is meg lenne-lehetne, sőt, sok tekintetben meg is van az érvénye és jogosultsága.) E tekintetben nincs helye semmiféle - további - engedménynek vagy akár megfogalmazásunk tompításának. Mindig ezt vallottuk és mindig is ezt fogjuk vallani, akár tetszik némelyeknek, akár nem.
A sztatuális-szociális berendezkedés, álláspontunk szerint - mint ezt már többször kimondtuk - csak akkor lehet az optimalitást megközelítő, ha a feudalitás keretei között marad, vagy akkor, ha a feudalitás keretei restauráltatnak.
Az államforma vonatkozásában kimondtuk, és ezt most is megismételjük: igazán és egyedül megfelelő államforma a 'Monarchia Ordinaria Feudalis Aristocratica' és a 'Monarchia Autocratica et Theocratica Absoluta' eredeti egysége vagy ennek az egységnek a restituciója. Elvi engedményt e tekintetben nem lehet tenni, pragmatikus engedményt azonban igen: monarchia-ekvivalens formációk is lehetségesek, de inkább csak átmeneti jelleggel, és - lehetőleg - a monarchiának mint bázisállamformának a megtartottsága mellett.
Szellemi szempontból a monarchiális imperialitásnak és a feudalitásnak együtt kell járnia a tradicionális - mégpedig a metafiziko-tradicionális - szellemiség feltétlen és mindeneket átható majorátusával és primátusával. Elvi engedményről itt sem lehet szó, pragmatikus vonatkozásban minden, ami ezt megközelíti, értékelhető lehet.

*
Pontosan - és ellenfeleinknél-ellenségeinknél sokkal inkább - tudjuk, hogy maximalifikált céljaink megvalósításának az esélye megközelítőleg nulla, sőt, azt is tudjuk, hogy mindezen célok a sokkal alászállítottabb kvázi-megfelelőinek az elérhetősége is közelebb van a lehetetlenhez, mint a valószínűtlenhez. Szó sem lehet arról, hogy valamiféle naiv illúzió delíriumában határoztuk volna meg céljainkat, de arról sem, hogy - látván a lehetetlenséget megközelítő nehézségeket - feladnók azt, amit célként kijelöltünk, és még arról sem, hogy ezeket a célokat névlegesnek tekintenők.
Céljainkat illetően mindig ez volt az álláspontunk, most is ez, és kizárhatjuk azt, hogy a jövőben változtatnánk ezen, nem is beszélve céljaink (és legvégső célunk) feladásáról.
Céljaink tényleges célok, messzemenően nem maradnak meg a névlegesség szintjén. Minden 'külső' és 'benső' lehetőséget megragadva küzdeni szándékozunk célunk-céljaink megvalósításáért. A maximális célokról beszélünk - mint konkrét célokról: a Sacrum Imperium Monarchicum és a totális feudalitás maradéktalan helyreállításáról, átmeneti célként pedig ezek valamiféle megközelítéséről.
Tudjuk, hogy voltaképpeni 'külső' céljaink elérését illetően az esélyünk körülbelül a semminek felel meg, és azt is, hogy az átmeneti célok sem igen valósulhatnak meg. Mi azonban mindezek dacára küzdeni akarunk és küzdeni is fogunk; egyáltalán nem azért, hogy elbukjunk harcunkban, hanem egyértelműen a győzelemért. Külsőleg annyit érünk el, amennyit elérünk, lehetőleg minél többet, ám lehet, hogy ez is alig fog különbözni a semmitől. Bensőleg azonban - s ez alig lehet kétséges - ha valóban munkálkodunk, küzdünk, harcolunk - nem lesz eredménytelen kitartásunk.
A - fenntartással - 'külső'-nek tekinthető-mondható világ sem teljesen jobbíthatatlan, noha nem áll messze attól, hogy az legyen. A jobbíthatóságok csekélyek, a tényleges - olykor érvényesülő - jobbítások - eredményükben - árnyalatszerűek. Biztos, hogy ezen a vonalon is többet lehetne tenni, s állandóan készek is vagyunk arra, hogy tegyünk még e tekintetben is.
Nagy Császár-Királyunk - Őfelsége I. Ferenc József - már a múlt század vége felé tudta, e század elején pedig még inkább, hogy az Összmonarchia és egyáltalán az akkor még fennálló világrend voltaképpen menthetetlen, de azt is tudta, hogy nem mindegy: mikor fog ez bekövetkezni, s azt is - és ez sokkal fontosabb: miképpen fog bekövetkezni e vég. Tudta, hogy van méltóbb és kevésbé méltó, s van egészen méltatlan bevégződés. Azt akarta, hogy a vég lehetőleg minél később és a legeslegkevésbé méltatlan - a lehetőségek legvégső fokáig elmenően a megközelítően méltóságteljes - formában menjen végbe. Mindent megtett ezért, nem is teljesen eredménytelenül, de végül is az igazi és az általa akart és remélt eredményt nem tudta megvalósítani; életében nem következett be az összeomlás, de halálát két évvel követően igen, és sajnos meglehetősen méltatlan körülmények között.
Ma már egy ferenc-józsefi kor sem restaurálható, hiszen - szigorúan csak átmenetként felfogva - ezzel sem lehetnénk elégedetlenek, sőt, egy - magyarországi vonatkozásban - 1920. és 1945. közötti kor sem, és ez is szinte végtelenül és mindenképpen összehasonlíthatatlanul elfogadhatóbb lenne bármilyen nyugati ország mai berendezkedésénél, de a kort, a Kali-Yuga-t generáló erők éppen az ilyen formációk ellenében és ezek restaurációinak ellenébe hatnak.
1956-ban - Magyarországon, de általában Európa szinte egészében is - még meg voltak a lehetőségek arra, hogy az 1920. és 1939. vagy 1920. és 1945. közötti karakterisztikumok - legalábbis részlegesen - újból feléledjenek; a Tengelyhatalmak oldalán küzdő és a szovjetek által megszállt országokban biztosan éltek az ilyen irányú szándékok. A Magyarországot lerohanó és megszálló ellenség azonban egy újabb lerohanással megakadályozta ezt. Úgy tűnik, 1980. körül a restauratív erők szinte teljesen kihunytak, 1990. körül pedig még sokkal inkább, amit a rendszerváltozás mértéke és a kommunisztikus tényezők átmentése teljesen és mindenki számára nyilvánvalóvá tesz.
Nem vagyunk naivak, nincsenek naiv illúzióink. Tudjuk, hogy Magyarország, Európa és a Világ helyzete - 'külsőleg' - nagyjából menthetetlen. Ennek tudatában akarunk és fogunk harcolni - hiszen már most is ezt tesszük - céljainkért.
Ma már alig-alig vannak megoldások - ha mégis, akkor azok is rossz félmegoldások: ezek közül a legjobb is nagyon rossz, de persze vannak ezeknél is sokkal rosszabbak. Mi mindezzel tisztában vagyunk, messzemenően inkább, mint szélsőbaloldali, baloldali, áljobboldali és szélsőellenbaloldaliságtól (néha rejtett szélsőbaloldaliságtól) megrészegült álszélsőjobboldali ellenfeleink és ellenségeink.
Ezek naivnak és illuzóriusnak nevezik állásfoglalásunkat, pedig mi mindennel tisztában vagyunk és - ugyanekkor - a győzelemért harcolunk; ha a 'külső' győzelem már nem lehetséges, akkor a 'benső' győzelemért. Ellenfeleink-ellenségeink, de akárcsak "kritikusaink" is sokkal közelebbi, sokkal limitáltabb, sokkal alacsonyabbrendű és sokkal inkább elérhető célokért próbálnak tenni, de ők sem fognak elérni jóformán semmit (legalábbis pozitíve értékelhetően nem).
Magyarországon ha a 'Magyar Igazság és Élet Pártja' - a Csurka István által vezetett MIÉP - kerülne uralomra, - lennének változások, nem is jelentéktelenek, de esszenciális változás mégsem lenne és nem is lehetne. A MIÉP is - mint a ténylegesen megnyilvánulni tudó összes többi párt - szélsőbaloldali. Vannak a MIÉP-nél sokkal inkább szélsőbaloldalinak minősülő pártok is, de azért a MIÉP is szélsőbaloldali, akkor is, ha van valamiféle ellenbaloldaliság által kontaminált jobboldali érintettsége és színezete. Sokkal kevésbé lenne elfogadhatatlan a szemünkben, mint a jelenlegi berendezkedés, nem is beszélve a posztkommunista "kormányzat" berendezkedéséről, - de igazán elfogadható-elfogadandó mégsem lehetne. Igazi változást, lényegi változást nem is akarna végrehajtani, de ha akarna, akkor sem lenne képes ennek a végrehajtására. Még azt sem tudná keresztülvinni esetleges szándékának megfelelően, hogy a posztkommunistákat és liberálisokat - legalább részlegesen - marginalizálja, nem is beszélve a szükséges teljes extramarginalizációjukról. Azok a szerveződések, amelyek készek lennének erre, - sajnos a jelenlegi világban nem tudnak meghatározó politikai-társadalmi erővé válni. (Emellett saját esélyeikkel sincsenek tisztában, arról pedig, hogy van egy 'benső' magvalósítási-megvalósulási lehetőség, mit sem tudnak.)
A szélsőjobboldaliságot - sajnálatos módon - a világ közvéleményét manipulálva olyan gyűlöletessé tették, hogy csak egészen szűk körök teszik túl magukat ezen, legalább annyira, hogy józan vizsgálat tárgyává tegyék. Másfelől a vulgáris szélsőjobboldaliság, sajnos, mindig hajlott s most még inkább hajlik arra, hogy önmagát szaturálja szélsőellenbaloldalisággal (a legújabb időkben akár szélsőbaloldalisággal is), odáig elmenően, hogy gyakran álszélsőjobboldalisággá válik. (Reprezentatív példa: ma ötvenöt évvel azt követően, hogy Vitéz Nagybányai Horthy Miklós altengernagy, Kormányzó eltűnt a politikai színtérről, és negyvenkét évvel azt követően, hogy meghalt - némely "szélsőjobboldaliak" még ma is Őt tekintik szinte a legfőbb ellenségnek. Horthy Miklósnak - mint erről írtunk is - voltak hibái; kormányzói tevékenysége során két döntő - sok tekintetben bűnnek minősülő - hibát követett el. Az egyik IV. Károly Király második visszatérési kísérletének meghiúsítási módjával kapcsolatos, a másik a fegyverletételi kísérlete volt. Szálasi Ferenc csak a Kormányzó háborúból való kiugrási szándékával állt szemben, a "Horthy-rendszer"-rel nem, pontosabban: csak úgy és annyira, hogy kormányra jutva - törvényes keretek között - a hungarizmust - mint a magyar nemzeti szocializmust kibontakoztassa, és a politikai-társadalmi-gazdasági élet minden terén érvényesítse. A kiugrási kísérlet előkészítésének a tudottá válásáig Szálasi Ferenc fel sem vetette a Kormányzó kiiktatásának a gondolatát. Voltak a Nyilaskeresztes Párt-Hungarista Mozgalom soraiban olyanok, akik a szélsőjobboldaliságot a végletekig elmenően össze akarták kötni - és önnön lelkükben össze is kötötték - a szélsőellenbaloldalisággal: nacionalisták és ellenkommunisták voltak. Az ilyenek - erről tudomásunk van - gyűlölték a Kormányzót, de ellenbaloldali - lényegileg: baloldali - felfogásukból és proletár lelkületükből kiindulóan. A szenilitás sem lehet mentség, akkor, ha valaki az ellenséget elsősorban és még ma is az egykori Horthy-vonalban próbálja meglátni és megláttatni.)
A jelenkori (gyakran valóban vulgáris) szélsőjobboldal (amely gyakran álszélsőjobboldallá válik) úgy véli, hogy vannak esélyei, sőt úgy, hogy nagymérvű, komoly esélyei vannak. Nem lehet pontosan tudni (némely vonatkozásban még pontatlanul sem), hogy mi lesz, mondjuk 2010-ben vagy azt követően; lehet, hogy akkorra megnövekednek az esélyek, bár ez sem valószínű (noha teljesen nem zárható ki), az azonban bizonyosnak mondható, hogy az elkövetkező hét évben - hacsak nem robban ki a III. Világháború - szinte semmiféle esélye nincs sem Magyarországon, sem Európában, sem pedig másutt a szélsőjobboldalnak. A III. Világháború - a túlélők számára - bármiféle alakulás lehetőségét prezentálhatja befejeződésének pillanatában, akkor, amikor politikai vákuumok jönnek létre. Annak, hogy - mondjuk 2011-ig - kirobban vagy nem robban ki a III. Világháború 50-50%-os valószínűsége van. Ma úgy tűnik, hogy nem lesz a 20. század legeslegvégén vagy a 21. században újabb Világháború, de ez csak a felületen mutatkozik így. Ha a Szovjetunió - bármilyen néven - újjáéled, a III. Világháború lehetősége monstruózusan és azonnal meg fog növekedni. Egy pillanatig sem állítjuk, hogy egyáltalán lesz III. Világháború, de nem zárjuk ki azt sem, hogy a 21. század első negyedében, esetleg már az elkövetkező tizenkét évben. Ez egyfelől a Szovjetunió újjáéledéséből következhet, de a későbbiekben akár abból is, hogy Kína kommunista marad és szuperhatalommá válik. Egy bármilyen néven újjáalakuló Szovjetunió és egy nacionalista-kommunista kínai szuperhatalom szövetsége sem zárható ki - és ez lenne a legvészterhesebb lehetőség. Azonban nem szabad megfeledkezni arról, hogy az Egyesült Államokat és mai szoros szövetségeseit ugyanazok irányítják, mint a Független Államok Közösségét, és ugyanazok, mint akik - ha közvetve is - Kínát. A világdestrukciónak kétségtelenül vannak radikális megoldási tervei is, vannak "finomabb" eszközöket igénybevevő tervei is, és még ezek is kombinálhatók.
Az esetleges III. Világháborút követően minden lehetőség megnövekszik, de csak rövid időre, mert a Világháború kirobbantói résen lesznek. Ha kirobbantják, nem azért robbantják ki az újabb világháborút, hogy e pusztulásnak azok legyenek a haszonélvezői, akik a kirobbantók számára a leggyűlöletesebbek.
Mi reménykedünk abban, hogy a szélsőjobboldal Magyarországon, Európában, a Világon - legalábbis valamilyen mértékben - uralomra jut, abban is reménykedünk, hogy ha ez így lesz, nem az alacsonyrendű szélsőjobboldaliság lesz a meghatározó. A mi vonalunk - szerénytelenség nélkül mondhatjuk - túlságosan jó ahhoz, hogy a Kali-Yugában - bárhol, bármilyen körülmények között - uralomra juthasson. Abban azonban - minden valószínűtlensége ellenére - lehetőségeket vélünk látni, hogy egy magasabb színvonalú szélsőjobboldaliság, amely politikai erőt képvisel, hajlandó lesz arra, hogy figyelembe vegye ideológiai intencióinkat. Ennél többet - a külső faktualitások szintjén és körében - kívánhatunk ugyan, de nem remélhetünk.

vissza a honlapra