|
Amikor az 'Imperium' - szorosan pedig az 'Imperium Monarchicum' eszméjével és faktuális valóságával, valamint az ezekkel kapcsolatos lehetőségekkel foglalkozunk, meg kell említenünk - legalábbis vázlatos érintőlegességgel - egy olyan véleményünk szerint paradigmatikusnak mondható személyiséget, aki az előrehaladott történelmi újkorban az egyre erősödő antitradicionális-baloldali - hol rejtett, hol nyílt - folytonosan meg-megújuló offenzívák korában bensőleg szilárd tudott maradni. Ő volt az, aki minden végletesnek és végzetesnek tűnő megingás dacára, meg tudta tartani azt a birodalmat, amelynek az operatív politika vonalán az uralkodó után voltaképpen az első embere volt, közvetve pedig azokat a birodalmakat is, amelyekkel birodalma szövetségben állt, s amelyek körében szintén meghatározó politikai személyes tényezőként jelent meg. Mondjuk ki tehát, hogy Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich Winneburg volt ez a kiemelkedő személyiség, - a Habsburg-Lothringen dinasztia által uralt országok birodalmi együttesében az 'Außenminister', a 'Haus-, Hof und Staatskanzler', a 'President des Staatsrates' és a négy közül az egyik, de nem egy tekintetben a leginkább meghatározó súlyú 'Ständige Mitglied der Staatskonferenz'(1). Egymást követően kapta ezeket a funkcionális-operatív rangokat, mindig megtartva a megelőző fokozatokat is. Köztudott, hogy az Osztrák Császárság 1804-ben jött létre, de a Német-Római Szent Birodalom - mint császárság, - csak 1806-ban szunt meg. Metternich hercegnek már ebben az idoben is jelentos politikai befolyása volt, noha még korántsem akkora, mint amilyenre 1814/15-ben és amilyenre a késobbiekben tett szert. Mellesleg jegyezzük meg, hogy Metternich 1814/15-ben azt javasolta I. Ferenc osztrák császárnak és magyar apostoli királynak, hogy az Osztrák Császárság és az osztrák császári méltóság megtartása mellett, állítsa helyre, - amennyire ez egyáltalán lehetséges - a Német-Római Szent Birodalmat, és ismét II. Ferenc néven, vegye vissza a Német Római Császári címét, rangját és méltóságát, amelyrol 1806-ban - reálpolitikai megfontolások alapján - lemondott. Metternich herceg úgy vélte, hogy Napóleonnak az európai politikai-hatalmi élet meghatározásából való kiiktatódása alkalmas lehetne a német hatalmak összefogására, ideális esetben Poroszországot is beleértve, egyébként pedig Poroszország hatalmi befolyásának a kiegyensúlyozása érdekében, s ennek eléréséhez nagyban hozzájárulna, ha a reális Ausztriai Császárság is helyreállna, - akár ismét választásos, akár primogeniturán alapuló szukcesszió szerinti trónutódlás mellett. Ferenc császár, sajnos, e tekintetben - az általánosnak mondható gyakorlatával ellentétben - nem fogadta meg Metternich herceg javaslatát, s ezért ennek az aktualitása is hamarosan szétfoszlott. Talán a Szent-Szövetség létrehozása volt Metternich herceg legnagyobb műve. Ennek a komoly megközelítés esetén akkor is és visszatekintve most is egyértelműen és maradéktalanul legpozitívabb megítélhetőségű konnacionális és transznacionális-szupranacionális szervezetnek az alapgondolata germinális formájában - úgy tudjuk - Krüdenernének, I. Sándor orosz cár bizalmasának az elméjében merült fel először. I. Sándor rögtön felkarolta és magáévá tette ezt az alapötletet, majd némileg tökéletesítve, az osztrák császár és a porosz király, valamint Metternich herceg elé tárta. Első hallásra senkinek sem tetszett ez az elgondolás; I. Ferenc császár és Metternich herceg az elgondolásnak ezt a formáját komolytalannak és életképtelennek tekintette, de nem utasították el, mert Metternich hercegben felötlött annak a gondolata, hogy ő maga fogja értelemmel megtelíteni I. Sándor orosz cár alapeszméjét, hogy jelentős változtatásokat eszközöl azon, de olyan finom megfogalmazásbeli módosításokon keresztül, amelyeket I. Sándor szinte észre sem fog venni, s mindenki I. Sándort fogja a Szent-Szövetség eszmei megalapozójának tekinteni. A Szent-Szövetség mibenlétének és jelentőségének a megtárgyalására másutt kerülhet sor. Mi most ezzel még csak tendenciálisan sem foglalkozhatunk. Csupán annyit jegyezzünk meg, hogy a Szent-Szövetség valóban szinte tökéletes, szinte hibátlan szövetség volt. Fogyatékossága nem önmagából fakad, s ez az volt, hogy nem tudott még sokkal inkább az lenni, aminek lennie kellett. Az antitradiciononális-antimonarchikus-antiimperiális-antikonzervatív - tehát: baloldali - manipuláltságú közfelfogás általában végletesen negatív hangvételű, történet-elméletietlenül banális kritikát szokott gyakorolni, - ami viszont szintén közvetett bizonyíték a Szent-Szövetség alapjaiban, de részleteiben is pozitív volta mellett. Általában a legszélsőségesebb ultrareakciós irányultságú, célzatú, lényegű és jellegű szövetségként szokás manapság - baloldali és áljobboldali alapon - aposztrofálni a Szent-Szövetséget. Ezzel kapcsolatban azt kell mondanunk, hogy a Szent-Szövetség - lényege szerint - nem a reakciót, hanem az autonóm akcionalitást képviselte. Emellett - nyilvánvalóan - reakcionáriusnak is kellett lennie, ezt nem kerülhette el, de nem is akarták elkerülni. E tekintetben valóban a történelem egyik legreakciósabb, ha nem éppen a legeslegreakciósabb szövetsége volt, - a mindenképpen hangsúlyozandó önállóan akcionális voltának a lényegi elsőbbsége mellett. Ez a reakcionalitás azonban - valóban jobboldali szempontból - egyáltalán nem negatívum, sőt nem csupán szükségszerűség, hanem igazi pozitívum is. Persze, a baloldaliság, az ellenbaloldaliság és az áljobboldaliság ezt egészen másként, éppen ellenkezőleg látja és láttatja, de az ezen oldalról érkező vélemények és ellenvélemények, a szemünkben, a semminél kevesebbek. Nem becsüljük alá a veszedelmes voltukat, de soha nem fogjuk elismerni azt, hogy vélekedéseikben a validitásnak és a valoritásnak akárcsak egy szikrányi megléte is - lehetőségként - felvethető lenne. A Szent-Szövetség, amely eredetileg hármas-szövetségként alakult volna meg, végül is négyes-szövetséggé változott. Az Osztrák Császárság és ezzel együtt a Magyar Apostoli Királyság, az Orosz Császárság (Cári Birodalom), a Porosz Királyság alkotta a Szent-Szövetség alapító magját. Anglia tulajdonképpen a négyes-szövetséghez csatlakozott, a voltaképpeni Szent-Szövetséghez - amelyet nem azonosított ezzel - viszont nem. A hármas-szövetségként létrejött Szent-Szövetség, amely bizonyos tekintetben négyes-szövetséggé bővült (Anglia vonatkozásában), a maga hármasságában sem maradt magára, miután az európai monarchiák mindegyike társult a Szent-Szövetséghez. Kivételt képezett a Pápa (közvetlenül - a Pápa mellett - a Pápai Állam, az Apostoli Szentszék, közvetve pedig a hivatalos Egyház teljessége). A Pápa pártolóan és egyetértően állt a Szent-Szövetség mellé, de nem volt hajlandó belépésével csatlakozni ahhoz, mivel annak a protestáns Porosz Királyság és a keleti-ortodox keresztény Orosz Császárság is tagja volt. (E tekintetben a Római Katolikus Keresztény Anyaszentegyház földi Feje, sajnos, szűklátókörűnek bizonyult.) Metternich herceg nem csupán a Pápát akarta a mindenképpen csatlakozók mellé megnyerni, de voltaképpen azt szerette volna, ha a Török Császárság (Szultanátus) is valamiféleképpen szintén csatlakozott volna a Szent-Szövetséghez; szerinte a Török Szultánt nem lett volna képtelenség megnyerni e gondolatnak. Valószínűleg igaza volt, - de e vonatkozásban valamennyi keresztény monarchia ellenállásával találta (volna) szembe magát, s ezért a tapogatózáson túl - nemigen ment tovább e tekintetben, s az, hogy a Török Császárságot rávegyék a csatlakozás megítélésére - komoly hivatalos formában - nem is merült fel. (Metternich herceget némelyek, óvatosan, azzal vádolták, hogy nem hű fia a Katolikus Egyháznak. Ez, persze, nem volt igaz, de kétségtelen, hogy Metternich hercegtől távol állt minden bigottéria. Katolikus keresztény volt, de lényegében még inkább - tradicionális, függetlenül attól, hogy ez megfogalmazódott-e benne vagy sem. (A Török Császárság kihagyása-kimaradása a Szent-Szövetség - a diplomácia francia nyelvén: Sainte-Alliance - tagjainak a köréből, szintén a szűklátókörűség következményeként megvalósult fogyatékosságként volt felfogható akkor is, és retrospektíve annak tekinthető ma is, ha jobboldali történelemszemlélettel rendelkezők vagyunk.) A Szent-Szövetség jelentősége, sajnos, az idők folyamán háttérbe szorult. Az 1848/49-es magyarországi polgárháborúvá terebélyesedett lázadás és belháborúvá terebélyesedett polgárháború, - amelynek a további terebélyesedése sem volt abszolúte kizárható - volt az utolsó igazi és nagy jelentőségű alkalom, amelyben a visszaképződésben lévő Szent-Szövetség eszmeisége gyakorlati síkon is érvényesülni tudott. Az I. Miklós Cár által uralt Orosz Császárság, Őfelsége I. Ferenc József - Ausztria Császára és Magyarország Apostoli Királya (egyértelműen abszolúte legitim Királya) kérésére - a Szent-Szövetség szellemében - hajlandó volt a belháborúvá lett lázadás leverésének a megsegítésére, amire Ausztria-Magyarország császárhű-királyhű erői is képesek lettek volna, de csak óriási véráldozatok és sokkal hosszabb ideig tartó káosz fennmaradása árán. Némelyek szeretik ezt a megsegítő és a szerintünk csakis pozitíve értékelhető beavatkozást analogikus összefüggésbe hozni Magyarország ellenséges hordák általi 1944/45-ös - 1945. április 10. és 19. között befejeződő - lerohanásával, valamint a megszállt Magyarország - 1956-os - szabadságfelkelésének és szabadságharcának (Magyarország történetében az egyet-len, az első és eddig az utolsó igazi szabadságfelkelésnek és szabadságharcnak) - egy újbóli ellenséges és háborús megtámadás keretei között történő vérbefojtásával. Az analógia teljesen érvénytelen, a párhuzamkeresés teljesen torz elveket követ: Magyarország 1944/45-ben nem a Cári Orosz Birodalommal állt háborús viszonyban, hanem a világtörténelem legaljasabb rémálmával és legborzalmasabb ellenbirodalmával. Magyarországot nem az oroszok rohanták le és szállták meg, nem az oroszok fojtották vérbe a magyar szabadságfelkelést és szabadságharcot, hanem a Szovjetunió és a szovjet csapatok. A különbségek szélsőségesen nagyok, és e vonatkozásokban analógiáról szó sem lehet, legfeljebb a liberál-demokratizmus és a bolsevisztiko-kommunizmust leleplező szociáldemokratizmus baloldali, valamint az áljobboldali, ellenbaloldali és az ellenbaloldaliságtól jóhiszeműség mellett megfertőzött szélsőjobboldali körök képviselőinek eltorzult 'eszményvilágában', továbbá azok csökevényes elméjében, akik a történelemhamisító propaganda manipulatív hatásainak az áldozatai, részben észbeli fogyatékosságuk, részben messzemenő műveletlenségük és folytonos ugyanakkor szélsőséges félrevezethetőségük következtében. Ezen korántsem felesleges rövid kitérő után térjünk vissza Clemens Wenzel Lothar Fürst (von) Metternich Winneburg (Ochsenhausen) személyéhez. Metternich herceg átmeneti ponton állt a régebbi és a modern világ politikus-típusai között. Ő mai értelemben is vitathatatlanul politikus, de a 16.,17., 18. század kritériumai szerint is egyértelműen az. Nem csupán a 19. században állta meg mindenki másnál inkább a helyét, de ha - valami csoda folytán - ma is élne, a 20. század egésze alatt sem lett volna nála különb, és nagyon valószínű, hogy a 21. században sem. Ilyen értelemben Metternich herceg egészen egyedülálló volt: a tökéletesnél is tökéletesebb 'reálpolitikus', és ugyanakkor - ami a mi szemünkben fontosabb - a legtökéletesebb 'ideálpolitikus' is egyszersmind. És nem csupán tökéletes szintézise volt e két soha együtt igazán ép formában meg-nem jelenő politikusi alaptípusnak, hanem több ennél, több e kettő tökéletes formájának a tökéletes egységénél. Metternich herceg, ha nem is a mai értelemben, de már a modern világ keretei között, külsőleg tökéletesen alkalmazkodva a korához, egy sokkal ősibb, az örökérvényűséget sokkal inkább reprezentáló korhoz tartozott benső lényege szerint. A felületen tökéletes világfi volt, szellemes és bőbeszédű, - de bensőleg a magasságok és mélységek világához tartozott. Tudott hallgatni és elhallgatni, de a Metternich-féle diplomácia, a finom árnyalatok e legmagasabb fokú diplomáciája nem hazugság-diplomácia volt, mint a későbbi koroké, de még a saját korához tartozó Talleyrand-féle diplomáciát, amelyhez felületeiben talán hasonlított is, esszenciális színvonalát tekintve a magasságok beláthatatlan nagyságrendjeivel múlta felül. Az irányító hatalommal rendelkező vezető politikusok között azóta sem volt egy sem, aki akárcsak megközelítően olyasféle formátummal rendelkezett volna, mint Metternich herceg. Bismarck herceg a Német Császárság kancellárja, akinek a kiválóságai soha nem jelenthették vita tárgyát, némely tekintetben talán megközelítette, de minden szempontot egybevetve még ő is messze elmaradt Metternich mögött. Lehet, hogy lettek volna olyanok, akik, hasonló hatalomhoz jutva, elérték volna, talán meg is haladták volna Metternich herceg politikai színvonalát, - de ezt végül is nemigen lehet eldönteni. Talán Julius Evola - Európa uraként - felülmúlhatta volna még Metternich herceget is, a politikában érvényesíthető metapolitikai tradicionális elvek következetes reprezentációjának tekintetében, - de, persze, igazán ez sem dönthető el. Arról semmit, vagy szinte semmit sem lehet tudni, hogy Metternich herceg mennyire állt közel a megfogalmazottan tradicionális alapelvekhez. Metternich korában a tradicionalitás filozófiai-metafilozófiai megfogalmazottságban még nem nyilatkozott meg. A tradicionalitás - jobboldaliságként, mégpedig ideologikus jobboldaliságként - egy szerzőnél jelentkezett, s ez Comte Joseph Marie de Maistre volt. De Maistre alapgondolatai az ideológia síkján és Metternich gyakorlatba átvihető-átvitt elgondolásai között számos rokoníthatóság található, és az egyébként nem jelentéktelen eltérések sohasem igazán princípiálisak. Metternich Joseph de Maistre műveit ismerhette, és komolyan valószínűsíthető, hogy ténylegesen ismerte is azokat. Talán több De Maistre-féle elgondolást kivitelezhetetlennek találhatott, és biztosan sok gyakorlati ellenvetést fogalmazott, fogalmazhatott meg, - de valószínűtlen, hogy az alapelvek lényegével - ne értett volna többé-kevésbé egyet. Metternich herceg életével és politikai működésével bizonyította tradicionális, jobboldali és konzervatív voltát; azt, hogy az önálló-autonóm akciókészséget minden lehetséges esetben érvényesítette; azt, hogy emellett valóban végletesen reakciós volt (amennyiben a lázadó megnyilvánulásokra - mint akcióra (noha éppen az ilyenek mindig reakciók voltak) a leghatározottabb erélyességgel reagált). Felmerülhet az a kérdés, hogy Metternich herceg valóban magyar-ellenes volt-e, ahogyan azt szinte az elemi iskolák első osztályától kezdve az egyetemi tanulmányok végéig sulykolják a gyerekekbe és ifjakba, alantas és egyben démoni manipulációkat végrehajtva a véleményalkotást illetően. Mondjuk ki kategorikusan: Metternich egyáltalán nem volt magyar-ellenes. Magyar-ellenességét soha nem bizonyította, de még csak nem is támasztotta alá semmi. Azt viszont, hogy inkább magyar-barátnak volt tekinthető - persze a maga visszafogott hűvös és disztinktív módján -, azt levéltári kutatások és a különböző, hitelesnek tekinthető visszaemlékezések vizsgálata nyomán bizonyítottnak lehet tekinteni. Metternich herceg az államtanács (körülbelül megfelel a minisztertanácsnak) elnöke volt, államkancellár, és állandó tagja az uralkodói-államfői jogokat operatíve gyakorló államkonferenciának. Ez utóbbinak az elnöke Lajos főherceg-királyi herceg volt, tagja volt továbbá a trónörökös, Ferenc Károly főherceg-királyi herceg, továbbá maga Metternich, valamint Franz Anton Graf (von) Kolowrat-Liebsteinsky, aki a belügyek, szorosabban a rendőri ügyek legfőbb felelőse (körülbelül: belügyminiszter). Gyakran megjelentek - nem állandó tagokként - az Államtanács tagjai közül azok, akik valamely tárgyalt reszort-ügy legfőbb felelősei voltak. A két főherceg általában mindig elfogadta Metternich indítványait; külügyi és a Birodalom alapvető érdekeivel kapcsolatos kérdésekben korlátlanul, de belügyi, rendészeti kérdésekben, - noha Metternich hercegnek ezekbe is beleszólási joga volt, és az 1840-es évektől egyre inkább bele is akart szólni ezekbe - a főhercegek valamiféle rosszul felfogott 'egyensúlypolitika' értelmében túlságosan nagy teret engedtek Kolowrat-Liebsteinsky gróf - Metternich elgondolásait közvetve vagy közvetlenül többnyire kontrakarírozni szándékozó - nézeteinek. Lényegileg semmiféle alapvető nézetkülönbség nem volt Metternich és Kolowrat felfogása között. Az azonban kétségtelen tény, hogy a későbbiekben gyakran sérelmezett, Metternichnek tulajdonított - főként rendőri - intézkedések, szinte kivétel nélkül Kolowrat által kezdeményezett intézkedések voltak. Meg kell jegyezni, hogy ezek - jobboldali szemszögből tekintve - nem voltak igazán sérelmezhetőek. Valószínű, hogy minden ilyen ügyben maga Metternich is intézkedéseket kezdeményezett volna, de úgyszólván biztosra vehető, hogy ezek sokkal kevésbé otromba módon mentek volna végbe, mint ahogyan egyébként végbe mentek. Kolowrat-Liebsteinsky gróf ugyan nem volt annyira magyar-ellenes, mint ahogyan ezt később terjesztették, de magyar-barátnak valóban nem volt mondható, ahogyan Kübeck báró sem, aki az Államkonferenciának ugyan nem volt állandó tagja, de a gyakran meghívott Államtanács-tagok egyike volt, főként pénzügyi illetékességgel. Kübeck, Metternich és Kolowrat - bár az előtérben udvariasak és barátságosak voltak egymással - a háttérben csaknem ellenségek. Ennek Kolowrat hiúságán kívül - semmiféle tényleges oka nem volt. Kolowrat szinte feladatának tekintette, hogy finom módszerekkel megakadályozza Metternich minden belügyi invencióját és intencióját az Uralkodó által aláírt rendelkezéssé válásban. Amikor kitört a bécsi forradalmi lázadás, és Metternichet lemondatta az Államkonferencia, Kolowrat vette át Metternich szinte minden korábbi pozícióját. Ez ellen a lázadó csőcseléknek, legalábbis egy ideig, semmiféle kifogása nem volt, mivel Kolowrat Metternich-ellenessége már a 'nép' közé is kiszivárgott, s ezért Kolowratot csaknem forradalom-baráti beállítottságúnak tekintették, amiben, persze, messzemenően tévedtek, mégis - visszatekintésünkben - joggal neheztelhetünk Kolowrat-Liebsteinsky grófra, mindenekelőtt azért, mert egyéni hiúságának és nagyratörő ambícióinak engedve kikezdte a nála összehasonlíthatatlanul nagyobb és tehetségesebb Metternich 'opus'-át, s ezen semmit sem változtat az a tény, hogy Kolowrat egyébként igen nagy formátumú és nagyon tehetséges, kiválóan képzett személyiség volt. Metternich herceg magyar-ellenessége tehát nem egyéb, mint egy ördögi sugallatú ál- és ellenlegenda. Hasonló ahhoz a tébolyult és stupid vélekedéshez, amely szerint Őfelsége I. Ferenc József császár és király magyar-ellenes lett volna, amiből persze, sohasem volt egyetlen szó sem igaz. De az sem igaz, hogy Julius Jakob Freiherr von Haynau táborszernagy - 1849. május 30. és 1850. július 6. között katonai főparancsnok - magyar-ellenes lett volna. Metternich herceg is, I. Ferenc József császár és király is, Haynau táborszernagy-főparancsnok is - ez viszont kétségtelen - a lázadások-forradalmak, a lázadásból következő polgárháborúk-belháborúk megalkuvás nélküli ellenfelei és ellenségei voltak. Ez azonban nem a hibájuk volt, hanem egyfelől a szent kötelességük, másfelől a legmagasabb rendű erényük. A nyílt vagy burkolt, a mérsékelt vagy szélsőséges baloldal, és ezek ellenbaloldali, invertált változatai azt gondolhatnak minderről, amit csak akarnak, de az igazi, tradicionális, radikálisan konzervatív és konzervatórius ultrajobboldali állásfoglalás aligha térhet el minősíthető mértékben a fentebb elmondottaktól, még a részleteket illetően sem, a lényegi megállapításokat illetően pedig egyáltalán nem. Ezt pedig nem csupán a konnacionalisztikus és transznacionalisztikus-szupranacionalisztikus állásfoglalásunk mondatja velünk, hanem az általunk szintén elfogadott magyar, és a valóban jobboldali és antinivellatív nacionalizmusunk is, amelynek semmi köze sincs sem a baloldali, sem az ellenbaloldaliságtól kontamintált jobboldali vagy szélsőjobboldali nacionalizmushoz. Metternich politikája nem csupán az Osztrák Császárságot, hanem - ezzel együtt - a Magyar Apostoli Királyságot is védelmezte. A Habsburg- és Habsburg Lothringen-dinasztia tagjai nem voltak sem magyarok, sem osztrákok, sem németek, sem más nemzethez tartozóak, és persze, keveredettek sem, hanem nemzetfelettiek voltak, Habsburg-ok és Habsburg-Lothringen-ek; magyar vér nem volt bennük, de Turul-vér - Árpád és Attila vére -, ha leányágon is, de volt bennük. Az Árpád-ház, a Turul dinasztia sem volt magyar, hanem a tagjai Árpád-háziak, Turul-ok voltak. A nagy dinasztiák olyanok, mintha önálló nemzetek lennének, de a nemzetfelettiség értelmében. A népi-nemzeti királyság egy antitradicionális delírium. Az igazi és antinivellatív, valóban jobboldali nacionalizmusnak ezeket mind el kell ismernie, s ezeket mind el is ismeri; ha pedig mégsem, akkor kiderül erről a nacionalizmusról, hogy áljobboldali, és ellenbaloldali nacionalizmustól átitatott, és csak azért definiálta magát antinivellatív és tisztán jobboldali nacionalizmusként, mert nem értette meg, hogy voltaképpen miről is van szó. A király a birodalom királya, de az abban élo nemzet vagy nemzetek királya is. De nem úgy a népé, mint egy önmaguk felett elismert alkalmazott, mert ugyanakkor a nép és a népek, a nemzet és a nemzetek a király népe és a király népei, a király nemzete és a király nemzetei. Mérhetetlenül mély köze van a királynak a néphez, a nemzethez, sokkal több köze, mint bárkinek aki a néphez-nemzethez tartozik. A király nem tartozik a néphez, a nemzethez, függetlenül attól, hogy egy vagy több nép és nemzet felett uralkodik. Nem tartozik, nem is tartozhat valamelyikhez - egyikhez sem. Nem tartozik közéjük: hanem a királyuk. Ez végtelenül több és végtelenül magasabbról eredo, mélyebbre ható összefüggést jelent, mint a vér szerinti néphez-nemzethez való tartozás. Egy vér szerinti népi-nemzeti király - esetleges volta miatt - eleve nem is lehet igazi király. Lehet egy kiemelkedo hadvezér vagy politikai vezeto, aki királyi jogokat gyakorol, de ez még a legpozitívabb esetben sem sokkal több a bitorlásnál. Ha nincs igazi király, akkor uralkodó-kormányzónak kell az ország, a birodalom élén állnia. Ez szintén legitim megoldás lehet. Bizonyos királyi kvalifikációkkal és a nemzetfelettiség benso realizáltságával az ilyen embernek is rendelkeznie kell; egyáltalán nem követelmény azonban a 'törzsökös' népbe-nemzetbe-kötöttség, sot, kimondott hátrány sot kontrainduktív tényezo is lehet. 'In concreto' többnyire valóban az is. Ezek a gondolatok meglehetősen messzire vezetnek kiindulópontunktól, Metternich herceg és kancellár alakjától, - de csupán látszólag, mert valójában ezek a gondolatok a Metternich-féle szellemiséggel korrespondeáló gondolatok. A metapoliticitás olyan, hogy nyitni képes a politicitás felé is és az apoliticitás felé is. Ha a metapoliticitásból a politicitás felé akarnánk nyitni, Metternich alakjának a paradigmatikus voltát lehetetlenség volna kétségbe vonni, de Metternich alakjának azok előtt is tiszteletreméltónak kell lennie, akik kimondottan az apoliticitás felé akarnak nyitni. Metternich herceg alakja minden mozzanatában - megkérdőjelezhetetlenül - intakt volt és marad. Ilyen nagy személyiségnek, mint amilyen Ő volt, voltak és lehettek volna - teljesen elnézhető - hibáik, ám Metternich hercegnek és kancellárnak - mondhatjuk nyugodtan - nem voltak hibái, vagy ha talán mégis lettek volna, ezek annyira csekélyek, jelentéktelenek lehettek, hogy valóban szóra sem érdemesek. Metternich herceg és kancellár alakja megfelel a (csaknem) tökéletes államférfi paradigmatikus alakjának. Tökéletessége csak azért nem volt maradéktalan, mert a korszak jegyei az Ő lényében is megmutatkoztak, noha Ő e korszak erői ellenében küzdött, s ez jelentékenyen kompenzált minden, e korral összefüggő vonást. Metternich herceg alakja példakép minden - a politika felé is nyitni szándékozó - tradicionális beállítottságú, ténylegesen és igazán, tisztán és egyértelműen jobboldali orientáltságú személy szemében, de messzemenően tiszteletreméltó azok számára is, akik minden 'külső'-től, minden politicitástól elzárkózva, kizárólag az apoliticitás felé szándékoznak nyitni, mert az elvi jobboldaliság ezek esetében is kritérium-érvényű. E sorok szerzője - egyéb spirituális céljai mellett - külön missziójaként határozza meg, hogy bizonyos - a tradícionalitás elveinek a megjelenítésétől nem idegen történelmi alakokat a maguk eredeti fényében próbálja bemutatni. Ilyen, például, I. Ferenc József császár és király, a fentiekben tárgyalt Metternich herceg és kancellár, Alfred Fürst zu Windisch-Grätz tábornagy és főparancsnok, Haynau táborszernagy és főparancsnok, de ilyenek lesznek majd azok a császárhű-királyhű magyarok, akik egyáltalán nem kis számban harcoltak Bocskai, Bethlen, Thököly, Rákóczi és Kossuth lázadó, belháborút kirobbantó horda-hadai ellen, akikről szintén szándékunkban áll írni. Ezt a szerző imperio-monarchista beállítottsága is, de elkötelezett magyarsága is megköveteli, - annak a felismerése, hogy a magyarság becsületét ott kell keresni, ahol az valóban megtalálható, nem pedig ott, ahol e becsület eljátszása ment végbe. Dr. László András Lábjegyzetek 1.) Außenminister: külügyminiszter; Haus-, Hof und Staatskanzler: ház-, udvar- és államkancellár; President des Staatsrates: az államtanács elnöke; Ständige Mitglied der Staatskonferenz: az államkonferencia állandó tagja |