Prológus
Hugh-nak, Krisztus lovagjának és Krisztus hadserege vezetőjének Bernard, a - csak névleg - Clairvaus-i apát, azt kívánja, hogy a jó harcot megharcolhassa.
Ha nem tévedek , Kedves Hugh-om, nem egyszer vagy kétszer, de háromszor is kértél, hogy írjak néhány buzdító szót neked és bajtársaidnak. Azt mondod, hogy ha fegyvert ragadnom nem is szabad, legalább tollam fordítsam a zsarnok ellenség ellen, és ez az inkább morális, mint anyagi támogatás nem kis segítségedre lesz. Már egy ideje kétségek között hagytalak, de nem azért mintha mellőzném kérésedet, hanem inkább attól való félelmemben, hogy könnyedséggel és elhamarkodottsággal fognak vádolni, ha nem tudok a feladatnak megfelelni, amelyet egy avatottabb kéz jobban el tudna végezni, és amely így miattam éppúgy feladat maradhat, csak még nehezebben megoldható.
Egy jó idei céltalan várakozás után mégis inkább nekifogtam, nehogy képességeim hiánya hajlandóságom hiányának tűnjék. Hogy milyen eredménnyel, annak megítélése az olvasóra marad. Ha lesz, aki nem találja kielégítőnek vagy elfogadhatónak munkámat, akkor is elégedett leszek, mert minden tőlem telhetőt megtettem.

Első fejezet
Buzdító szó a templárius lovagokhoz
Úgy tűnik, új lovagság jelent meg nemrégiben a földön, és annak is pontosan azon a részén, amelyre a Kelet test szerint alászállott a magasságból. Ahogy akkor a sötétség hercegeit hatalmas karjának erejével megzavarta, úgy törli el most annak követőit, a hamis hit gyermekeit, és szétszórja azokat az erejét bírók keze által. Még ma is végzi megváltó művét, és felemeli újra a megváltás kürtjét szolgájának, Dávidnak házában.
Igen, új fajta lovagság ez, letűnt időknek ismeretlen. Két irányban folytat háborút szüntelenül: mind a hús és vér ellen, mind a levegőégben lakozó gonosz egy szellemi hadserege ellen. Amikor valaki úgy áll ellen erősen a test szerinti ellenségnek, hogy közben egyedül a testi erőre támaszkodik, azt nem tartanám említésre méltónak, lévén ez elég hétköznapi eset. És amikor a bűn és a démonok ellen folytatott háború szellemi erőket mozgósít bármily dicséretes is -, az sem jelentős, hiszen tele a világ szerzetesekkel. De amikor azt látjuk, hogy egy férfi mindkét fegyverrel erősen felövezve magát nemesen készül a harcra, ki ne tartaná azt csodálatra méltónak, annál is inkább, mivel ez eleddig ismeretlen volt? Lelkét a hit fegyvere védi, mint ahogy testét a páncél; félelmet nem ismerő lovag, minden oldalról biztosított. Dupla fegyverzettel vértezett, sem férfit, sem fegyvert nem fél. Nem féli a halált sem - nem: vágyja azt. Miért félne az élettől, és miért félne a haláltól, amikor az élet neki Krisztus, és a halál nyereség? Boldogan és hűséggel áll Krisztus oldalán, de szívesebben olvadna Krisztusba és lenne Vele, hisz az sokkalta jobb dolog.
Törjetek hát előre bizalommal, ti lovagok, és rendíthetetlen szívvel szorítsátok vissza Krisztus keresztjének ellenségeit. Emlékezzetek, hogy sem a halál, sem az élet nem választhat el benneteket Isten szerelmétől, amely Jézus Krisztusban van; ismételjétek minden veszedelemben:" Akár élünk, akár halunk, az Úré vagyunk!". Mekkora dicsőség ily csatából visszatérni! Mily áldott mártírhalált halni ott. Örvendjetek bátor harcosok, ha éltek és győzedelmeskedtek az Úrban, de legyetek még büszkébbek és nagyobb legyen az örömetek, ha meghaltok, és Uratokhoz csatlakoztok. Mert az élet gyümölcsökkel teli és a győzelem dicsőséges, de a megszentelt halál bármelyiknél fontosabb. Ha áldottak, akik az Úrban halnak meg, mennyivel inkább áldottak azok, akik az Úrért halnak meg!
Bizonyos, hogy értékes az Úr szemében szentjeinek halála, érje őket az akár csatában, akár betegágyban; de csatában elesni értékesebb, hiszen dicsőbb. Mily biztos az élet, ha a lelkiismeret makulátlan. Mily biztos az élet a halált félelem nélkül fogadónak, és még inkább annak, aki vágyik rá és tisztelettel öleli magához. Mily szent és mily sérthetetlen e lovagság, mennyire nem ér fel hozzá az a kettős kockázat, amelyet azok vállalnak, akik nem Krisztusért harcolnak. Ó világi harcos, félned kell, amikor előre törsz, félned, nehogy ellenséged halála a te szellemed halálát jelentse, vagy hogy talán tested és lelked egyaránt kardja hegyére kerül.
Valóban, a veszély vagy a győzelem a keresztény szívének indíttatásától s nem a hadi szerencsétől függ. Ha jó célért harcol, harca nem lehet gonosz, és hasonlóképpen nem tekinthető az eredmény jónak, ha az indíttatás gonosz, a szándék kifordult. Ha esetleg meghalsz, miközben csak az ölésen jár az eszed, akkor gyilkosként halsz meg. Ha sikerrel jársz, és esetleg ölsz, mert győzni akarsz, akkor gyilkosként élsz. Nem jó gyilkosnak lenni, sem élőnek, sem holtnak, sem győzedelmesnek, sem legyőzöttnek. Micsoda szomorú győzelem - legyőzni valakit úgy, hogy bűnre adod magad, és hiú dicsőségbe merülni bukásán, amikor a harag és büszkeség elragadta jobbik részedet!
De mi van azokkal, akiket nem a bosszúállás tüze, és nem is a büszkeség hajt, hanem csak önvédelem? Még az ilyen győzelmet sem nevezném jónak, hiszen a test halála még mindig sokkal kisebb rossz, mint a szellem halála. Nem szükséges a test halálával a léleknek is meghalnia. Nem, a vétkező lélek, az hal meg.

Második fejezet
A világi lovagságról
Hova vezet akkor, milyen gyümölcsöt hoz a világi lovagság, vagy gazemberség - hiszen inkább ez a név illene rá? Mi mást, mint a győztes halálos bűnét és a legyőzött örök halálát? Hadd éljek az Apostol szavaival, és hadd buzdítsam azt, aki vet, hogy reménnyel vessen, és aki arat, hogy termés reményében tegye.
Mi hát, ó lovagok, ez a hatalmas tévedés és elviselhetetlen késztetés, amely arra sarkall, hogy ily pompában és erőfeszítéssel harcoljatok csak azért, hogy végül bűnbe essetek és meghaljatok? Selyemmel feditek lovaitokat, és nem tudom miféle rongyokkal ékesítitek fegyvereiteket; festitek pajzsotokat és nyergeteket; a zablát és sarkantyúkat arannyal, ezüsttel és drágakövekkel díszítitek, és így felcicomázva félelmetes haraggal és félelmet nem ismerő balgasággal rohantok vesztetekbe. Nem inkább női cicoma ez, mint harci öltözet? Azt gondoljátok, hogy ellenségteket lefegyverzi az arany, kardja megkíméli ékszereiteket és nem hatol át a selymen?
Ahogy ti is bizonyára gyakran tapasztaltátok, egy harcosnak különösen három dologra van szüksége: erejével, ésszel és figyelemmel kell felöveznie önmagát, kell, hogy szabadon tudjon mozogni, és gyorsan tudjon kardot rántani. Miért lóg szemetekbe nőkhöz illő hajfürt, mely akadályoz a látásban? Miért burkolóztok hosszú és bő köntösökbe, melyeknek nagy és súlyos ujjai magukba temetik lágy és finom kezeiteket? Ráadásul minden fegyveretek ellenére lelkiismeretetek háborog, hiszen volt merszetek ilyen közönséges és ingatag talajon álló, veszélyes vállalkozásba kezdeni. Mi más lehet a gyökere a köztetek dúló háborúknak és vitáknak, mint oktalan haragkitörések, hiú dicsőségszomj, vagy világi javak után áhítozás. Biztos, hogy ilyen célokért nem érdemes sem ölni, sem meghalni.

Harmadik fejezet
Az új lovagságról
Ám Krisztus lovagjai nyugodtan vívhatják Uruk csatáit - nem félve bűntől, ha leszúrják az ellenséget, és haláluk sem jelent számukra veszélyt; hiszen halált szenvedni vagy Krisztusért halni nem bűn, hanem igen nagy dicsőség. Az első esetben Krisztusnak 'nyer', a másodikban magát Krisztust nyeri el. Az Úr szabadon elfogadja annak az ellenségnek a halálát, amelytől sérelmet szenvedett, ám még inkább szabadon adja magát elesett lovagja vigasztalására.
Krisztus lovagja bátran lesújthat és még bátrabban halhat, mert Krisztust szolgálja, amikor lesújt és akkor is amikor elesik. Nem is hiába forgatja kardját, mert Isten szolgája, akit a bűnösök megbüntetésére és a jók dicséretére fogadott. Ha megöl egy bűnöst, akkor nem embergyilkos, hanem hogy úgy mondjam a bűn gyilkosa. Nyilvánvaló, hogy ő a bűnösökre sújtó Krisztus "ostora", és helyénvaló, hogy a keresztények védelmezőjének tekintsük. Ha esetleg maga is elesik, tudjuk, hogy nem romlásba dőlt, hanem révbe ért. Ha halált oszt, az Krisztus nyeresége, ha halált szenved, az saját nyeresége. A keresztény megdicsőül a pogány halálával, mert Krisztus dicsőül meg; a keresztény halála pedig alkalmat nyújt a Királynak, hogy a lovag megjutalmazásával megmutassa kegyességét. Az egyik esetben az igaz örül, amikor látja, hogy igazság tétetett, a másik esetben pedig azt mondhatjuk, hogy az igaz elnyerte méltó jutalmát, mert valóban Isten a föld bírája.
Nem azt mondom, hogy akkor is meg kell ölni a pogányokat, amikor van más módja, hogy megakadályozzuk, hogy a hívőket zaklassák és megöljék, csak azt, hogy jobbnak tűnik megölni őket, minthogy a bűnösök pálcája függjön az igazak feje felett, és az igazakat rossz útra térítse.
Mit tegyünk hát? Ha a keresztény nem foghat kardot, akkor a Megváltó előhírnöke miért arra intette a katonákat, hogy legyenek elégedettek fizetségükkel, és nem tiltotta meg inkább, hogy ezt a hivatást válasszák? De, kérdem én, ha mindazok, akiket erre a hivatásra szánt az Isten, kardot foghatnak - mint hogy így áll a helyzet amennyiben nem magasabb hívásnak engednek -, vajon inkább tehetik ők ezt, mint azok, akiknek keze és szíve tartja Siont, erősségünk városát?
Így amikor az isteni törvény megsértőit sikerül kiűzni, az igazságot őrző nemzet biztonságba kerül. Bizonyos, hogy helyénvaló a háborúságot szerető nemzeteket porrá zúzni; akik nem hagynak nyugtot nekünk, azokat el kell különíteni a többiektől, és a bűn szolgáit ki kell ebrudalni az Úrnak városából. Abban serénykednek, hogy azt a mérhetetlen gazdagságot, amit a keresztények Jeruzsálemben felhalmoztak, elhordják, hogy megszentségtelenítsék ami szent, és Isten szentélyét, mint örökségüket, birtokba vegyék. Hadd hulljon a hűek mindkét kardja az ellenség fejére, hogy eltöröljön minden fent lévőt, ami Isten ismerete ellen amely a keresztény hit - emeli magasra magát, hogy ne mondhassák azok, akik nem zsidók: "Hol van az Istenük?"
Amint kiűzettek, vissza fog térni örökségébe és házába - abba a házba, amely haragra gerjesztette, ahogyan a Bibliában áll: "Nézd - mondja - házad elhagyottan maradt rád." A Prófétán keresztül panaszkodott: "Elhagytam házamat, feladtam az örökségemet" , és beteljesíti a másik jövendölést: " Az Úr kiváltotta embereit, és megszabadította őket. Eljönnek majd, és örvendeznek Sion hegyén, és örömünnepet ülnek az Úr jóságán."
Örvendj Jeruzsálem, és ismerd fel az időt, amikor látogatód érkezik! Legyetek boldogok, és adjatok hálát együtt Jeruzsálem kitaszítottjai, mert az Úr megvigasztalja övéit. Megszabadította Jeruzsálemet. Az Úr lemeztelenítette szent karját minden népek szeme láttára. Ó, Izrael szüze, elestél, és nem volt senki, ki felemelt volna. Kelj fel hát, és rázd le magadról a port, Ó szűz, Sion fogva tartott leánya. Azt mondom, kelj fel és állj magasra! Lásd a boldogságot, mely Istenedtől jő hozzád. Többé nem neveznek elhagyottnak, mint ahogy földedet sem fogják ezentúl vadonnak nevezni - mert az Úr örömét leli benned, és földed benépesül. Emeld fel tekintetedet, nézz körül, és láss; mindezt egybegyűjtik, és neked adják. Itt van a segítség, melyet a Szent Szülött küldött neked. Általuk beteljesedik az ősi ígéret: "Minden korok büszkeségévé teszlek, örömmé, mely nemzedékről nemzedékre öröklődik. A nemzetek tejét szívod majd, és nagyságuk keble táplál". És ismét : "Ahogy az anya vigasztalja gyermekeit, úgy foglak én is vigasztalni, és Jeruzsálemben vigasztalást találsz". Nem látjátok, hogy ez ősi szemtanúk mily gyakran megjövendölték az új lovagi hadsereget? Ahogy hallottuk, úgy látjuk is a Hadak Urának városában. Természetesen nem hagyhatjuk, hogy e szó szerinti beteljesedések elfedjék előlünk a szövegek szellemi jelentését, hiszen a megjövendöltek időbeli megjelenése ellenére nekünk az örök reményben kell élnünk. Ha nem így lenne, akkor a megfogható átvenné a megfoghatatlan helyét, az anyagi szegénység veszélyeztetné a szellemi gazdagságot, és a jelen vagyon előbbre való lenne a jövőbeli beteljesedésnél. Sőt, mi több, a földi város időbeli dicsősége nem homályosítja el égi párjának dicsőségét, hanem inkább felkészít arra, legalábbis addig, míg nem veszítjük szem elől, hogy az egyik a másik képe, és az égi az, amely a mi anyánk.

Negyedik fejezet
A templáriusok életviteléről
És most mintaképpen, vagy legalábbis azoknak a lovagoknak szégyenére, akik inkább az ördögnek, mint Istennek harcolnak, röviden felvázoljuk Krisztus lovagjainak erényes életét. Hadd lássuk, hogyan viselkednek otthon és csatában, hogyan jelennek meg nyilvánosság előtt, és milyen értelemben különbözik Isten lovagja a világi lovagtól.
Először is soha nem hiányzik a fegyelem, és nem vetik meg az engedelmességet. Az írás tanúsága szerint is elvész a fegyelmezetlen fiú; a lázadás olyan, mint a boszorkányság, az engedelmesség megtagadása pedig mint a bálványimádás. Ezért a lovagok elöljárójuk parancsára jönnek-mennek. Azt viselik, amit ad nekik, nem ragaszkodnak más viselethez, sem ahhoz, hogy más forrásból szerezzenek étket. Kerülnek minden felesleges ruházatot és különleges ételt, beérik azzal, ami szükséges. Feleség és gyermek nélkül, józan és vidám társaságban élnek testvérekként. Hogy az evangélium szerinti tökéletesedésük teljes legyen, egy családot alkotnak, saját vagyonuk nincs, és ügyelnek, hogy a béke kötelékében megtartsák a szellem egységét. Azt mondhatnánk, hogy egy a szívük-lelkük, olyannyira, hogy senki nem a maga feje után megy, hanem feljebbvalóját követi.
Soha nem ülnek tétlenül, kószálnak céltalanul, hanem azon ritka alkalmakkor, amikor nincsenek szolgálatban, azzal foglalatoskodnak, hogy viseltes fegyvereik és elszakadt ruháik megjavításával vagy egyszerűen rendrakással keressék meg kenyerüket. Ami a többi dolgot illeti, a rendfőnök utasítása illetve szükségleteik az irányadók.
Nem tesznek különbséget személyek között, a különbség érdem szerint, és nem a nemesi vér szerint mutatkozik meg. Megfontoltságban vetekednek, hordozzák egymás terheit, így töltve be Krisztus törvényét. Nem marad közöttük javítatlanul helytelenül elhangzott szó, meddő cselekedet, féktelen nevetés, még a legcsekélyebb suttogás, mormogás sem, amint az napvilágra kerül. Fogadalmat tesznek, hogy kerülik a kockajátékot és sakkot, megvetik a vadászatot, és nem találnak örömet a szokásos zsákmányszerzés nevetséges kegyetlenségében. Az udvari bolondokat, mágusokat, bárdokat, trubadúrokat és lovagi tornákat megvetik és elutasítják, mint hívságot, és balga tévedést. Hajukat az apostol szavaival egyezően - miszerint szégyenletes, ha egy férfi fürtöket növeszt - rövidre nyírják. Ritkán mosdanak, és soha sem fésülködnek; elégedettek poros és kócos megjelenésükkel, amely a nap és fegyverek nyomait viseli.
Amikor csatára készülnek, hittel vértezik fel lelküket és acéllal karjukat, semmint hogy arannyal ékesítenék magukat, hisz az ellenségben félelmet akarnak kelteni, és nem kapzsiságot. Erős és gyors, nem pedig pompás és szépen felékesített lovakat választanak; figyelmük a harcra irányul, mert győzni akarnak, és nem lovas bemutatóra gyülekeznek. Nem gondolnak a dicsőséggel, és inkább kívánnak rettenthetetlenek, mint szemet gyönyörködtetőek lenni. Ugyanakkor nem veszekedősek, hirtelenek, nem kapkodnak szükségtelenül, hanem józanul, okosan és biztosan állnak fel harci rendbe, amint az atyákról olvassuk. Az igaz izraelita a béke embere, még akkor is, amikor csatába megy.
Amint a csata sűrűjében találja magát, ez a lovag félre teszi korábbi lágyságát, mintha azt mondaná: "Ne gyűlöljem azokat, akik gyűlölnek Téged, Ó Uram; Ne undorodjam ellenségeidtől?" Ezek az emberek azonnal keményen lecsapnak az ellenségre, birkáknak tekintvén őket. Nem számít mekkora a túlerő, nem nézik, hogy vad barbárok, hogy félelmet keltő hordák. Nem saját erejükre támaszkodnak, hanem a Seregek Urába vetik bizodalmuk, mert Ő az, aki győzelemre vezeti őket. Nem feledik Makkabeus szavait:" Kis csapat is könnyen győzedelmeskedhet nagy sokaság felett. Az Egek Urának mindegy, hogy kevesek vagy sokak kezét irányítja - mert a harc kimenetele nem a nagy hadseregen múlik, a bátorság pedig az Ég ajándéka". Számos alkalommal megtörtént már, hogy egy ember ezret is hajszolt, és tízezret is menekülésre kényszerített.
Így hát csodálatos és kivételes módon szelídebbek a báránynál, és vadabbak az oroszlánnál. Nem tudom, mi lenne helyesebb, ha szerzeteseknek vagy ha katonáknak neveznénk őket; talán inkább az, ha mindkettőt felismernénk bennük. Valóban nem hiányzik belőlük a szerzetesi szelídség, sem a harci erő. Mi mást mondhatnánk, mint hogy csodálatos módon az Úr cselekedte ezt. Az Úr kiválasztott csapatai ezek, akiket a Föld sarkairól gyűjtött egybe; Izrael választottjai, akiket arra rendeltek, hogy jól és hűen őrizzék a sírt, bölcs Salamon nyughelyét. Minden férfi kezében kard, és kiválón képzett a harcra.

Ötödik fejezet
Jeruzsálem temploma
Főhadiszállásuk Jeruzsálem temploma, amely nem oly nagy, mint az ősi salamoni mestermű, de nem is kevésbé dicső. Az első templom minden nagysága romlandó aranyban, ezüstben, csiszolt kövekben és értékes fákban nyugodott, míg mai párjának teljes szépsége és díszítésének kecses bája lakóinak vallásos buzgalma és fegyelmezett magaviselete. Az előbbiben az ember a színpaletta gyönyörű színeit szemlélheti, míg az utóbbiban az erényeket és jó cselekedeteket tisztelheti. Mert Isten házának illő díszítése a szentség, ahol ragyogó erények és nem szemkápráztató márvány gyönyörködtetnek, és inkább a tiszta szívek, mint a díszes burkolat ragadnak meg.
Természetesen ennek a templomnak is díszes a homlokzata, de inkább fegyverek, mint ékkövek díszítik, az ősi koronák helyett pedig pajzsok lógnak a falakról. A gyertyatartók, füstölők és vizeskancsók helyén nyergek, zablák és lándzsák állanak. Ezek a jelek világosan mutatják, hogy lovagjainkat ugyanaz a tűz hevíti Isten Házáért, mint amely egykor Vezérüket tüzelte, midőn fegyvert ragadott szent kezébe - bár nem kardot, hanem ostort. Zsinegből készítette el, majd belépett a templomba, és mert a legkevésbé sem találta illőnek, hogy ekkora nyüzsgés szennyezze az ima házát, kiűzte a kereskedőket, szétszórta a pénzváltók érméit, és felforgatta a galambárusok székeit.
Megindulva ezért Királyuk példáján, az odaadó katonák úgy gondolják, hogy még sokkal szégyenletesebb és határtalanul elviselhetetlenebb, hogy egy szent helyet pogányok jelenléte szennyezzen, minthogy kereskedők népesítsék be. Lovaikkal és fegyvereikkel szállást vesznek a szent házban, megtisztítják azt és más szent helyeket minden nem keresztény szennytől, és kiűzik a zsarnok hordát, majd éjjel-nappal kegyes cselekedetekkel és hasznos munkával foglalják el magukat. Különösen lelkes és őszinte tisztelettel illetik Isten templomát: odaadó szolgálatukkal az igaz testvéri szeretet béke adományait, elkötelezett engedelmességet és szabadon vállalt szegénységet ajánlanak fel, és nem állatok húsát, mint az ősi rítusokban.
Ezek a jeruzsálemi események megmozgatták a világot. A szigetek hallgatóznak, messzi vidékek lakói hegyezik füleiket. Gyülekeznek Keletről és Nyugatról: mint áradó folyam hoznak dicsőséget a nemzeteknek, és mint rohanó folyó megörvendeztetik Istennek városát. Mi lehetne gyümölcsözőbb és kellemesebb, mint látni, hogy ekkora sokaság siet a kevesek segítségére? Mi más, mint az a kettős öröm, hogy látjuk ezeknek a korábban kegyetlen gazembereknek, szentségtörő tolvajoknak, gyilkosoknak, esküszegőknek és házasságtörőknek pálfordulását. Kettős öröm és kettős haszon, hiszen földijeik éppoly boldogok, hogy megszabadulnak tőlük, mint bajtársaik, hogy soraikba fogadhatják őket. Mindkét fél nyert a cserén, mert az utóbbi erejében növekedett, az előbbi pedig végre békének örvendhet. Így Egyiptom megtérésüknek és eltávozásuknak örvend, míg Sion hegye és Juda lánya örül, hogy új védelmezője akadt. Az előbbi örül, hogy kikerült kezeik közül, míg az utóbbinak minden oka megvan, hogy ugyanezen kezek által várjon szabadulást. Az előbbi boldogan látja, hogy kegyetlen rablói eltávoznak, míg az utóbbi boldogan üdvözli hűséges védelmezőit - az egyik tehát az egyetértés által erősödik, a másiknak pedig előnye származik távozásukból.
Krisztus így vesz elégtételt ellenségeitől: hatalommal és dicsőségesen az ő eszközeikkel győzedelmeskedik felettük. Hisz egyaránt illő és örvendetes, hogy azok akik oly soká harcoltak ellene, végül érte harcoljanak. Így hát ellenségei közül toborozza katonáit, mint ahogy egykor Sault, üldözőjét Pállá, prédikátorává tette. Ezért nem csodálkozom - ahogy Megváltónk is mondta -, hogy a mennyei seregek jobban örülnek egy bűnös megtérésének, mint sok igaz erényeinek. Természetesen ennyi bűnös és bűnösen cselekvő megtérése épp olyan sok jót fog tenni, mint amennyi kárt korábbi bűneik tettek.
Örvendj hát szent város, melyet a Leghatalmasabb szentelt fel tabernákulumának, hogy egy ilyen nemzedék megmeneküljön benned és általad! Örvendj, hatalmas Király városa, oly sok örvendetes és még nem hallott csodának forrása! Örvendj nemzetek úrhölgye és tartományok királynője, pátriárkák öröksége, az apostolok és próféták anyja, keresztények dicsősége és hit forrása! Ha Isten megengedte, hogy oly sokszor bevegyenek, az csak azért volt, hogy alkalmat adjon a bátraknak, hogy vitézségüket megmutathassák és a halhatatlanság útjára lépjenek.
Örvendj igére földje, ősi lakóidnak tej és méz forrása, most az egész földnek gyógyító kegyelem és éltető táplálék lettél. Igen, azt mondom, hogy olyan jó és kiváló talaj vagy, amely gyümölcsöző mélységeibe fogadta a mennyei magot az örök Atya szívéből. A mártírok mily bőséges aratását termelted mennyei magodból! Termékeny talajod egy pillanatig sem szűnt meg tündöklő példáját adni a keresztény erénynek - van amelyik harmincszoros, van amelyik hatvanszoros, van amelyik százszoros gyümölcsöt hozott. Ezért akik látnak Téged, boldogan telnek el kedvességed hatalmas bőségével, és mérhetetlen adakozókedved jól tartja őket. Ahová mennek, nagy jóságod hírét terjesztik, eljuttatják dicsőséged ragyogását azokhoz, akik még soha sem látták, és még a föld sarkain is hirdetik csodáidat.

vissza a honlapra