|
Minthogy e területen zavarok uralkodnak, nem lesz haszontalan pontosítanunk, hogy mi értendő általában "beavatási központok" és "beavatási szervezetek" alatt. A beavatás - eredeti és csorbítatlan jelentésében - a tudatnak az emberi és individuális kondicionáltságon túli megnyitásában áll, s az alany "ontológiai status"-ának megváltozásával jár együtt, ami egy magasabb szabadsághoz és magasabb megismeréshez vezet. Ez egy bizonyos módon transzcendens, vagyis nem pusztán emberi befolyásnak az egyénbe történő beoltásával kapcsolódik össze. Az efféle befolyás általában átadódik, és egy beavatási központnak ez az átadás a lényegi funkciója. Ebből ered a távoli és rejtélyes eredetű, adott "tradícióval" együttjáró megszakítatlan "láncolat" ideája (az iszlámban erre éppen a silsila kifejezést használják). A guénoniánus iskola szerint, ha a különféle beavatási központok autentikusak és "szabályosak", akkor egy egységes középponttal állnak kapcsolatban, ahonnét kezdetüket veszik. Ha valaki azonban egy ehhez hasonló felfogást mindenképpen igazolni és emellett kitartani szándékozik, akkor ez komoly problémákat vet fel. Az itt tárgyalandó téma kedvéért a spirituális influenciák azon arculatát fogjuk megvizsgálni, ami nem pusztán "megismerésre", spirituális megvilágosodásra, gnózis megvalósítására, hanem egy hatalomra is vonatkozik. Ez a valakitől származó - valódi - hatalom egyfajta pozitív megerősítésnek is tekinthető, mert amíg a magasabbrendű szférák tisztán benső területen maradó megismeréséről van szó, bizonyos illúziókat lehet táplálni. A hatalom megjelenése - amennyiben az ténylegesen igazolható - ekkor a beavatás révén átadódó megismerés valósága és mibenléte számára is egy közvetett, de kellőképpen pozitív jel. Az iniciatikus centrumok, spirituális influenciák kapcsán Titus Burckhardt ezért mondhatta, hogy "ha ez utóbbiak akciója nem is mindig nyilvánvaló, de mérhetetlenül fölülmúlja mindazt, ami az ember hatalmában áll". E témát vizsgáljuk most meg a valóság és a történelem szempontjából. A mai világban lévő beavatási szervezetek létezéséről és állapotáról Burckhardttal volt egy barátságos vitánk. Ebben magunk részéről nem azt akartuk mondani, hogy többé e szervezetek nem léteznének, hanem inkább, hogy ezek egyre ritkábbá és nehezen hozzáférhetővé váltak (mindig fontos előfeltétel, hogy autentikus beavatási szervezetekről beszélünk, és nem hamisított csoportokról, amelyek egy ilyen jelleg bitorlására tartanak igényt). Úgy tűnik, az efféle szervezetek, valamint az ezek által manifesztálódó erők fokozódó "visszahúzódása" megy végbe. Egyébként, az általánosan ismert tradíciókat vizsgálva, e jelenség egyáltalán nem korlátozódik pusztán a jelenkorra. Elég azon szövegeket idézni, amelyekben arról van szó, hogy a Grál keresése ugyan a végére ért, de a Grál templomosai egy isteni rend irányába Nyugatot elhagyták és misztikus, mágikus tárgyukkal együtt - ami többé nem maradhatott a "bűnös népek között" - egy rejtélyes vidékre települtek át, amit olykor azzal azonosítottak, ahol "János pap" uralkodik, valamint a Grál kastélya, Montsalvat is mágikus módon ide helyeződött volna át. Mindebben természetesen a szimbolikus dimenziókat sem szabad figyelmen kívül hagyni. Egy másik, még kevésbé régi tradíció a rózsakeresztesekre vonatkozik. Miután számos, nagy feltűnést keltő híresztelés jelent meg, különösképpen Manifesztumaikkal kapcsolatban, amelyekben tudatták "látható és láthatatlan jelenlétüket" és egy általános fensőbb rend helyreállításának a tervét, a rózsakeresztesek is "visszavonultak"; mindez a XVIII. század kezdetére megy vissza, amely miatt ragaszkodni kell ahhoz, hogy ezután egyes csoportok minden szabályszerű leszármazás vagy tradicionális folytonosság hiányában csak törvénytelenül minősíthetik magukat "rózsakeresztesnek". Mindehhez egy iszlám bizonyítékot is hozzá lehetne fűzni, amelyet az izmaelita beavatási áramlat, különösen az úgynevezett Tizenkettek irányzata nyújtott. Az ezzel kapcsolatos szemlélet szerint az Imám, a Rend legfőbb vezetője - egy fentről jövő hatalom megnyilatkozása, valamint az iniciációk princípiuma - hasonlóképpen "visszavonult". Számítanak azonban arra, hogy ismételten meg fog jelenni, noha a mostani időszak az ő "hiányának" a korszaka. Ugyanakkor véleményünk szerint mindez nem jár azzal, hogy a beavatási központok szigorúan véve ma már nem léteznének. Kétségtelen, hogy ilyenek még fennállnak, mégha e tekintetben Nyugat nem is bővelkedhet, és más területekre kell utalni: az iszlám világra és Keletre. Ez a problémát a következőképpen veti fel: ha - miként Burckhardt állítja - az iniciatikus jelleget az ilyen központok valódi letéteményeseiként megjelenő szellemi influenciákban egy, a külső világra is hatással bírni képes akció princípiumának kell tulajdonítani - ami "ha nem is mindig nyilvánvaló, de mérhetetlenül fölülmúlja mindazt, ami az ember hatalmában áll" -, akkor miként kell értelmezni a még mindig létező (nem pusztán csak túlélő) ilyen központok és a legutóbbi történelem eseményei közötti kapcsolatot? Tradicionális nézőpontból a történelmi folyamat általában véve involutív és feloldó jellegű. Ilyen esetben a kibomlásokban működő erőkkel szemben vajon mi a beavatási központok szerepe? Ha ezek még mindig birtokolják az említett befolyásokat, akkor egy, az ezek által felvett sajátos hozzállásra kell-e gondolni, amikor e befolyásokkal nem élve az involució folyamatát nem gátolják meg, vagyis ragaszkodni kell-e ahhoz, hogy a "szolidifikáció" és a környezet érzékfeletti részébe való behatolhatatlanság általános folyamata - miközben egyfajta törést idéz elő - immár minden olyan akciót kétségessé tesz, amely a tisztán spirituális és benső értelemben vett beavatási területen túllép? Helyénvaló, ha valaki megvizsgálja és pontosítja azokat az eseteket, amelyekben történetileg nem más zajlott le, minthogy mindannak beérett a gyümölcse, amit korábban elvetettek. Az embereknek meghagytak egy alapvető szabadságot, s ha ezt ők saját romlásukra használták fel, a felelősség rájuk hárul és nincs ok beavatkozásra. Nos, ennek kapcsán Nyugat esetét lehetne felidézni, ami egy ideje már az antitradíció útjára lépett és az olykor jól látható, máskor a felületes szemlélő elől elrejtőző okok és okozatok láncolatán keresztül a mai állapotába, az ősi tradíciók által már előre megjósolt kali-yugába, "sötét kor"-ba jutott el végzetszerűen. De más esetekben a dolgok ettől eltérnek. Vannak olyan civilizációk ugyanis, amelyek mivel nem tűztek ki elhibázott célokat, nem ugyanezt az utat követték, s olyan külső befolyásoknak voltak kitéve, amelyek ellen képesek lettek volna védekezni. De úgy tűnik, nem ez törént. Például az iszlám esetében minden bizonnyal vannak még létező beavatási központok (sufi), azonban ezek jelenléte egyáltalán nem akadályozta meg az arab országok antitradicionális, "haladó szellemű" és modern értelemben vett "fejlődését", ennek összes következményével. Emellett Tibet esete döntő jelentőségű. Tibet eredetileg egyáltalán nem vélte úgy, hogy a nyugati országok útjához valamilyen hasonlót kellene járnia. Tradicionális struktúráit sértetlenül őrizte meg és olyan országnak tekintették, amelyben az érzékfeletti és isteni hatalmakkal kapcsolatban álló egyének és csoportok a leginkább léteznek. Mindez azonban nem jelentett akadályt ahhoz, hogy a kínai kommunista hordák Tibetet elárasszák, profanizálják és lerombolják, ami egyúttal véget vetett Tibet nyugati spirituális körökre oly nagy vonzerőt gyakorolt mítoszának. Vagyis elvben megvoltak az előfeltételei egy olyan gyakorlati lehetőség alkalmazásának is, amit egy nem pusztán emberi és materiális rend befolyásainak tulajdonítanak. Ezzel kapcsolatban annyit kívánatos pontosítani, hogy nem a védelem valamiféle láthatatlan és mágikus gátjára gondolunk, ami Tibet megszállóit bekerítette volna. Elegendő valami nagyon kevéssé feltűnőt elképzelni. Például az úgynevezett modern metapszichikai kutatások is utalnak arra, hogy a "parafizikai jelenségek" valóságossága szigorú ellenőrzés közepette már bizonyítást nyert, vagyis annak a lehetősége, hogy tárgyak áthelyeződjenek, elmozduljanak vagy egy bizonyos magasságra felemelkedjenek, anélkül hogy ennek egy normális magyarázatát lehetne adni. Noha a metapszichikai kutatások csaknem kizárólag az alanyokban tudattalanul működő folyamatokkal foglalkoznak, olyan jelenségekkel, amelyek önkéntelenül és nem akaratlagosan, gyakran médiumisztikus módon teremtődnek, mindazonáltal azt a tényt is megállapították már, hogy a pszichikus ágens olyan jelenségeket is képes egy nehéz tárgy felemeléséhez hasonlóan előidézni, amelyek még annál is kétségtelenül magasabb erőt foglalhatnak magukban, mint ami például egy halálos kimenetelű agyi sérülés előidézéséhez szükséges. A bilokáció, vagyis a saját képnek egy távoli helyre történő kivetítésének jelenségét szintén már rögzítették (egyébként úgy tűnik, hogy Pietralcinai Pius atyával is ez történhetett). Nos, mindabból, amit szavahihető utazók és megfigyelők A. David-Neeltől kezdődően észleltek, megállapítható, hogy Tibetben hasonló jelenségek nyertek bizonyítást, mégpedig nem mint médiumisztikus és öntudatlan jellegűek, hanem tudatosan és akaratlagosan vezérelt, diszciplinák és az iniciációk révén lehetséges jelenségekként. Az ilyen természetű erőket elég lett volna arra használni, hogy például egy agyi sérülést idézzenek elő, vagyis Mao tse tungra abban a pillanatban lehetett volna lesújtani, amikor az első kommunista osztag átkelt a tibeti határon. Vagy akár a saját kép kivetítésének a hatalmát is használhatták volna oly módon, hogy a kínai kommunista vezető elé egy figyelmeztető jelenséget idéznek. Aki a beavatási központokkal kapcsolatban Burckhardt fentiekben bemutatott elképzelését fogadja el, és aki fenntartja, hogy hasonló beavatási központok még ma is léteznek, annak nem szabad, hogy az elhangzottak puszta képzelődésnek tűnjenek. Talán a tibeti tradíciók nem beszéltek-e a híres Milarepáról, aki életének első időszakában, mielőtt a Nagy Megszabadulás felé elindult volna, rabló volt és önmagát a fekete mágiának szentelte, és pontosan egy ilyen mágia segítségével idézte elő saját ellenfeleinek lemészárlását? Tibet bukásánál mindez akár működhetett is volna, anélkül azonban, hogy működésbe hozott volna egyfajta Nemezis erőt. Egy, a Borla kiadó által olasz nyelvre is nemrégiben lefordított könyv beszél azon lámák viszontagságairól is, akik mást nem tudtak tenni, mint saját életüket mentve elmenekültek, miközben hazájukban öldöklés volt, és a megszállók arra törekedtek, hogy minden szakralitást kiirtsanak, s a népesség kommunista, ateista "átnevelését" elkezdjék. Az egyedüli ellenállást a járhatatlan vidékekre visszavonult tibeti partizánok gerillaakciói jelentették. Szükségtelen azonban arról beszélni, hogy egy, a fent említett okkult ellenállás mit jelenthetett volna. Ennek értelme banálisként és szellemtelenként tüntette volna fel azoknak az utaknak és magyarázatoknak a csodáit, amelyeket a modern nyugati világ nagyra tart. Az általunk előzőleg felvetett problémát így nem lehet megfelelőképpen tisztázni. Az egyedül alkalmazható nézőpont a már említett sajátos egzisztenciális törés gondolata, vagyis a valóság bizonyos részének autonómmá válása, ami egyfajta következményként az érzékfeletti befolyások vonatkozásában áthatolhatatlanná lett történelemre is vonatkozik. Itt a ciklusok doktrínájára szintúgy emlékeztetni lehetne, különösen mindarra, amit pontosan egy ciklus lezáródásáról fogalmaznak meg. A kérdéses esetben azonban nem a morális szempontok a meghatározóak, hanem egy általános folyamat, amelybe ennek ellenzői szintén betagozódnak. Továbbá egy, az iniciatikus központoknak adott olyan "parancsszó" lehetőségét sem szabad kizárni, amely arra vonatkozna, hogy azok a végzet beteljesülésébe ne avatkozzanak bele. E helyütt az eszmék meglehetősen messzire, a világ kifürkészhetetlen irányaihoz vezető, valamint - egy másik megközelítésben - a szabadság és a szükségszerűség közötti kapcsolatra mutató rendjéről van szó, e tekintetben viszont különösen hangsúlyozni kell azt, amit bizonyos, akár negatív és drámai élmények adhatnak, amelyek egy sajátos beállítottságot, egyfajta próba jelleget vesznek fel. Miként látható, ez egy nagyon tág problémakör, ahová a történelem teológiája is néha bemerészkedik. Minderre bővebben majd egy másik alkalommal fogunk visszatérni, mivelhogy itt csak egy általános alapvetés történthetett meg, amiért is a jelen írás sajátos érvelésének kibővítését a későbbiekre halasztjuk.
Julius Evola
(ford.: Németh Norbert) * Megjelent a Vie della Tradizione folyóirat harmadik, 1971. július-szeptemberi számában. |