A kard, a kereszt és a korona a történelem és a tradicionális politika kulcstényezői, és egyszersmind szimbólumai. Sajnos, ha ma azt mondjuk: szimbólum – ez alatt azt értik: „kevesebb a valóságnál” 1.). Esetleg tudják, hogy a szimbólum egy tárgynál több, ám azt gondolják, azért mégsem „valóság”. E megközelítés azonban csaknem diametrális ellentétét képezi annak, ami egy szimbólum voltaképpeni jelentése és értelme. A szimbólum ugyanis egyszerre konkrétum és több is minden konkrétumnál – legyen az tárgyi, vagy fogalmi 2.) –, több minden tárgyi „valóságnál”: a legmagasabb rendű, legtisztább valóságok létét közvetíti a számunkra. A tények feletti világgal kapcsol össze, a puszta fogalmak feletti világgal, valóságokkal, ahol nem „kis idők” kis „valóságai” uralkodnak. A szimbólum egy magasabb valóság képe. Mint ilyen, azzal az egyetemesebb léttel azonosul, amelyet „összefoglalva” – mint szimbólum – egy sajátos, érzékelhető módon megjelenít. 3.); A tradicionális szimbólumok fontosak, mert mindaz, amit megjelenítenek, mindaz számunkra valóságosabb a mai és a mindennapi realitásnál. 
 A kard, a kereszt, a korona nemcsak történelmi és politikai tényezők, hanem a történelem és a politika legmagasabb rendű minőségeinek, legmagasabb rendű valóságainak, létformáinak a kifejezői. 
 Ezen legmagasabb rendű minőségek, valóságok, állapotok mindig túlmutatnak a történelmen és a politikán. Szimbólumaikkal együtt, e minőségek a kulcsok ahhoz, hogy meghaladhassuk a történelmet-történelmiséget-történetbeliséget. Más szavakkal (melyek ugyanezen meghaladást jelentik): a történelem és politika legmagasabb rendű minőségei, állapotai – és ezeknek szimbólumai – teszik lehetővé, hogy szakrális formában, szakrális arcában és szakrális szerepében valósítsuk meg a politikát és a történelmiséget. 
 Mind a kard, mind a kereszt, mind a korona olyan alapvető kvalitásokra utalnak tehát, amelyek segítségével egy teljesen anyagiság, dologiság feletti, egyetemes rendű valóság elérhető (a történelem és politika felől is). Ennek a valóságnak a megvalósítását, elérését segíteni: ez ugyanis a történelem és a politika egyetlen szakrális funkciója. 
 Mint a történelemhez és a politikához, pontosabban ezek szakrális szerepéhez kapcsolódó kulcstényezők – a kard, a kereszt és a korona mindenekelőtt a kasztokkal vagy varnákkal áll szoros kapcsolatban. 
 A kasztok vagy varnák („színek”) a természetfelettinek az állam és az ember vonatkozásában való, különböző szellemi intenzitású megnyilvánulásai. 4.) E megnyilvánulások egy olyan „kaszt feletti nem-kasztból” vagy „kaszt feletti kasztból” (ativarna) indulnak ki, amely magát a természetfelettiség állapotát képviseli a kasztok és az államiság viszonylatában. Az ativarna állapotából különböző kasztok létesülnek, amelyek a természetfelettiséget egyre csőkkenő intenzitással fejezik ki az állam és az azon belüli emberi funkciók világában. 
 A kard – ebben a megközelítésben – a ksatriya, vagyis a harcosi kasztot jelenti. A kereszt a bráhmana, vagyis a – nem pusztán nyugati értelemben vett – „papi” kasztot. A korona magát az ativarnát, azon valóságot, ami a kasztokhoz tartozó jellegzetes tudatállapotokat, létformákat mind meghaladja – hiszen éppen ezért nyilvánulhat meg belőle mind a négy rend (avagy, egy más felfogás szerint, a két legmagasabb). 
 Mindez analógiában áll a tér – időn és téren kívül álló, éppen ezért metafizikalitást képviselő – pontból való megnyilvánulásának három alapformájával, módjával is, amelyek: egyenes, kereszt (négy, illetve hat irány) és gömb. Amikor a megnyilvánulás világa a gömb tökéletességének és totalitásának a szintjén realizált, a pont metafizikai kezdete tér vissza, áll újra helyre. Az öröklét „pont”-ja, ezért különös benső kapcsolatban áll a koronával, a gömb szimbólumával. A gömb (és a vele analógiában álló korona) úgy is mondhatnánk, hogy a pont mindent felőlelő és mindent betetéző természetfeletti voltának egyfajta „ontológiai verifikációja”. A gömbszerűség, amely minden egyenes és kereszt valamennyi megsokszorozódását felöleli, csak a pontból, csak a pont – a középpont és a pólus – tudatában lehetséges. A korona, végső soron, ezért az örök és metafizikai „pontot” illeti, avagy – ami a kasztok viszonylatában ezt képviseli – az ativarnát. 
 E gondolatok a gömbszerűséget politikai-történelmi relációban egyes egyedül képviselő birodalmiságnak a metafizikalitással ténylegesen fennálló –és egyetlen– kapcsolatát mutatják. 
 A kasztok feletti valóságban, noha az valamennyi lehetséges állapotot magában foglalja, nincs aktualizált emberi létállapot. A kaszt feletti „kaszt” vagy kaszt feletti „nem-kaszt” szimbóluma (sőt egyik neve) Indiában ezért a hattyú (hamsa) volt: egy ember-feletti „tisztaságú”, „szépségű” és „ragyogású” szabad állat. Néhány hattyú-fajta egyébként vörös csőrű és fekete lábú; valamennyi a létállapotok teljességét szimbolizáló hosszú, kecses nyakkal és a létállapotok teljességét is meghaladó, azokat „repítő” széles fehér szárnyakkal bír. Olyan szellemi-természetfölötti méltóság ez, amelynek ha emberként fognánk fel, akkor az előkelő brahmana-i szellemi tudatállapotok is csak a „jobb kezét” képeznék, míg ezen emberalakúnak felfogott tiszta tudatosság „bal kezét” a legmagasabb harcosi képességek alkotnák. A kaszt feletti „kaszthoz” vagy „nem-kaszthoz” (ativarna) tartozó valóságban magában tehát mind a „papi”, mind a legmagasabb harcosi minőségek, képességek tökéletesen realizáltan és egyesítve, ezeket külön-külön véve pedig meghaladottan vannak. Kaszt-felettiség csakis ezeknek – kizárólag természetfelettiben aktualizálható – közös princípiumában valósul meg. 
 Némely tradicionális hindu szent szöveg és felfogás alapján, a ksatriya kaszt nem az ativarnából ered, nem abban gyökerezik, hanem a bráhmanából. Ez a kijelentés azt akarja kifejezni: a harc legmagasabb értelme szellemi, tradicionális szellemi értékek fennmaradásáért vívott harc, minden más harc ez után és – végső soron – ebből következik; mivel a szellemiség a bráhmana kaszt örökségét képezi, így a ksatriyák kasztját és harciasságát a lehető legkülönfélébb módokon a bárhmanáknak kell alárendelni. A kard, e felfogás értelmében, a maga mértani stilizációja szerint, hangsúlyozottan a kereszt része. 
 A kard a kereszt viszonylatában kétségtelenül teljességet nyer, azonban jegyezzük meg, hogy önmagában is fontos minőséget mutat fel. A brahmana kaszt eredeti funkciója – pontosan eredeténél fogva – sem önnön kasztja kizárólagosságának a hirdetése, hanem – ideálisan-tradicionálisan – az ativarna lehetőségének-valóságának a természeti, történelmi, állami stb. keretek között való képviselete. Miként a kereszt is a középponton alapul, a brahmana kasztnak is önmaga természetfeletti középpontjára (pont, ativarna) kell rámutatnia (ami a maga teljes megnyilvánulásában szemlélve gömb). A ponton alapul ugyanis a kereszt létének metafizikai értelme. Ativarna nélkül nem volna lehetséges a brahmana léte sem. A kereszt szárainak „irányai” a pont teljességét próbálják meg kibontani, kifejezni – végletesen különböző módon, különböző aspektusok szerint „feltárni” annak tökéletességét. 
 A bráhmana: ativarna „alászállása”, ativarna „kegye”, mégpedig az ativarnának a megnyilvánulás felé – az önnön megnyilvánulás feletti voltához képest részleges „világ” vagy „lehetőség” felé – fordulása értelmében. Minthogy az ativarna léte – metafizikai léte – elsődlegesen azonban nem a világ, a megnyilvánulás világainak tagadásán alapul, a bráhmana kaszt megnyilvánulása ezért nemcsak egy hanyatlási folyamat kezdete, hanem – az ativarna szempontjából nézve – dicsőséges szellemi momentum is, legalábbis mindaddig, amíg a bráhmana varna nem önnön kaszt szerinti mivoltát, hanem pontosan ativarnát képviseli. Nem csak úgy lehet ugyanis szemlélni, hogy ezen első varnával már elhagyottá vált a tiszta öröklét birodalma (aeternitas) és megjelenik az „idő” (először perennitas formájában, majd egyre determinálóbban), hanem úgy is, hogy egy igazi bráhmana, az ativarna, vagyis a kaszt-felettiség állapotának „dicsőségét” hivatott képviselni még a relativitás (tér és idő) világában is. 
 Azt mondtuk, a kard nem szükségképpen csak a kereszt vonatkozásában nyer értelmet. Volt olyan felfogás, miszerint a kereszt maga is két kard. 5.) A kardot ezenkívül olykor keresztként is használták. Ahol a harcosi kvalitás legmagasabb, legtisztább, legprincipiálisabb vonatkozásai érvényesültek, ott, azon harcosnak – az általános helyzettől eltérő értelemben – nem volt szüksége egy „külön” bráhmanára, papra. Clairvaux-i Szent Bernát is beszélt egy a „világi lovagtól” 6.) megkülönböztetett harcosról, akinek alakját ő főként a templomos lovagokban látta megvalósulni. Principiálisan nézve, a ksatriyának valóban szüksége van egy brahmanára (szellemi útmutatásra), van azonban a ksatriya kaszton belül egy olyan típus, amely – egyes felfogások értelmében – a bráhmana mellett szintén közvetlenül az ativarna megnyilvánulása („alászállása”, „kegye”, mindennemű „bűnbeesés” nélküli tette, a teremtés világában való ön-kvalifikációja). Ez pedig a bráhmanák és ksatriyák közé helyezett, de önálló, külön kasztnak nem minősülő rájanya, vagyis a királyi, a dinasztikus nagyságrendű harcos típusa, amelyet úgy kell felfognunk mint egy, a lényegi bráhmana-i kvalitással tökéletesen harmóniában álló, bráhmana-i kvalitásokat tökéletesen elismerő, tudásuk ellen nem lázadó, magasabb és szellemibb ksatriya minőségnek a birtoklója. (Olyan principiális minőségé, amely a maga kvalitás volta ellenére a természetfelettiséghez kapcsolódik). Ez a minőség a harciasság és a tett ősformájának örökségével kapcsolatos, amely – felfogásunk szerint – a bráhmana varnával tökéletesen „egyidőben”, azzal párhazamosan születettnek is felfogható. (Ebben az értelemben óvatosan kell a bráhmana kaszt alá helyezni.) 7.) Ily módon helyes volna a ksatriyát nem a bráhmana „fiúgyermekeként” (e nézőpont szerint leánygyermeke a vaisya, a harmadik árya kaszt képviselője) felfogni, hanem pontosan e rájanya, a királyi harcos „gyermekeként”. 
 Egy rájanya kezében a kard – hasonlóképpen mint földi koronája – az égi, nem-múló birodalom reastaurációjának az eszköze. Kezében a kard – mértani szimbolizmust követve – bár továbbra is a kereszt teljességének része, mégis annak legfőbb részének felel meg: a kereszt vertikális ágának. Ezenkívül, kezében nem csak abban az értelemben „két élű fegyver”, hogy őt is elpusztíthatja; az ő kezében tökéletes „kettős hatalom” is: úgyszólván éle és lapja is van: öl és isteni kegyelmet gyakorol, köt és old, pusztít és lovaggá üt, halállal és élettel is megmérettet. 
 Három dolog igazolja vissza azt, hogy a rájanya-kvalitás teljesen harmóniában álló és párhuzamos a bráhmana-i alapminőséggel. Egyrészt, minden nagy bráhmana rendelkezett a hősi tett ősformájával, amit az „áldozatok” végzésének kötelezettségében figyelhetünk meg. Másrészt, az avatárák a hindu doktrínák szerint váltakozva „bölcs” és „harcosi-hősi” alakok voltak. Harmadrészt, a civilizációk eredetével kapcsolatos kétféle lehetőség is igazolja a rájanyák fontosságát: a korai civilizációk 1. bráhmana-közösségek körül szerveződnek, 2. királyságok körül szerveződnek. 8.) Mindenesetre, egyébként magának a tiszta logikának a nyelve is azt kívánja, hogy legalább kétféle – mégpedig egymástól komolyan különböző – legyen az, amiben a kvalitások feletti, metafizikai ativarna valóság a természeti világban magát megnyilvánítja. Az ativarna állapothoz ily módon az út is legalább kétféle, s az két különböző primordiális kvalitásban nyilvánítja meg magát, 9.) amelyeket önmagában egyesít, és amelyek valóban csakis „őbenne”, az ativarna-i állapotban egyesülnek. Zárójelben jegyezhetnénk meg, hogy volt felfogás, miszerint mind a négy kaszt egyszerre jelent meg. 10.) Eszerint csak az a problematikus, hogy az idők folyamán egyre alsóbb kasztok kerültek túlsúlyba, majd uralomra, a magasabbak fokozatos „eltűnése” mellett. Anélkül, hogy ezt a lehetőséget – és főként egyszerre való létesülésük értelmét – kizárnánk, itt és most egy másik szempontot tartunk szem előtt, nevezetesen a kasztok fokozatos létesülését, ahol is az alacsonyabb rendű kasztok később jelennek meg. Éppen ezért tartjuk fontosnak leszögezni, hogy ebből a szempontból, egy rájanya nem a bráhmana varnából ered, hanem azzal metafizikailag egyenértékű, és egyszerre – mint mondtuk nem feltétlenül dramatikus alászállást képviselve a metafizikai valósághoz képest – jelennek meg az ativarna névvel illetett valóságból és állapotból. 11.)
 A három szóban forgó szimbólum közül a leginkább metafizikai a Korona szimbóluma, amely végső soron Brahma, avagy a Brahmával azonos Átmá Koronája. A kereszt a papi, a bráhmana kaszt keresztje. A kard pedig, a ksatriya, a harcosi-lovagi kaszt kardja. A királyi-harcossal (rájanya) azon korona feleltethető meg, amely korona pontos földi mása a tiszta kaszt-felettiség (ativarna) Koronájának. 12.) A rájanya koronája ily módon egy mása az abszolút állapothoz társított „égi” Koronának. 
 Itt kell megjegyeznünk azt, hogy egy rájanya szempontjából az égi és a földi korona nem választható teljesen szét. Az, hogy az utóbbi az előbbi „mása”, itt – és eredetileg – egyáltalán nem egy megmásulás értelmében vetődik fel. Azt jelenti: egy Korona van, amire emlékeztetőleg – és csakis ezért – van egy másik is. Az „égi” Korona akkor áll a rájanyával szoros kapcsolatban, amennyiben az igazi rájanya: vagyis amennyiben van földi koronája. (Ezenkívül: egyáltalán nem tagadja a „kereszt” értelmét, uralja a „kard” útját járókat, továbbá – a bráhmanához hasonlóan – tud arról, hogy az ő királyi koronája, Brahma-Átmá, a par excellence Ativarna „égi” Koronája vonatkozásában nyeri el voltaképpeni értelmét.) A rájanya azonban csak úgy érheti el az ativarna, az égi Korona birtokosának állapotát, ha igazán király, ha földi királyságát úgy éli meg, mintha az az égi királyság volna. 
 Ezért hamisak azok a nyugati spekulációk, amelyek teljesen el kívánják választani egymástól az égi és a földi királyságot. Ezért van értelme minden földi királyság-monarchia-birodalom megtartásának, ezek léte meghosszabításának, és lehető legméltóbb, „csúcson való” bevégzésének. 
 Ezt a tudás és a szemlélődés útját járó embernek is látnia kell, értékítéletébe bele kell, hogy foglalja mindennek igazságát, különben a teljes értékű, igazi szellemi ember mércéjét nem üti meg. Itt van ugyanis a földi királyságok értelme. Egy rájanya számára királysága nem csupán földi. – Itt látható meg a ghibellinizmus mély, szellemi, sőt: ezoterikus értelme, ezenkívül a királyságok sorsának és a monarchizmusnak Nyugaton tulajdonított nagy fontosság egyedüli metafizikai értelme és súlya. 

A kard, a kereszt és a Korona szimbólumai tehát – többek között – egy hierarchikus relációt tárnak fel a ksatriya, a bráhmana és a metafizikai célt megjelenítő ativarna között; továbbá – a megfeleltetések e vonalán – felvetik a kardot a Koronával közvetlenül összekapcsoló, rájanya által megtestesített valóságot, lét- és tudatállapotot is (amelynek tényleges képviselői, a bráhmanák után, leghamarabb tűnnek le a történelem színpadáról). 
 A kard mellé kereszt, egy bráhmana-i útmutatás szükséges – „földből” nyert fémekből kovácsolják. Ahhoz például, hogy a harcosokra jellemző „határhelyzetek felkeresésése” a maga teljes értelmében megértett, és ilyen mód teljes mélységében megvalósított legyen, a bráhmana-i tudás elengedhetetlen. Kivételt – bizonyos értelemben – egyedül a rájanya esete képez, aki a szükséges papi-egyházi-bölcseleti influenciákkal – azok tisztelete révén – egyfelől rendelkezik, másfelől pedig megfelelő más erőkkel tudja azokat helyettesíteni. 
 A kard, a kereszt és a korona tehát nemcsak egymástól elkülönülő fundamentális emberi-történelmi-politikai minőségek, funkciók szimbólumai, hanem organikusan egymásra épülő kvalitásokéi is, amelyeknek organikus és hierarchikus egysége a – történelmi monarchiákat összekapcsoló – Szent Birodalom ideája által kifejezett tökéletes valóságot képezi. 13.)
 A kard, a kereszt és a korona mindemmellett önmagukban, – a fentieknek megfelelően – külön-külön is szimbólumai az archetipikus, ősi, égi Imperiummal való öszszekapcsolódás képességeinek. 
 Amennyiben külön-külön is ezen metafizikai jelentőségű Imperium realizálásának az eszközei: az Imperium Sacrum felállításának vagy fenntartásának a lehetősége megnő. 

Hol egyesül tehát a három fentiekben részletezett fő alapkvalitás? Hol vannak egységben? Ez a kérdés azért is fontos, mert tulajdonképpen ezen egység – és annak „megvalósulási helye” – révén éri el egy birodalom a maga legmagasabb értelmében vett „ birodalmi szentségét”, a primordiális Imperium Sacrum fokát. 
 Első pillantásra lehetetlennek tűnik történelmi-politikai realitásokat, mondjuk az Osztrák-Magyar Monarchiát szellemi-metafizikai realitással összefüggésbe hozni. Ez azonban nem teljesen igaz. Fentebb már láttuk hogyan kapcsolódnak történelmi tényezők benső szellemi minőségekhez, amelyek pedig ténylegesen a metafizikai realitásban hordozzák közös princípiumukat. A történelmi és a tradicionális politikai tényezőket jelentős benső szellemi kvalitásokra visszavezetve eljuthatunk oda, hogy ezek a történelmi-politikai tényezők számunkra önnön elveszített szellemi kvalitásainkat idézik fel. E felidézés – az immár szellemi jelentésű történelmi-politikai tényezőkkel való foglalkozás segítségével – gyakorivá, huzamossá, majd csaknem folytonossá válhat. A kitüntetett és példaértékű történelmi-politikai tényezők átváltoznak számunkra az általunk rajtuk keresztül feleleveníteni kívánt, újra magunkénak akart szellemi képességeink (állapotaink) tükörképeivé. Ez a szellemiség kultusza, a szellemi állapotok és minőségek kultusza politikai-történelmi realitások jelentésein keresztül. Nem csupán objektív értelemű kultusz, hanem mindenekelőtt a magunk szellemi intenzitásának-képességeinek-állapotainak a kultusza. A természetfölötti, a metafizikai irány – számunkra – ezek közös metszéspontjában kereshető. 
 Amennyire ez a mai korban egyáltalán még lehetséges, meg kell találnunk azokat a valamire még használható minőségeket, amelyek bennünk a vaisya, a ksatriya és a bráhmana széttöredezett maradványai, és tényleges tiszteletben tartanunk, tényleges kultuszban kell részesítenünk az ezek közötti eredeti viszonyt. A nagy történeti királyságokat és monarchiákat ezeknek a minőségeknek a megnyilvánulása, spontán kultusza és hierarchikus egysége tette naggyá. A történelmi birodalmak közös szellemi alapját képező, ideális Imperium Sacrumban ezek a minőségek pedig egy tökéletesen tudatos módon egyesülnek. 
 Ami ezen „égi” Imperium primordiális szentségét illeti, a Brihadáranyaka-upanishad ezzel kapcsolatban a következőket mondja: „Ki a papságot az Önvalón kívül tudja: a papságot elveszíti az. Ki a harcosi rangot az Önvalón kívül tudja: a harcosi rangot elveszíti az. Ki a világokat az Önvalón kívül tudja: a világokat elveszíti az. (...) A papság, a harcosi rang, a világok, az istenek, az egyéni lelkek, a mindenség nem más, mint ezen Önvaló.” 14.) Ezért illeti tehát a Korona a Brahmával azonos Átmát. Ő a par excellence ativarna, ahonnan mindezen kvalitások meg tudnak jelenni – és végül, a Brahmával azonos Önvaló az, ahol az összes varna tökéletesen és egészen meghaladott. Játivarnásramávastháviáebhyo’pi so’parah – „Bizony játik, varnák, életszakaszok (ásrama) és a négy állapot megkülönböztetései fölött áll Az.” 15.) Ezen Önvaló az „égi” és „örök” Imperium maga. 
 A földi birodalmak és különösen az ezek alapját képező, valamennyit egybekapcsoló, kasztokat hierarchikusan és organikusan egyesítő, Imperium Sacrum szentsége abban áll, hogy az Önvaló teljességét, az Istenséggel azonos Önvaló önmagának elegendő voltát idézik fel, testesítik meg. 
 Minden történelmi birodalom is többé-kevésbé visszatükröz valamit – adott keretek között – az Átmá egyetemességéből, aki-ami Brahmával, az Istenséggel azonos. Az uralkodó az Önvaló (Önmagam) szabadságát és önmagára alapozottságát; a pap szintén szabadságát, aszkézisét és a belőle fakadó tudást; a harcos: a számtalan hozzá vezető fontos áldozatot; a birodalom maga – népek, nemzetek sokaságával – pedig teljességét. Ha volna ilyen monarchiánk, tanulmányunkat most Szent Bernát szavaival zárhatnánk: „... a földi város időbeli dicsősége nem homályosítja el égi párjának dicsőségét, hanem inkább felkészít arra, legalábbis addig amíg nem veszítjük szem elől, hogy az egyik a másik képe...” 

László András némrégiben néhány gondolatot írt a történelmi imperiumok-monarchiák elkerülhetetlen bukásáról, múlandóságáról. 16.)
 Mialatt az ember a monarchia jobbításáért, vagy ha nincs monarchia magáért a tényleges monarchia létéért küzd, e konkrét monarchia, vagy az érte való harc megélhető úgy is, mint ami mindenre, a teljes mindenségre kiterjed. 
 A monarchia kultusza – a maga mély, kifinomult és aktív átélésében – magában foglalhat egy nem-megnyilvánult világokra kiterjedő „Imperiumot” is. A konkrét monarchia szellemi kultusza – kontemplatív magasságaiban – tehát még ezekre a tartományokra is kiterjesztheti az Imperiumot. 17.)
 Amikor az ember meghal, a halál válságában is tovább él életének ez a munkája. A halálfolyamatokban, azokkal szemben is megnyilvánulhat ugyanaz az organikus, rendező, vagy úgyszólván bekebelező elv, melyek az ember életében monarchia iránti hűségének és munkálkodásának értelmi és szívbéli alapjait képezték. A „semmitől” való általános félelem helyét azon munkájának továbbélése töltheti ki, amellyel a tényleges monarchia határait korábban az „ég”, a „nem-megnyilvánult” irányába is kiterjesztette. Monarchiája így – bizonyos értelemben – fennmarad vele a halálban is. Ez számára „halál feletti győzelem” – melynek felszabadító ereje beláthatatlan jelentőségű. 
 Mindezen megjegyzések válaszok például azon „buddhista köröknek” is, akik a buddhista tradíció néhány jellegzetességére alapozva – és ezekkel „politikailag” nem csekély mértékben visszaélve – azt állították, hogy minden, ami „birodalom”-szerű, a szellem számára megkötöttséget jelent (minthogy a buddhista hagyományban e szó néha ilyen vonatkozásban bukkan fel, csakúgy mint a hinduizmus alsóbb lókákról szóló tanításaiban). Nem szabadna azonban elfelejteni, hogy Nyugaton az Imperium nemcsak mint a „forma”, hanem – és elsősorban – mint a „teljesség” kifejezője jelent meg, amelyet könnyű átvinni a szellemi-metafizikai síkra. Ily módon, ami azon vádat illeti, hogy minden, ami forma, az metafizikailag megkötöttség, nos, erre azt kell válaszolnunk, hogy egy monarchia mérvadó rétegei a „formák” vonatkozásában éppenséggel nem mást tettek, mint hogy egy „forma-teremtő” pozíción keresztül éppen a „forma-feletti”-re összpontosítottak – amely forma-felettiség a természetfölötti elidegeníthetetlen velejárója is. 

Lábjegyzetek

1.)  Hasonlóképpen van mindazzal, ami teória és teoretikus, idea és ideális, holott mindezek, a szimbólumokhoz hasonlóan, egyszersmind valóságok is, mégpedig az úgynevezett konkrétumoknál magasabb rendű valóságok; már amennyiben van persze valaki, aki ezen vonatkozásukat átéli. 
2.)  Minthogy minden jelentős fogalom egyszersmind szimbólum is. 
3.)  A szimbólum (symbolon) etimológiai jelentése: „az, ami összevetegyesít (kifejez, hitelesít)”. Ez az „összeill(eszt)és” és „egyesítés” lényegében a szimbólum két aspektusára vonatkozik: a szimbólumra mint egyedi dologra (fogalomra, konkrétumra) és arra, amit kifejez, megjelenít, jelent, ismertet. Mivel azonban az, amit szimbolizál valósággal is rendelkezik, ezért egyetlen szimbólum sem csupán valamilyen „jelentéssel” bíró dolog, ahogy azt a pszichológiai interpretációk sugallják. 
4.)  A hindu szent szövegek szerint általában Vishnu megnyilvánulásai, vagyis a természetfelettiség egy olyan aspektusáé, amely a vishnu-i minőséggel kapcsolatos. Ld. Sankarácárya: Sarvadarsana, Védavyása 47-48. 
5.)  Egyetértve a guénoni áramlattal, itt egy valószínűleg „atlantiszi típusú” felfogásról van szó, miként ezt a Tarot-ban való megjelenése is mutatja. 
6.)  „Ó világi harcos, [neked] félned kell, amikor előre törsz, félned, nehogy ellenséged halála a te szellemed halálát jelentse”. „Bizonyos, hogy helyénvaló a háborúságot szerető nemzeteket porrá zúzni; akik nem hagynak nyugtot nekünk, azokat el kell különítenünk a többiektől” (Szent Bernát: Az új lovagság dicséretére [Parragh Mónika fordításai]). Lásd még, Az új lovagság dicséretére, II. fej. 
7.)  Lásd Vishnu-szútra, III. 
Sankarácárya maga is mondja, hogy a varnák felfogását úgy kell kialakítani, „hogy azok a metafizikai felszabadulás törvényére mind alkalmasak legyenek” (I. m., uo. 49.) A ksatriyák magasabb varnájára ez pedig nyilvánvalóan fokozottabban érvényes mint az alsóbb kasztokra. 
8.)  Mindegyik esetben egyszerre teokratikus és királyi jelleggel. Mellékesen jegyezzük meg, hogy a civilizációk végső eredetével kapcsolatos kérdés legmegalapozottabb válaszának számunkra a mukták, vagyis a végső metafizikai felszabadulást/felébredést elértek köré, pontosabban nyomában való szerveződés tűnik. A mukták (korábban) yogik voltak, a yogikat pedig – egyfajta megelőlegezett bizalom révén – írott és íratlan törvények alapján, Indiában is ativarnának tekintették, ahol a kaszttörvények pedig a legszigorúbbak voltak. Talán ez bizonyítaná legmegfelelőbben a tradicionális társadalmi és állami lét ténylegesen „felülről” (ativarna) jövő eredetét. 
9.)  Brihadáranyaka-upanishad, I. IV. 15. „... mert ebben a két formában nyilvánult meg Brahma közvetlenül.” 
10.)  Ld. uo. 
11.)  Annak a főként a jnána útját járó személyek által támogatott torzításnak, hogy a rájanyák egyértelműen a bráhmana varnából származnak, egyébként az imént idézett szöveg homályos megfogalmazása szolgáltatta egyik alapját. „Brahma tűz képében volt az istenek között, és pappá lett az emberek között.” Ez után a szóban forgó szöveg rögtön arra tér rá: „Égi harcosból lett földi harcos” – és itt a szöveg említett értelmezői arra a következtetésre jutottak, hogy az „égi harcos” az iménti „papból” következik, holott ezt a szöveg nem mondja. Mondja viszont azt, amit fentebb már idéztünk: „tűz képében az istenek között”, „pap az emberek között” – „ebben a két formában nyilvánult meg Brahma közvetlenül”. Mialatt Brahma nyilvánvalóan az ativarnát képviseli, a „tűzképében az istenek között” illetve az „égi harcos” mintha éppen a rájanyák „istenkirályaira” emlékeztetne. 
12.)  Emlékeztessünk még itt egy későbbi kor által használt szimbolizmusra: a „kard és toll” egyesített útjára. 
13.)  Amit a középkori szellem – jegyezzük meg – Templom vagy „égi” Egyház képében is megragadott. 
14.)  II. IV. 6. 
15.)  Sankarácárya: Sarvadarsana, Vedántapaksho 36a 
16.)  Az ultradextrokonzervativitás viszonya a politikai és szociális naivitáshoz, „Sacrum Imperium”, V. szám, 4. o. 
17.)  Ennek a szemléletnek történelmi meglétét igazolhatják vissza például azok az Evola által összegyűjtött szimbolikus kifejezések (Julius Evola: A beavatási központok és a történelem, „Sacrum Imperium”, V. szám, 31. o.), amelyek értelmében az igazi rózsakeresztesek például egyszerre „látható és láthatatlan jelenlétükről”, s ugyanilyen „királyságukról” beszéltek. Sőt, a beavatási rendek „visszahúzódásának”, „láthatatlanba való visszavonulásának” gondolatai is – noha némileg más szempontból, de – felfoghatóak úgy, mint a „rendek”, „birodalmak”, sőt „hazák” konkrétságon túl is folytatódó felfogását alátámasztó bizonyítékok. A legtökéletesebb azonban – magától értetődő módon – egy rend vagy birodalom tényleges volta, ám oly módon, hogy az a „láthatatlanban” is „folytatódik”. Ezért idézzük itt végül Angelus Silesius két sorát: „Miért a rózsa? Csak. Virágzik, mert virágzik, / Nem kérdi, hogy van-e s hogy látszik vagy nem látszik.” (I. 289. [Tatár Sándor fordítása]) 
vissza a honlapra