DR LÁSZLÓ ANDRÁS


MEGJEGYZÉSEK A MAGYAR KIRÁLYSÁGI
ÁLLAMFORMA VISZONTAGSÁGAIRÓL

Az egyetlen adekvát – egyértelműen adekvát – államforma a monarchia. Tehát a császárság, királyság, nagyhercegség, nagyfejedelemség: ezek az egyértelműen legitim és adekvát államformák. Magyarország apostoli királyság. Lényeges, hogy Magyarország de iure 1758. augusztus 19-e óta apostoli királyság, de voltaképpen már a korábbi időszakokban is ennek tekintették. Az apostoli királyság – egyebek között – azt jelenti, hogy a magyar király quasi császári jogú király.

A nemzeti királyság eszméje – amiről itt okvetlenül beszélnünk kell – egy szellemi és statualis hybris, egy egyértelműen inadekvát forma, amely valójában nem is létezhet. (Csakis abban az értelemben létezhet, ha nemzeti királyságon azt értjük, hogy a nemzet körében megjelenő királyi dinasztiák valamelyikét tekintjük a királyság letéteményesének.)

A szorosan vett nemzeti királyság elfogadhatatlan. Ez azt jelentené, hogy a nemzet bármelyik felnőtt korú tagja – elvileg – király lehetne. Erről pedig szó sem lehet. A nemzeti királyság másfelől – spirituális szempontból – azt jelenti, hogy nem egy nemzet felett álló uralkodó uralja a nemzetet, hanem a nemzet-test egyik tagja, és ez valójában képtelenség. Valaki olyannak kell uralkodnia egy ország, egy nemzet felett, aki a nemzet és a nemzetek felett áll. Az egykori dinasztiák ilyenek voltak. Tehát – ahogy már többször (írásban és szóban egyaránt) kifejtettem –, a Turul-dinasztia – az Árpád-háznak ez az igazi neve – tagjai nem magyarok voltak, hanem Turulok, a Hohenstaufok nem németek voltak, hanem Hohenstaufok, a Capetingek nem franciák voltak, hanem Capetingek, és így tovább. A későbbi elágazásokban a Valois-k Valois-k voltak, és nem franciák, a Bourbonok Bourbonok voltak, nem pedig franciák. Tehát a nemzeti királyság önmagában egy antitradicionális és antispirituális eszme. Olyasvalami, amit – így, ebben az értelemben – el kell utasítani.

Az egykori, korai magyar királyválasztások azon alapultak, hogy a királyt a királyi gens-ek választották. Így olyanok választottak királyt, akik maguk is királyi kvalifikációkkal rendelkeztek. Az Árpád-háziak – a Turulok – kihalásával a választás más dinasztiák felé irányult, olyanok felé, akik a gens-ekkel legalábbis egyenrangúak voltak vagy a gens-eket felülmúló rangban álltak. Ezért hívták meg pl. Magyarországra királynak az Anjou-kat: Károly Róbertet, Nagy Lajost, később Luxemburgi Zsigmondot.

A nemzeti királyság eszméjét és a minden további nélkül való királyválasztás eszméjét el kell utasítanunk. Király csak kivételesen volt választható, és mert a gens-ek felhígultak és fellazultak, ezért vált indokolttá, hogy Európa nagy dinasztiái közül válasszanak királyt.

Sajátos eset és helyzet volt az, ami Hunyadi-Corvin I. Mátyás vonatkozásában megvalósult. A Hunyadiak – legalábbis Hunyadi Jánostól fogva – az ország legprominensebb főurai közé tartoztak, de szó sem volt arról, hogy Hunyadi Mátyás egy királyi gens-nek lett volna tagja, arról pedig végképp nem beszélhetünk, hogy a nagy európai dinasztiákkal ekvivalens házból származott volna.

Hunyadi János egy teljesen pozitív vonalat képviselt — a törökkel való szembenállását tekintve. Ha azonban a Jagelló-ház mellett való állásfoglalását vesszük alapul, akkor az ő esetében is fellelhetők súlyosnak nevezhető és a sötétség irányába mutató elszíneződések. Hunyadi Mátyás – intelligenciáját, műveltségét és ambícióját tekintve – rendkívül kvalifikált ember volt. Nagy hadvezér és – bizonyos tekintetben – nagy államférfi volt. De semmiképpen nem igazi király.

Hunyadi Mátyás jelentős személy volt, akiben a pozitív és negatív vonások keveredtek, és akiben – sajnos – a negatív tulajdonságok, vonások túlsúlyba jutottak. Voltaképpen apja politikájával is szembefordult; a törökökkel való oppozíciót beláthatatlan időkre elhalasztotta, és minden erejét arra fordította, hogy német-római császár lehessen. Erre azonban nem volt semmi esélye, és súlya sem tette őt erre alkalmassá. Valójában nem is volt erre semmiféle tényleges lehetőség, olyannyira, hogy ezt – valahol – érezte is, és ezért jött létre közte és III. Frigyes között az ismeretes megállapodás.

Mindent egybevéve Hunyadi Mátyást – ismétlem – legalábbis ambivalens megítélhetőségű személynek kell tekinteni, nagyon sok tekintetben – és túlsúlyban – negatív megítélhetőségű személynek. Esetében a dinasztikus örökletesség soha komolyan vehető szempont nem volt. Fiát, Corvin Jánost sem képességei, sem szándékai nem predesztinálták arra, hogy magyar király legyen — ha eltekintünk attól, hogy Beatrixnak is más elgondolásai voltak (valószínűleg ő akart lenni a király, és valószínűleg ő mérgezte meg ilyen szándékok alapján Mátyást).

Az ezt követően létrejött megoldás – hogy Jagelló II. Ulászlót, a Dobzse Lászlóként ismert királyt tették meg magyar királynak – nagyon szerencsétlen elgondoláson alapuló lehetőség volt. Ennek ellenére a későbbiekben már a legkomolyabban és a leghatározottabban felmerült, hogy II. Lajos utóda a magyar királyi trónon a Habsburg-dinasztia lehetséges tagja – egyébként V. Károly császár öccse – legyen. Ez tulajdonképpen már II. Lajos idejében eldöntött tény volt. Amikor II. Lajos tisztázatlan körülmények között elhunyt, akkor I. Ferdinánd voltaképpen azonnal jogosulttá vált a királyságra.

A magyar főurak egy része közben királyt választott, a Zápolya vagy Szapolyai családból származó Szapolyait, I. János néven. Szapolyai I. János ellenkirály volt. Ez az ellenkirályság azt jelenti, hogy a legitimitására utalóan voltak halvány jelek ugyan, de Ferdinánd elsőbbsége és fensőbbsége Jánossal szemben teljesen egyértelmű volt. Ezért Szapolyai halála után II. János – János Zsigmond – királyságra való törekvései teljesen képtelenek és groteszkek voltak, olyannyira, hogy ezekben voltaképpen II. János nem is hitt igazából. Voltak magyar főurak, akik békétlenségükből kifolyólag őt akarták királynak, de ennek semmiféle komoly alapja nem volt. Ő erdélyi fejedelem volt, az erdélyi fejedelemségre való jogosultsága sem volt vitathatatlan — mindazonáltal ebből a szempontból valamilyen mértékben el lehet fogadni. Ha szigorúan vesszük, János Zsigmondot magyar királynak nem lehet tekinteni, még ellenkirálynak sem, mert Ferdinánd királyságához semmi kétség nem férhetett.

A kettős királyságokat nem lehet elfogadni. Voltak kettős jellegű királyságok, például Orseolo Péter király, mint legitim király és utána az Aba nemzetségből származó Sámuel király esetében. Sámuel ellenkirály volt. Kettős királyság voltaképpen korábban volt, Koppány és Vajk – a későbbi Szent I. István – között. Mindketten a Turul-dinasztiából származtak, mindketten királyok voltak, egymás viszonylatában pedig mindketten ellenkirályok — tehát ebben az értelemben kettős királyság állt fenn.

Valójában a kettős királyságok nem királyságok. A kettős királyság egy király és egy ellenkirály jelenlétét feltételezi. Ilyen volt Péter és Aba Sámuel — eltekintve attól, hogy I. – Orseolo – Péter királynak az akkori viszonyok között értelmezett külpolitikája volt elfogadhatatlan Magyarországra nézve, az Aba-nemzetségből származó Sámuelnek pedig a belpolitikája. Mindketten eléggé alkalmatlan királyok voltak, de a legitimitás elve feltétlenül Péter mellett szól.

Szapolyai János és Ferdinánd viszonylatában viszont a legtöbb, amit megengedhetünk, hogy Szapolyai ellenkirály volt – az ellenkirályság mindig súrolja a bitorlást –, Ferdinánd pedig egyértelműen király volt.

Ennek kapcsán rátérhetünk a Habsburg- – később Habsburg-Lothringen- – dinasztiának a legitimitására. Az alkalmasság szempontjából a Habsburg-dinasztia Európa akkor már legnagyobb és legmagasabb rendű dinasztiája volt. A Hohenstaufok, akik elvileg a legmagasabb rendű dinasztia lettek volna, kihaltak — több dinasztia kihalt. A Habsburgok voltak Európa legmagasabb rendű dinasztiája, és a hatalom is a legnagyobb mértékben a Habsburgok kezében volt. Tehát az alkalmasságuk is, a méltóságuk is, a hatalmuk is egyértelművé tette, hogy Ferdinándtól kezdve és azt követően Habsburg uralkodói legyenek az országnak. Ez a későbbiekben a Német-Római Birodalommal sajátos módon összefűzte Magyarországot, főként egy »unio personalis« elvei és keretei között. Magyarország soha nem tartozott a Német-Római Birodalomhoz — és ezt a maga nemében akár helyesnek is lehet tekinteni; viszont a legteljesebb mértékben összekötötte történelmi sorsát a Német-Római Birodalommal. A királyok folyton újból választott királyok voltak Magyarországon, mint ahogy a német-római császárok is – a választófejedelmek által – újból választott császárok voltak. 1687-ben – tehát Buda visszafoglalását követően – azonban, – elsősorban herceg Esterházy Pál nádor tábornagy ez irányú munkálkodásának köszönhetően – nyilvánvalóan örökletessé vált a Habsburgok királysága.

Bár a királyokat már az előző király életében megkoronázták, de ha ez nem történt meg, akkor is a király halálának – vagy esetleges lemondásának – pillanatától a király már király. A király ugyanis nem a koronázástól válik királlyá. A koronázás ugyan távolról sem mellékes, de a koronázás csak megpecsételi a királyság birtokba vett voltát. A király előzi a koronát. A király, a királyság, a királyiság fontosabb, mint a korona és a koronázás, bármennyire fontos is – és a magyar viszonylatban különösen fontos – annak szerepe.

A Habsburgok királyságának örökletessé válásának pillanatától kezdve nem lehetett egy pillanatra sem királyság nélküli állapot.

A Habsburg királyok – akik német-római császárok is voltak, végül Ferencz osztrák császár is volt, s legvégül már csak osztrák császár –, a Habsburg és a Habsburg-Lothringen dinasztia uralkodói olyan uralkodók voltak, akik valóban a helyükön álltak. Egy bizonyos kivételt majd meg fogunk említeni, de azt sem volt alaptalan helyénvalónak nevezni.

Egy másik »szépséghibás« kivétel II. József, aki nem koronáztatta meg magát. Ettől függetlenül II. József nem Magyarország diktátora volt, mint némelyek teljesen tévesen és ostobán állították. II. József magyar király volt — német-római császár és – Mária Terézia halála után – magyar király. Bár II. József uralkodói és államjogi koncepciói nem egy antitradicionális vonást hordoztak (pl. a rendkívüli egyház-ellenessége is ezzel hozható összefüggésbe), ennek ellenére II. József legitimitásához nem fér kétség. Ő volt az első Habsburg-Lothringen.

Az utána következő II. Lipót, és főleg Ferenc – először II. utána I. Ferenc néven – császár a nagy és kikezdhetetlen uralkodók közé tartozott. 1804-ben jött létre ugyanis az osztrák császárság, és 1806-ban szűnt meg a német-római birodalom. Ferenc ez alatt az idő alatt mindkét címet viselte, utána már csak az osztrák császári címet, és a magyar királyi méltóságot is. Utána jelent meg I. Ferdinánd császár, V. Ferdinánd néven magyar király. Nála az idoneitás kérdése finoman szólva vitatható volt. Vitatható volt, de miután az összbirodalom élén olyan hatalmas személyiség állt az uralkodó után, mint amilyen Európa újabb kori történetében teljesen példátlan – Clemens Wenzel Lothar Fürst von Metternich-Winneburg külügyminiszter, kancellár, az államtanács elnöke és az államkonferencia állandó tagja, voltaképpen a birodalom irányítója –, ez teljes mértékben kompenzálta azokat az idoneitásbeli fogyatékosságokat, amelyek Ferdinánd esetében fennálltak.

Ferdinándot a császári trónon és a magyar királyi trónon is – ezt mondjuk ki a leghatározottabban – 1848. december 2-tól Ferenc József követte. Ferenc József 1848. december 2-tól magyar király volt — osztrák császár és magyar király. Ehhez nem kellett semmiféle hozzájárulás senki részéről. Az, hogy Ferenc József 18. születésnapján császár és király lesz, az régesrég eldöntött tény volt, úgyhogy ezt Magyarországon minden nadrágos ember precízen tudta. Nem is a születésnapján, hanem később lett császár és király, tehát szó sincs arról, ahogy némelyek állítják, hogy ez puccsszerű intézkedés volt. Ha ez lenne a helyzet, akkor sem lenne igazuk, mert nem kellett semmiféle hozzájárulás 1687 óta. A király – a magyar király – az előző király halálának vagy lemondásának a pillanatától fogva király.

Ahhoz nem kell hozzájárulás, hogy egy uralkodó lemondjon. Ugyanis ha ez hozzájáruláshoz lenne kötve, az egy képtelenséget eredményezne. A király-császár szuverén módon minden hozzájárulás nélkül lemondhatott, lemondása érvényes volt, és átadhatta annak a trónját, akinek akarta, illetőleg akinek a Habsburg-Lothringen dinasztia házi törvényei szerint – amit a magyarok elismertek – az erre való jogosultsága megvolt. Ferdinánd idejében a trónörökös Ferenc Károly főherceg volt. Ferenc Károly lemondásával egyben a trónutódlásról is lemondott, és ekkor fia – I. Ferenc József néven – Ausztria császára és Magyarország királya lett. Tehát 1848. december 2-án és nem az 1867-ben történő koronázásától fogva. A koronázás egy ünnepélyes és jelentős megpecsételés volt, de I Ferenc József nem ettől lett király — ezt nagyon erőteljesen tudatosítani kell.

Ferenc József legitim király volt. Ehhez nem kellett, úgymond a »nép« elismerése, a király ugyanis nem a nép alkalmazottja, nem attól függ a királyság, hogy a nép elfogadja, avagy nem fogadja el. Azt szokták mondani, hogy a népet nem lehet leváltani. Nem lehet leváltani, mert nincs miről leváltani. Nincs olyan pozíciója, amiről le lehetne váltani. Valóban nem lehet leváltani, de ezért nem lehet. A királyt sem lehet leváltani.

Tegyük hozzá, hogy a magyar király nem volt megfosztható a királyságtól. Szoktak hivatkozni az – Árpádok idejéből való – Aranybulla záradékára. Hogyha a király nem bizonyul királynak, abban az esetben a királyi gens-ek valóban megfoszthatták a hatalomtól. De ez csak a királyi gens-ek idejében volt érvényes — és ráadásul soha sem éltek vele. Tehát az Aranybulla ezen záradékára – amire többször hivatkoztak – képtelenség hivatkozni. Nem beszélve arról, hogy ezen záradék érvénye 1687-ben el is töröltetett. Egyébként ha nem töröltetett volna el, akkor sem lenne érvényes, mert ez egy sajátos, országon belüli helyzetre vonatkozott.

Teljesen egyértelmű és teljesen nyilvánvaló, hogy Ferenc József 1848. december 2-tól Magyarország legitim királya volt, egészen 1916. november 21-én bekövetkezett haláláig. És nem csupán legitim királya volt, hanem nagy és jó királya is. Nagy, méltó és jó király volt, akit uralkodása kezdetétől uralkodása végéig csak a legnagyobb és a legmesszebbmenő tisztelet illethet.

Egyébként azt, hogy Ferenc József királysága mindenki által tudottan tervbe volt véve, az is demonstrálja, hogy 1847-ben, amikor Magyarországra látogatott, egy küldöttség fogadta. A küldöttség élén és annak vezérszónokaként Kossuth Lajos lépett fel, és mint Magyarország nagy reménységét üdvözölte. Tehát fel sem merülhettek azok a szempontok, amelyek később az úgynevezett trónfosztáshoz vezettek. Ez a trónfosztás sok szempontból volt teljesen jogtalan és törvénytelen. Először is az országgyűlést akkor feloszlatták, és az országgyűlés nem volt országgyűlés. Az országgyűlés sem foszthatta meg a királyt a tróntól, vagy a dinasztiát a jogosultságtól. Tehát ez a trónfosztás semmis, ez egy nulla volt, nem trónfosztás. Nem történt trónfosztás.

Az 1848-49-es eseményeket forradalmi lázadásnak fogjuk fel, amely forradalmi lázadás polgárháborús körülményeken át egy belháborúvá terebélyesedett. Ez nagyon szomorú és sajnálatos dolog volt, ugyanis lázadó csapatok álltak a császári-királyi csapatokkal szemben. A jogtalanul ezredesi, tábornoki címmel felruházott tiszteket természetesen bíróság elé állították, és a bíróság – mint minden ilyen esetben, mindenütt a Földön, korábban is és később is tette – őket halálra ítélte. Ezek nem tekinthetők vértanúknak, ezek lázadóknak tekinthetők, akik elnyerték méltó büntetésüket. Azokat, akik közvetlenül megütköztek a császári-királyi csapatokkal, kötél általi halálra ítélték, akik nem, azokat golyó általi halálra. Mindez nyilvánvaló volt, és természetellenes lett volna, ha másképp tesznek. A cár kegyelmet kért ezek számára – valószínűleg csak formálisan –, és erre Ferenc József azt válaszolta, hogy ha a szíve sugallatára hallgathatna, akkor kegyelmet adna. Itt azonban másról volt szó, arról, hogy a kegyelem káros precedenst képezett volna, olyant, ami sokak számára azt jelentette volna, hogy a legsúlyosabb büntetés elkerülésével fel lehet lázadni.

Mondhatjuk azt – és mondom is –, hogy ezek a kivégzések valójában egy politikai hiba jegyében álltak. A meg nem tételük azonban még sokkal súlyosabb politikai és erkölcsi hiba, és – mint az előbb említettem – egy káros precedenst képező hiba lett volna. Mindezt nem lehetett elkerülni. Éppen ezért Magyarországon Haynau intézkedései teljesen pozitívak voltak. (A lázadó tiszteket minazonáltal nem Haynau ítélte halálra. A tiszteket és a súlyosan vétkező itt maradt politikusokat törvényes bíróság ítélte halálra. Haynaunak kegyelmezési joga volt, amit egyébként több esetben érvényesített is. Ő Magyarország teljes jogkörű főparancsnoka volt abban az időben, és kegyelmezési joggal is rendelkezett. Volt egy eset – Batthyány Lajos gróf esete – amikor fel kellett küldeni Bécsbe a kegyelmezési kérelmet — ez Bécsben elutasíttatott.)

Az akkor kivégzetteket jogosan végezték ki, akiket börtönbe vetettek, jogosan vetették börtönbe. Nem érdemeltek mást, és politikai szempontból nem is lehetett volna mást tenni. Ez volt az egyetlen, amit lehetett tenni. Tehát Haynaut mindenképpen pozitív személynek ítéljük meg, és nemcsak azért, mert aljas rágalmazás Haynaunak kegyetlenként való beállítása, de abból a szempontból is, amely szempontból esetleg valóban kegyetlennek volt tekinthető. Minden esetben úgy járt el, ahogyan el kellett járnia. Semmilyen személyes emóció nem vezette, nem volt magyarellenes – ezt többször hangsúlyozta –, azt tette, hogy a megtorlással megmutatta, mit von maga után egy forradalom kirobbantása és/vagy forradalmi lázadóként belháborúban a császári és királyi csapatok elleni harcolni. Ezt demonstrálta.

Tehát Ferenc József egész uralkodása – mondhatjuk azt is, hogy minden mozzanatában, vagy azt, hogy szinte minden mozzanatában – pozitíve értékelhető. A negatív mozzanatok közül meg lehetne említeni azt, hogy trónra lépése után nem hívta vissza Magyarországra Metternichet, Windisch-Graetz nem kapott sokkal nagyobb és pozitívabb elismerést, mint amilyent kapott, és azt, hogy Haynaut menesztette. Ezek olyan intézkedések voltak, amelyek a történelmi retrospekcióban kifogásolhatók, de ez mit sem változtat azon, hogy Ferenc József nagy és pozitív uralkodó volt.

Ferenc József életének egyetlen tettét bánta meg, de ezt megtételekor sem tette szívesen, az úgynevezett kiegyezést. A kiegyezésben az Ausztria és Magyarország közötti harmónia tényleges pozitívum volt. A paritás-elvek érvényesítése is pozitívum volt. Ami mindezzel szemben óriási negatívum volt, az az, hogy az úgynevezett kiegyezés során a királyi jogkör erősen lecsökkent és – ez a magyar politikának eléggé visszataszító követelése volt – Ausztriában is lecsökkent. A kiegyezéshez Ferenc József – annak ellenére, hogy nem szívesen tette meg, és annak ellenére, hogy megbánta – végig tartotta magát. Ebben a helyzetben is eléggé nagy jogköre volt. Tehát ha Ferenc Józsefre emlékezünk, egy nagy és méltóságteljes, valóban Uralkodói uralkodóra kell emlékeznünk.

A következő uralkodó IV. Károly, aki I. Károly néven osztrák császár volt. Ha a jószívűséget vennők alapul, akkor IV. Károly volt a magyar történelem legjobb szívű királya. Egész életét egy szívjóság jellemezte. Az uralkodói mentalitás azonban nem volt igazán kvalitása. Lehet, ha békés körülmények között évtizedekig uralkodik, akkor ezt valamilyen módon elnyerte volna, azonban e rövid időszak alatt nem nyerte el. 1918 november 11-én a Schönbrunn-i Nyilatkozatban – nem tévesztendő össze a Schönbrunn-i Kiáltvánnyal – lemondott az osztrák császári jogok operatív gyakorlásáról. Két nappal később, november 13-án, az úgynevezett Eckartsau-i Nyilatkozatban a magyar uralkodói jogok operatív gyakorlásáról is lemondott. Az uralkodói méltóságról azonban nem mondott le, távolról sem — sem osztrák, sem magyar viszonylatban.

A bűnös és sötét forradalmi időszak után összeült a magyar Nemzetgyűlés, amely azután 1920. március 1-jével kormányzót választott, Horthy Miklós császári és királyi altengernagy személyében. A Nemzetgyűlés a kormányzóválasztásra való jogosítványokat teljes mértékben birtokolta, tehát Horthy Miklós kormányzóvá választása teljesen jogos volt. A Nemzetgyűlés azonban azt is kimondta, hogy Magyarország továbbra is apostoli királyság; és volt egy megkoronázott, apostoli király. Arról, hogy magyar királynak kit tekintenek – IV. Károlyt tekintették királynak –, nemcsak a magyar főurak jelentős része, a magyar főpapság jelentős része, hanem maga Horthy Miklós kormányzó is tájékoztatta IV. Károly királyt.

Ausztriát köztársasággá alakították, Magyarország azonban apostoli királyság, és IV. Károly magyar apostoli király volt. Így Károly visszatérései és trónelfoglalási kísérletei teljesen jogosultak voltak. Azt azonban, hogy ezek bölcs lépések lettek volna, legalábbis vitatni lehet; kiváltképpen a második visszatérését és trónelfoglalási kísérletét. Ez szerencsétlen és veszélyes és a dinasztiát súlyosan sújtó intézkedés és lépés volt. Kétségtelen, hogy Horthy Miklós kormányzó e tekintetben inkorrektül járt el. Horthynak nem így kellett volna cselekednie. Nem az volt a hibája, hogy nem fogadta el a visszatérést – mert az nem volt időszerű –, hanem az, hogy hozzájárult ahhoz, hogy csapatok ütközzenek meg a király csapataival, lehetővé tette, hogy a király fogságba jusson és Magyarországról elvitessék, és később pedig az, hogy nem akadályozta meg, hogy a kormány benyújtson egy detronizációs törvényjavaslatot.

Az elfogadott detronizációs törvényjavaslat voltaképpen szintén jogalap nélküli. A magyar Nemzetgyűlésnek – bár kormányzóválasztásra minden jogosítványa megvolt – detronizációra semmiféle jogosítványa nem volt. (Tehát nem igaz az, hogy egy ilyen gremium mindent megtehet. Nem, egy ilyen gremium nem tehet meg mindent. Például a detronizációra nem volt feljogosítva.) Ezt a detronizációt tehát – amely egyébként kényszer hatására született, de akárhogy született volna, akkor sem lett volna jogos – egyszerűen el kell utasítani. Ez az elutasítás nem történt meg.

Magyarországon – s ez a justitialitas akár csak minimális figyelembevétele mellett már nyilvánvaló – a Habsburg-Lothringen dinasztia ( IV. Károly) – hiába is mondták ezt ki – nem fosztatott meg attól, ami őt megillette.

1922. április 1-jén meghalt IV. Károly. Legidősebb fia – osztrák viszonylatban Kronprinz, azaz koronaherceg és trónörökös, magyar viszonylatban királyfi és trónörökös – abban a pillanatban, amikor Károly meghalt, I. Ottó néven Ausztria császára, és II. Ottó néven Magyarország királya lett. Örökös király lett; (amely az öröklöttségen alapuló királyságot jelentette, nem pedig azt, hogy időben »örökös«). Magyarországon ettől kezdve kettős legitimitás állt fenn. Korábban, IV. Károly és Horthy Miklós tekintetében szintén kettős legitimitás állt fenn (ez nem kettős uralkodást jelent, hanem kettős legitimitást). Horthy Miklós kormányzósága 1922. április 1-jétől továbbra is teljesen legitim maradt, és természetesen II. Ottó királysága is – bár a királyi jogokat nem gyakorolta – teljesen legitim volt. Ebben az esetben kizárólag az jelenthetett véleménykülönbséget, hogy a kormányzóság elkötelezett hívei – a szabad királyválasztással kacérkodva, de azt sohasem komolyan gondolva – csak annyit mondhattak, hogy Horthy kormányzói legitimitása erősebb. Mint ahogy az Ottó-párti legitimisták sem mondhattak mást, csak azt, hogy Ottó legitimitása erősebb legitimitás Horthyénál. De arról, hogy bármelyik is illegitim lett volna, szó sem eshetett.

Valójában ez a kettős legitimitás fennállt II. Ottó és Szálasi Ferenc viszonylatában is. Más kérdés az, hogy Ottó világháborúban vállalt szereplése – nagyon finoman fogalmazva – vita tárgyát képezheti, sőt, – erőteljesebben fogalmazva – elfogadhatatlan. Amikor az orosz trónkövetelőt Hitler utasítására megkeresték a Nagynémet Birodalomból, hogy támogassa a Szovjetunió megtámadását, akkor ő azt válaszolta, hogy bár semmit nem vet meg annyira, mint a bolsevizmust, az orosz nép elleni harcot nem támogathatja, ezért a részvételt elutasította. Ugyanakkor I.-II. Ottó ezt sajnos nem tette meg, és a nyugati szövetségesekkel – méghozzá azon nyugati szövetségesekkel, amelyek ellenséges viszonyban álltak velünk – ő kész volt együttműködni.

I.-II. Ottó 1962-ben lemondott az osztrák császári trón iránti igényéről, a magyar trónigényről azonban nem mondott le. Nem mondott le egészen a mai napig, és a magyar állam ezt a lemondást semmilyen formában nem igényelte, és nem is igényli. Ugyanakkor nem mondott le a dinasztiafőségről és az – ezzel szoros összefüggésben lévő – Aranygyapjas Lovagrend nagymesteri címéről sem. (Az Aranygyapjas Lovagrend nagymestere mindig a Habsburg-Lothringen ház feje, ugyanis az Aranygyapjas Rend a Habsburg-Lothringen dinasztia házi rendje.)

Ilyen értelemben nyilvánvalóan felmerülhet az a kérdés, hogy II. Ottó magyar királynak tekinthető-e vagy sem. Ha a trónról és trónigényről való le nem mondást vesszük alapul, akkor Magyarország királya II. Ottó. Így, ebből a szempontból, ehhez nem fér kétség. Amihez kétség fér, az az együttbirtoklás elvéből következik: vagyis az osztrák császárnak magyar királynak kell lennie, és a magyar királynak osztrák császárnak kell lennie. Természetesen, ha csak az egyik trónt tudja faktuálisan elfoglalni, és a másikra való igényéről nem mond le, akkor az együttbirtoklás elve nem sérül. II Ottó esetében viszont az együttbirtoklás elve sérült. Ha lemondana a magyar trónról, akkor a szukcesszionális legitimitás elve értelmében valaki – ebben az esetben elsősorban Lőrinc főherceg jön tekintetbe – azonnal bejelenthetné mindkét trónra irányuló trónigényét. II. Ottó azonban nem mondott le erről, ugyanakkor nem tekinti magát magyar királynak. Ezt hivatalosan nem deklarálta, de implicit módon rendszeresen deklarálja. Magyarországot köztársaságnak tekinti (amely köztársaságot egy népköztársaság előzött meg!), és ezen álláspontja következtében létrejött egy olyan közjogi, államjogi, alkotmányjogi – nemzetközi értelemben is jelentős – anomália, ami a magyar történelemben eddig példátlan volt.

Ha azt kérdezzük, hogy Ottó magyar király-e, akkor azt kell mondanunk, hogy igen, magyar király, és mégsem egyértelműen az. De azt is mondhatjuk, hogy Ottó ugyanakkor nem magyar király, de ezt sem mondhatjuk ki egyértelműen. Nem tudjuk, hogy e mögött nem rejlik-e egy sajátosan megtervezett és megfogalmazott szándékosság. Nagyon reméljük, hogy ez nem áll fenn. De ezt sem mondhatjuk ki egyértelműen.

Történelmi visszapillantásban és összegzésképpen a Habsburg-Lothringen dinasztia megítélése a szemünkben – mindent egybevetve – kétségtelenül és határozottan pozitív. Még most is a Habsburg-Lothringen párti szukszcesszionális legitimizmus hívei vagyunk. Ebből nem engedtünk eddig sem, ezután sem fogunk engedni. Ugyanakkor azonban azt ki kell mondanunk, hogy e pillanatban tanácstalanok vagyunk.

Ha egyszer Habsburg-Lothringen II. Ottó lehunyja a szemét – bár lenne ez minél később –, okvetlenül fel fognak vetődni bizonyos problémák magán a dinasztián belül is. Azt, hogy a dinasztia e tekintetben hogyan fog állást foglalni, természetesen nem tudjuk. Helyzetmegítélésünk kétségtelenül ettől is függeni fog. Úgy gondoljuk tehát, hogy mindaddig, amíg ez a helyzet egyértelműen nem tisztázódik, mindaddig, ameddig valaki nem deklarálja a dinasztia tagjain belül, hogy önmagát császárnak és királynak tekinti (és rendelkezik is azokkal a császári és királyi kvalitásokkal), addig Magyarország élén egy Uralkodó Kormányzónak kellene állnia, ha erre lehetőség nyílik. Ez tudja ugyanis továbbvinni és folytatni nemcsak a magyar apostoli királyság eszméjét, hanem voltaképpen a Habsburg-Lothringen dinasztia nyílt vagy rejtett aspirációit is. Nem tudjuk, egy ilyen állapot meddig állna fenn. De akármeddig is, királyt nem állíthatnak más dinasztiából, csak a Habsburg Lothringen-ből. Magyarországot mi továbbra is lényegileg apostoli királyságnak tekintjük, és a Habsburg-Lothringen dinasztiát tartjuk olyannak, amelyből származó szukcesszionálisan legitim uralkodó az Össz-Monarchia és a Magyar Királyság élén állhat.

Addig azonban a helyzetet valamilyen irányban és értelemben rendezni kell — elvileg azonnal, gyakorlatilag akkor, amikor erre – bármilyen mértékben és bármilyen értelemben – a ténylegesség felé lehetőség nyílik.

( – A Szerző 2000 őszén Budapesten tartott előadása alapján.)