JULIUS EVOLA


RENÉ GUÉNON: KELET ÉS NYUGAT

René Guénon A modern világ válsága* című könyvének új kiadása alkalmat ad a Szerző által kifejtett elsőrendű eszmék meglehetősen érdekfeszítő kritikai számbavételére. Ezen eszmék szorosan kapcsolódnak a Kelet és a Nyugat közötti viszonylatok, valamint az egészében vett civilizációra váró sors problémájához. Rendkívül érdekes az, hogy Guénon elhatárolódik mindazoktól, akik nem is oly régen »a Nyugat alkonyáról«, »az Európai szellem válságáról« és hasonlókról beszéltek — magyarán mindazon eszméktől, amelyek manapság, a II. világháborúban bekövetkezett újabb összeomlás után ismételten felelevenedtek. Guénon nem törődik egyedi esetekkel és zavaros reakciókkal, sem a szónak manapság adott értelemben vett filozófiával; eszméi egy tágas és imperszonális tradícióból erednek. Szemben azon szerzőkkel, akikre az imént céloztunk – Spengler, Ortega y Gasset, Huizinga, Massis, Keyserling, Benda –, Guénon szellemileg nem tartozik a modern világhoz; egy másik világról tesz tanúságot és nem csinál titkot abból a tényből, hogy tudásának nagy részét a tradicionális Kelet képviselőivel való közvetlen kapcsolatának köszönheti.

Guénon kiindulópontja – és ezt részünkről is lényeginek s minden további nélkül elfogadhatónak tartjuk – az, hogy a valódi ellentét nem Kelet és Nyugat között van, hanem a tradicionális civilizáció és a modern civilizáció között; ez tehát se nem földrajzi, se nem történelmi, hanem morfológiai és tipológiai jellegű.

»Tradicionálisként« voltaképpen az egyetemes típusú civilizációt írhatjuk le, amely még ha különböző formákban és több-kevesebb tökéllyel is, de mind a Keleten, mind a Nyugaton megvalósult.

A »tradicionális« civilizáció – minden tradicionális civilizáció – metafizikai vonatkozási pontokkal rendelkezik. Jellemzőjük egy mindazt meghaladó rend elismerése, ami pusztán emberi és időbeli; egy elit által gyakorolt jelenlét és tekintély, amely elit ezen transzcendens síkról vezeti le az alapelveket és értékeket, amelyek egy magasabb tudásrendszer eléréséhez szükségesek, illetve egy, a hierarchikus alapelvek elismerésére épülő társadalmi szervezet létrehozásához, és ahhoz, hogy az életnek egy ténylegesen mély jelentőséget biztosítsanak. A Nyugaton már csak a középkor gondoskodott egy ilyen értelemben felfogott tradicionális civilizációról. A tradicionális civilizáció közvetlen ellentéte a modern civilizáció, legyen az akár nyugati, akár keleti. Jellemzője a szisztematikus tagadása mindannak, ami több, mint emberi – akár egyéniként akár közösségiként szemlélve –, valamint a tudás, a cselekvés, az élet megszenteletlen formáinak szervezete, amely semmit nem lát az időbeli és esetleges realitásokon túl, amely a számok uralmához vezet, és végül egy olyan logikus szükségszerűség, amely kezdettől fogva magában hordozza a világ által jelenleg oly szembeszökő és széles körben magától értetődő módon elszenvedett válságok és felfordulások csíráit.

Guénon szerint a helyzet Keleten más. A Kelet még mindig őrzi a másutt már eltűnt »tradicionális civilizáció« eleven vonásait. Guénon meggyőződése, hogy a modem világ csak úgy lábalhat ki a folyamatos válságból, ha visszatér egy tradicionális típusú civilizációhoz. Ez azonban a semmiből nem jöhet létre. Mivel a Nyugaton a saját korábbi tradicionális formákkal való kapcsolat korai elveszítése miatt – mindössze talán egy nagyon szorosan értelmezett vallásos világot leszámítva – szinte semmi se maradt, Guénon úgy látja, hogy a nyugati elit és a Kelet tradicionális szellemiségének képviselői közötti kapcsolat elsődleges fontosságú egy újjászületés, bizonyos látens erők úgyszólván »galvanizálásának« biztosításához. Nem arról van szó, hogy meg kellene próbálnunk magunkat keletiekké tenni, hanem átvenni Kelettől azt, ami felhasználható saját tradíciónk újrafelfedezéséhez, hogy ezáltal meghaladjuk a jelenkor merőben emberi, individualista és racionalista civilizációját; egy lépésről-lépésre kialakított atmoszféra kedvezne egy tradicionális Nyugat újra-megszületésének. Ekkor a Kelet és Nyugat közötti kiegyezés természetszerűleg jönne létre és teljesen más alapokon nyugodna, mint amilyeneket azok képzelnek el, akik az ilynemű problémákat kizárólag politikai vagy absztraktan kulturális, netalán gazdasági vagy ködösen »spiritualista« álláspontról szemlélik.

Guénon ezen eszméi fő vonalaikban számunkra teljesen elfogadhatónak látszanak és szabatos formában való fogalmazása – valamint megvesztegethetetlen hűsége az igazság és csakis az igazság felé – elismerést érdemel. Mindazonáltal amidőn a fő vonalakról áttérünk a részletekre, a világnézetre és a hatékony cselekvést igénylő szimbólumokra, fenntartásokkal kell élnünk.

Ha a Kelet felé fordulunk, Guénon nézetei frissítésre szorulnak, mivel könyvének első kiadása óta láthatólag számos dolog megváltozott és rohamosan változik. Napról napra nyilvánvalóbbá válik, hogy maga a Kelet – a tradicionális civilizáció megtestesítőjeként felfogva – is válságba süllyed. Kína többé nem jöhet szóba. Indiában nacionalista és modernizációs trendek vernek szilárd gyökereket. Az arab országok, sőt Tibet káoszban. Úgyhogy Guénon Keletjének java része úgy látszik a múlt egy darabjává válik, és azok a keleti területek, amelyeken a tradicionális szellemiség egy megszakítatlan folytonosságnak köszönhetően még él, és amelyek eleget tehetnének a szóban forgó feladatnak, legfeljebb kiválasztott szellemek néhány kis és erősen zárt csoportjának a formájában lelhetők fel, amelyek népeik történelmi sorsában az események menete által egy egyre csökkenő jelentőségű szerep játszására vannak kárhoztatva. Annyit lehet remélni, hogy legalább ezeknek a kis csoportoknak sikerül immúnisaknak maradniuk a modernizáló hatásokkal szemben, amelyeknek sajnos a keletiek zöme, akik civilizációjuk egyik vagy másik aspektusát Európában vagy Amerikában próbálják meg ismertté tenni, nem tud ellenállni. Máskülönben a problémák, miként Guénon állítja, a legfontosabb részüktől fosztódnának meg. A dolgok jelenlegi állása szerint, meg kell ismételnünk, hogy a Guénon által kifejtett gondolatokat szkeptikusan kell elfogadnunk, máskülönben arra késztetnének, hogy a mai Keleten – ezt egy per se civilizációként felfogva – valami olyan után kutassunk, ami modellül szolgálhat számunkra. És az sem várható, hogy a dolgok megváltoznak a közeljövőben.

E ponton hasznos lesz néhány gondolat azon ciklustörvények tárgyában, amelyek oly fontos szerepet játszanak a tradicionális tanításban, és amelyekre maga Guénon is gyakran hivatkozik. Szemben a XVII. és XVIII. század optimista és haladáspárti nyugati mítoszokkal, ezek a törvények a spiritualitás és a tradíció fokozatos, aszerint való elveszítéséről beszélnek, minél távolabb kerülünk a kezdőponttól; és a modern civilizáció összes negatív és válságos jellemzője összefoglalható abban a tényben, hogy tudniillik ezek egy ciklus, az Indiában Kali-Yugaként ( ›Sötét Kor‹ ) ismert ciklus végső fázisaival állnak összefüggésben, amelyet már évszázadokkal ezelőtt úgy írtak le, mint ami kísértetiesen emlékeztet a jelenkori Nyugat sajátosságaira.

Azt lehet mondani, hogy a Nyugat jelenleg epicentruma a »Sötét Kornak«. De mivel ezeknek a törvényeknek egy általános jelentőségük van, nem zárható ki, hogy holnap a Kelet és Nyugat közötti viszony tekintetében egy nagyon sajátos megoldás jön létre. Amidőn mi nyugatiak egyre előrébb jutunk a lefelé vezető úton, egyúttal a jelenlegi ciklus végpontjához is egyre közelebb érünk, és ez azt jelenti, hogy egyszersmind egy új kezdethez is közelebb kerülünk azokhoz a civilizációkhoz képest, amelyekben még léteznek tradicionális formák. Joggal gondolhatjuk, hogy ezen törvényeknek engedelmeskedve a Kelet is végigjárja a mi Keresztutunkat, mégpedig végletesen gyorsabban - gondoljunk csak Kínára! Ilyenformán az egész probléma abban összegződik, hogy vajon a nyugati erők képesek lesznek-e keresztülvezetni bennünket a válságon, a ciklus nullapontján túlra. Amennyiben igen, könnyen lehet, hogy a Kelet ott fog járni, ahol a Nyugat ma, miközben a Nyugat maga már túljut a »Sötét Koron« ; s a kettejük közötti viszony ily módon megfordul. E nézet szerint, mindaz, amit a Kelet képvisel – nem az elit.je, hanem valós jelenlegi civilizációja mint egész – ekkorra bizonyos értelemben egy maradvánnyá válik, annak a ténynek a következtében, hogy (a Kelet) nem érte el azt a pontot, amit a Nyugat elért a ciklikus folyamatban. Így, általánosságban szólva, azok a hivatkozási pontok, amelyekkel a Kelet szolgálhat a számunkra, inkább ideális természetűek, mintsem ténylegesek, és az ember nem szemlélheti túlzott optimizmussal az innen nyerhető kilátásokat azon valóban értékes segítséget nyújtó ellenálló erők vonatkozásában, amelyek az egész világra kihatóan működnek jelenleg, és amely világot aligha lehet másként uralni, mint »tigrislovaglással«.

Tanulmányozva a Nyugat átépítésének azon lehetőségét, amely nem pusztán a katasztrófától való megmentésben állna, hanem egyúttal a történelmi mozgás élére is juttatná mihelyt az új ciklikus periódus erői mozgásba lendülnek, egy princípium kérdésével kell szembenézni, hogy a Guénon által felvett specifikus álláspontot megvizsgálhassuk. Guénon szerint a modern világ válságának egyik oka annak az elsőbbségnek az elméleti és gyakorlati tagadásában áll, ami a tudásnak, a szellemi szemlélődésnek és a tiszta intellektualitásnak járna ki a cselekvéssel szemben.

Guénon ugyanakkor az előbbi kifejezéseknek a szokásostól erősen eltérő értelmet ad. Azon szellemi aktivitás kifejezésére használja őket, ami az összes ép tradíció örök alapjául szolgáló, tiszta metafizikai princípiumok transzcendens rendjével áll kapcsolatban. Nyilvánvaló, hogy semmi ok nem hozható fel ezen elsőbbség cáfolására, amennyiben a cselekvést zavaros, fény és távlat nélküli aktivitásként értelmezzük, amit kizárólag esetleges és anyagi megfontolások vezérelnek, puszta világi teljesítmények elérése végett, és jelenleg ez az egyetlen formája a cselekvésnek, amit a modern civilizáció elismer és tisztel.

Ha azonban tisztán doktrinálisan értelmezzük, a helyzet megváltozik. Emlékezni kell rá, hogy a szemlélődés – vagy tiszta tudás – és a cselekvés közül az első mindig a papi, míg ellenben a második a harcosi vagy királyi kaszttal (hindu kifejezéseket alkalmazva a bráhmanákkal és a ksatriyákkal) áll összefüggésben. A szemlélődés specifikusan vallási-papi szimbólum, míg a cselekvés** a harcos és a király szimbóluma.

Amidőn ezt elmondtuk, vissza kell kanyarodnunk egy tanításhoz, amire maga Guénon is nem egyszer utal, tudniillik arra, hogy a méltóságok ezen kettősége eredetileg nem létezett, a két hatalom egybeolvadt egyetlen csúcsban, amely egyszerre volt királyi és papi. Az ősi Kína, az első arya hindu korszak, Irán, a korai Görögország, Egyiptom, a korai majd pedig a birodalmi Róma, a Kalifátus stb. mind ezt tanúsítja. Egy hanyatlás és visszafejlődés eredménye, hogy a két méltóság kettéválik, sőt nem ritkán egyenesen harcban áll egymással egy kölcsönös el nem ismerésnek köszönhetően. De amikor ez a helyzet, a két irány közül már egyik sem követelhet abszolút elsőbbséget a másikkal szemben. Mindkettő egyformán származik az eredeti eszmei és tisztán tradicionális állapotból és egyformán messzire el is szakad ettől; és ha nekünk ilyen vagy olyan formában ezen csúcs helyreállítása a célunk, a kettő közül bármelyiket, akár a papi-szemlélődő elemet, akár a harcosi-cselekvőt megtehetjük alapkőnek és kiindulási pontnak. Ebben az esetben a cselekvést természetesen nem a modern, hanem a tradicionális értelemben kell venni; amilyenben a Bhagavad-Gita vagy az iszlám jihad, vagy a nyugati középkor aszketikus lovagrendjei. Guénont »egyéni elfogultsága« meggátolta abban, hogy adekvátan felismerje mindezt, illetve arra késztette, hogy a cselekvés szemlélődés mögé való utasításának kiemelt fontosságot tulajdonítson a saját szemléletmódjában. És ez az egyoldalú állásfoglalás a Nyugat lehetséges újjáépítésének problémája kapcsán következményeket von maga után.

Kétségtelen, hogy a nyugati világot és a nyugati embert az jellemzi, hogy a cselekvésnek elsőbbséget tulajdonít; Guénon maga is elismeri ezt. Mármost az egyetemes értelemben vett tradíció metafizikai, nem-emberi esszenciájában bár egy, ugyanakkor lehetővé tesz különböző formákat is azon népek és társadalmak eltérő hajlamainak és képességeinek megfelelően, amelyek szolgálatára rendeltetett. Először is tehát Guénon elmulasztja megindokolni állítását, miszerint a Nyugat számára az egyetlen lehetséges tradicionális forma vallási jellegű volt, vagyis ideálként a legjobb esetben is a szemlélődésre irányult. E ponton megállapíthatók a tények, azonban az ember nem beszélhet joggal a nyugatiak sajátos jellegéhez legjobban alkalmazkodó tradicionális formáról, akik inkább hajlamosak a cselekvésre, és akik a cselekvési ideálokat átalakító és egységbe rendező tradíció hiányában mára a cselekvést a mindannyiunk által ismert anyagias és primitív kifejeződésekké alacsonyították. Azonkívül a kereszténységet megelőzően a Nyugatnak más típusú tradíciói is voltak, illetve a középkor civilizációját nem csupán a tudás és a szemlélődés ideáljai határozták meg. Mindössze ezen civilizáció fontos ghibellin kifejeződéseire emlékeztetnénk, jóllehet ezek valódi nagyságát és legmélyebb jelentőségét már alig értik manapság.

Ha pedig a jövőt – azaz a Nyugat tradicionális irányokban való újjáépítésének lehetőségét – is szemügyre vesszük, ugyanez a kérdés merül fel. Amennyiben a Nyugat a cselekvés felé vonzódik, a cselekvésnek kell lennie a kiindulópontnak, és az embernek tartózkodnia kell attól, hogy mindent eretnekségnek és antitradicionálisnak bélyegezzen, ami nem a szemlélődésnek és tudásnak az egyoldalúan értelmezett cselekvéssel szembeni elsőbbségéből indul ki. Ehelyett azokat a civilizációformákat kell tanulmányozni, amelyek miközben tradicionálisak – s ily módon jelentőséget tulajdonítanak mindannak, aminek metafizikai és nem kizárólagosan emberi jellege van –, alapjuknál a cselekvés világból vett szimbólumokat hordozzák. Csak egy ilyen jellegű tradíció képes magával ragadni a Nyugat népeit és csak ez képes számukra valami szervesről, magafajtájúról és hathatósról gondoskodni.

Különös, hogy Guénon számos, keleti civilizációkra tett utalásai közül gyakorlatilag kifelejti Japánt. Ez ismét »egyéni elfogultságának« következménye, azon civilizációk iránti szimpátia- és megértéshiányé, amelyekben nem a tradíció brahmani-papi értelmezése a meghatározó. Japán ezzel szemben olyan, ami egészen tegnapig a legértékesebb példáját nyújtotta egy olyan civilizációnak, amelyben a külsőségek egy – defenzív és offenzív – cél eszközeként modernizálódtak, ám amely benső esszenciájában hű maradt egy évezredes, királyi-harcosi és nem szemlélődő típusú tradícióhoz. Mindennek a szamuráj kaszt volt a gerince, egy kaszt, amelyben a cselekvés szimbólumai nem zárták ki, sőt mi több előfeltételezték egy szakrális, sőt olykor beavatási jelleg elemeit. Minden létező különbség ellenére, amely elválasztja őket, ez a civilizációs minta volt látható a Szent Római Birodalom viszonylataiban, és ahhoz, hogy a nyugati ember újraélesszen a maga számára egy magasabb rendű, tradicionális elhivatottságot, kétségtelenül inkább ilyen jellegű, megfelelően kiigazított és megtisztított ideálokra kell előtte hivatkoznunk, mintsem szemlélődő és tisztán tudás jellegűekre.

Guénon az élite intellectuelle [ › intellektuális elit‹ ] kifejezést használja azokra való utalásul, akiknek a Nyugaton – vagy önállóan, vagy a még élő keleti tradíciók képviselőivel együttműködve – szervezniük és fokozatosan kivitelezniük kellene egy szemléletmód változást, a feloldódás folyamatát megállítandó, még mielőtt az bevégzi a maga fatális, visszavonhatatlan progresszióját az egész modern világban. Mint már mondottuk, Guénon az »intellektuális« kifejezést nem az általánosan bevett értelemben használja; akikre ő utal, nem »értelmiségiek«, hanem rangosabb jegyeket hordozó emberek, akiknek kiformálódása tradicionális irányokban megy végbe, és akik metafizikai tudással rendelkeznek. Azonkívül »közvetett akcióról« beszél, amit láthatatlanul és lemérhetetlenül ezen elit hajthat végre (itt emlékeztethetünk bizonyos kínai titkos társaságokra, esetleg a XVII. és XVIII. századi szabadkőművesség tevékenységére).

Mindezek ellenére az intellektuális elit gondolata némileg absztrakt benyomást kelt. Részünkről elfogadhatóbbnak kell tartanunk: a tradicionális szellem aktív, nyugatiasabb kifejezésmódjával kapcsolatos, már megtett megfontolásokat, a célnak egy, az intellektuális elitnél jobban megfelelő elképzelését, mégpedig egy Rendét, mint amilyen más korokban
– analogikusan – a templomosoké volt, vagy az izmaelitáké, vagy a teuton lovagoké. Egy Rend egy emelkedettebb életformát képvisel, egy olyan cselekvő élet keretein belül, amelynek metafizikai és tradicionális »dimenziói« lehetnek, miközben közvetlenebb kapcsolatban marad a realitás világával és a történelmi tényekkel.

Mindez azonban egy szemléletmód változást rejt magában, egy új világszemléletet, amelynek ki kell fejtenie a maga hatását a modern kultúra minden területére, beleértve azokat is, amelyek egzakt tudományokként ismeretesek. Mármost ezen általánosabb feladat esetében a megtett fenntartásainkat el kell ejtenünk; mindaz, amit Guénon mond, vitathatatlanul helyes; rámutat a lényegi alapelvekre, amelyeket el kell fogadni mind a modern világ válsága valós gyümölcsének felismeréséhez, mind az »integrális tradicionalizmushoz« való visszatérés alapjainak lefektetéséhez. Guénon sugallatai egészen más eredményre vezetnek, mint azon nyugatiak által manapság előterjesztett hiányos javaslatok, akik itt-ott ösztönösen szembeszegülnek a jelenleg uralkodó állapotokkal, amelyek egyetlen lehetséges és végzetes következményét – többé-kevésbé tisztán – előre látják.

Nos az a tény, hogy egy nyugati ember, mint amilyen René Guénon, ezen következtetésekhez nem pusztán saját erőire és lehetőségeire támaszkodva jutott el, hanem a még élő tradicionális Kelet hiteles képviselőivel való szoros kapcsolata révén, olyasvalami, aminek különös jelentősége van a számunkra, és ami kiérdemelte azt, hogy hangsúlyozzuk ezeken az oldalakon.

Fordította: Baranyi Tibor Imre