DR LÁSZLÓ ANDRÁS


›EXTREMO-CHAUVINISMUS...PSEUDOCCULTISTICUS
HUNGARICUS‹

Hosszú idő óta szignifikáns jelenség a magyar kulturális életben egy olyasvalami, amit ›extremo-chauvinismus pseudoccultisticus hungaricus‹-nak nevezhetnénk. A szélsőséges nacionalizmust nevezzük chauvinizmusnak, ez az ›extremo-chauvinismus‹ azonban a sovinizmuson belül is – mondhatnók – egy olyan természetellenes szélsőséget jelent, amivel mindenképpen foglalkoznunk kell, mert minden tekintetben – politikai téren is – a magyarországi közfelfogásra gyakorolt hatása miatt komoly veszélyt jelent. Ha nyersen akarnánk ezzel kapcsolatban fogalmazni, a jelenséget őrültmagyarkodásnak kellene nevezni. Ez voltaképpen a bolsevisztiko-kommunizmus és a liberalizmus után a legnagyobb közfelfogásbeli és politikai–közfelfogásbeli veszély. Rendkívüli veszély, mert a nacionalizmusnak, amelynek egyébként is vannak súlyos érvényességbeli vitathatóságai, olyan felfokozását jelenti, amely felfokozás mindenképpen megérdemli a kritikát és a kritikai elemzést.

Ez az ›extremo-chauvinismus‹, bár előzményei százötven-kétszáz évesek, voltaképpen a huszadik század második felében erősödött meg olyan mértékben, hogy valóban veszélyes volta ily módon nyilvánvalóvá vált. Az ›extremo-chauvinismus‹ vonatkozásában meg kell említenünk azok nevét, akik valamilyen módon Magyarországon ezt elsősorban képviselik. Meg kell említenünk Pap Gábor művészettörténész nevét, Molnár V. József nevét, Szántai Lajos mesekutató nevét. Természetesen igen sokan csatlakoznak ehhez a vonalhoz még, az általunk kritika alá vont szempontokból azonban az említettek a legmeghatározóbb személyiségek.

Elméleteiknek semmiféle spirituálisan igazolható – vagy másfelől tudományosan igazolható – alapja nincs. Ezek a szó valóban rossz értelmében tudománytalanok – eltekintve attól, hogy bizonyos körök tudománytalannak minősítenek minden olyasmit is, ami felfogásukkal ellentétes. Ez valóban tudománytalan és szellemtelen szemlélet, amelynek lényege, hogy a magyarok mindenekelőttiségét és -felettiségét próbálják teljesen alaptalanul, igazi érvek nélkül bizonyítani; a bizonyításnak pedig semmiféle igazi ereje nincs.

A Pap Gábor-féle vonal egy kontinuitást állapít meg, amelyet szkíta (szittya)–hun–avar–magyar kontinuitásnak szeretnének beállítani. Maga az elmélet – egy ilyen kontinuitás állítása – legalábbis rendkívül vitatható. A szkítákról voltaképpen azt kell tudnunk, hogy egy iráni népcsoportot neveztek így; létezett szkíta nép, léteztek szkíta népek, létezett maga Szkítia, sőt több Szkítia is – ez vitathatatlan tény. Az is vitathatatlan tény, hogy a honfoglalás előtti magyaroknak a szkítákkal és Szkítiával volt kapcsolata, midőn bizonyos ideig Szkítia közelében tartózkodtak. Szkítia és a szkíták tehát hatást gyakoroltak a magyarokra, és valószínűleg ez a hatás kölcsönös volt. Azt azonban, hogy a magyarok szkíták lennének, semmiféle alapon nem lehet állítani, valamint azt sem, hogy bármiféle tényleges és etnikai kontinuitás állt volna fenn a szkítákkal. Ez vonatkozik a hunokra is. A hunok uralkodói dinasztiája és a magyarok első uralkodói dinasztiája – tehát az Árpádok, vagyis a Turul-dinasztia – azonban voltaképpen azonos. Tehát a Turulok az emberi vonulatban mindenképpen Mao-tun-ra, illetve Mao-tun őseire vezethetők vissza, és itt a kontinuitás voltaképpen fennáll, mert az Árpád-ház, a Turul-dinasztia teljesen ennek a reprezentációját jelentette. Tehát a hunokkal való, ilyen formában fennálló kapcsolat egyértelmű, de az etnikai kapcsolat legalábbis vitatható, és ha ilyen mégis fennállt, akkor az kizárólag csak egy nagyfokú partikularitás értelmében állhatott fenn. Az avarok esetében a helyzet egy kicsit más. Meg kell különböztetnünk korai és késői avarokat; a késői avarok, László Gyula – egyébként még nem bizonyított de valószínűsíthető – kettős honfoglalás elméletében szerepet játszanak, amennyiben szerinte a késői avarok az első honfoglalásban a magyarok voltak. Ilyen értelemben lehet az avarok egy későkori vonulatával kapcsolatot keresni és találni.

Az egész elméletnek az a lényege, hogy a magyarok és őseik – tehát ez a kontinuitás – a világon időben is a legelső, illetve súlyában, jelentőségében is mindenek felett álló szellemi nagyhatalmat jelentett, amelynek a világ tradíciói, kultúrái csupán derivátumai, mint ahogyan ezen elméletek szerint a magyar nyelv minden létező nyelv őse, a létező nyelvek pedig tulajdonképpen pidginizálódott magyar nyelvnek foghatók fel. Ezeknek az elméleteknek a képtelensége nem szorul bizonyításra. Képtelenségük bármiféle hozzáértés – méghozzá nem is a legmagasabb fokú hozzáértés –, bármiféle átlagos műveltséghez köthető hozzáértés alapján azonnal és a legnagyobb nyilvánvalóság erejével belátható. Ezek az elméletek alaptalan elméletek, szellemi súlyuk, szellemi hátterük nincs és tudományosan is képtelenségek.

Az állítólagos szkíta–hun–avar–magyar kontinuitás primátusának a legerőteljesebb állítását az őrültmagyarkodók összekötik az indogermánság vagy indoeurópaiság mértéktelen, minden alapot nélkülöző, teljesen indokolatlan, értelmetlen és alávaló becsmérlésével. Középponti gondolatuk az indoeurópaiság ellen felvonultatott pseudargumentumoknak a halmozása. Odáig mentek e tekintetben, hogy a szkíta–hun–avar–magyar kontinuitást egy szellemi magnak tartják, amihez az indoeurópaiság teljes szellemiségével csak egy héjként viszonyul, egy üres héjként, aminek a magja ez a szkíta–hun–avar–magyar állítólagos kontinuitás lenne. Méghozzá minden tekintetben, a nyelviség tekintetében, a szellemiség tekintetében, a kulturális színvonal tekintetében, az etika és a jogérzék tekintetében és minden más vonatkozásban is. Ha az indoeurópaiságot próbáljuk meghatározni – ami voltaképpen egy nyelvcsaládot jelent – nyilván az eredetileg is és mindenkor az indoeurópai nyelvet beszélők jöhetnek számításba. A Pap Gábor-féle vonulat ezen belül is a germánságot, szorosabban a németséget gyűlöli a legjobban. A németek iránti gyűlölet az őrültmagyarkodók egyik világnézeti bázisa.

Tudjuk, hogy már a XIX. században felmerült, de a XX. században – különösen annak második felében – kezdték favorizálni azt a nézetet, amely szerint a magyar nyelv uráli finnugor-ugor eredetét az osztrák kamarillában találták ki, és a kamarilla által megbízott nyelvészek – pl. Budenz József – ezt kizárólag megbízás alapján állították és próbálták bizonyítani. Ez azt jelentené, hogy a kamarilla szolgálatában álló tisztviselők tökéletesen tisztában voltak a magyar nyelv nem-uráli, nem-finnugor, nem-ugor eredetével, mindenről tájékozottak voltak a magyarság vonatkozásában, míg egyébként rajtuk kívül senki. Szinte mindentudást tételeztek fel bizonyos tisztviselők részéről, akik kizárólag az osztrák németség és általában a németség kisebbrendűségi érzése által vezettetve állították, hogy a magyaroknak mintegy alacsonyabb rendű uráli-finnugor eredetük lenne. Mintha a németségnek – gondoljunk a misztikusokra, a filozófusokra, a zeneszerzőkre, a német költészetre és irodalomra – óriási kisebbrendűségi érzésre lenne oka akkor, ha a magyarokról kiderül, hogy – mondjuk – sumér eredetűek. Mintha csak így tudták volna elviselni kisebbrendűségi érzésüket – mert az elméletek szerint a kisebbrendűségi érzés állandóan ott munkált bennük –, és ha még a magyarság eredetét valamilyen ősi kultúrával is összekapcsolták volna, akkor ez a kisebbrendűségi érzés a teljes elviselhetetlenségbe csapott volna át. Szükség volt tehát egy kompenzációs műveletre. Kompenzáltak és túlkompenzáltak ezek szerint. Ismételjük, mindezekkel a kamarillához beosztott tisztviselők tisztában voltak, Magyarországon pedig érdekes módon nem volt tisztában senki.

Az ehhez hasonló nézetek itt keringenek már körülbelül száz éve, például azzal összefüggésben, hogy Budapesten nem építhettek nagyobb, csak kisebb Operaházat, mint Bécsben, mert ezt a Monarchia legfelsőbb kormányzata így rendelte el. Ebből például egy szó sem igaz. Budapesten akkora Operaházat építhettek volna, amilyenben a hátsó sorokban azt sem lehetett volna hallani, hogy zene szól. Ezt az is bizonyítja, hogy az uralkodó még azt is eltűrte, hogy egy olyan hazaáruló és nemzetáruló gazemberről, mint Kossuth Lajos, még életében utcát nevezzenek el Budapesten, és fel sem merült, hogy beavatkozzék. Az Operaházzal kapcsolatos elmeszülemény pontosan ugyanolyan, mint a magyarság eredetével kapcsolatos osztrák-német vélekedések feltételezése. Az Összmonarchia irányításának, de akár az osztrákoknak sem fűződött semmiféle érdeke ahhoz, hogy Magyarországon egy olyan nézet uralkodjék, miszerint az uráli-finnugor-ugor rokonság vagy eredet kötelező volta bármiféle előnnyel is járna. Budenz József egy korrekt, tisztességes kutató volt, az altajisztika, az uráli nyelvtudomány és a vonatkozó összehasonlító nyelvészet kimagasló személyisége, aki a mongol nyelvvel, általában az altaji nyelvekkel, a turkológiával, az uráli nyelvekkel behatóan foglalkozott és tudományos tisztességének jegyében járt el, amikor a vonatkozó elméleteit kidogozta.

Senkinek semmiféle érdeke nem fűződött ahhoz, hogy a magyarság büszkesége megtörjön. Ugyanis ilyen nyelv-eredetű büszkeség komoly körökben egyáltalán nem állt fenn. Ezt nem szegezték szembe egy másik elmélettel, a magyar nyelv eredetével kapcsolatban homályos sejtések voltak csupán. Az uráli, altaji és türk nyelvekkel azért foglalkozott a német származású Budenz József, valamint tanítványai, mert a törzsökös magyarok nem foglalkoztak e vonatkozásban ezzel; ezeknek a nyelveknek pedig nem volt olyan magas szinten álló tudományos kutatója, aki Budenz körével ekvivalens lett volna, és olyan sem volt, aki ilyen irányú kutatásokat végzett, és szembehelyezkedett volna a Budenz-féle elmélettel.

Az uráli-finnugor-ugor rokonság vagy eredet támadása jóval később kezdődött el, a sumér rokonságot pedig – az előbbit eleinte még egyáltalán nem vonva kétségbe – komoly formában először Varga Zsigmond vetette fel. Varga Zsigmond a debreceni egyetem tanára volt, lelkész, teológus, nyelvész és vallástörténész, számos nyelvet ismert, igen sok keleti nyelvet is. (Csak mellesleg jegyezzük meg, hogy azok a szélső nacionalista irányzatok, akik Varga Zsigmondra hivatkoznak és Varga Zsigmondot tisztelik, soha sem szokták megemlíteni, hogy Varga Zsigmond történetesen zsidó származású volt.) Mindazonáltal Varga Zsigmond a kérdést nagyon higgadtan, tudományos pontossággal, megalapozottsággal és korrektséggel kezelte, és nem állított többet, mint egy felvethető, inkább távoli, mint közeli rokonságot. Ő tulajdonképpen nem azt állította, amit a későbbiek állítottak, hiszen nyelvészeti képzettsége ezekénél sokkal nagyobb volt.

Magától értetődik, és erre már az előzőekben is utaltunk, hogy az őrültmagyarkodók egyik alapvető jellemvonása a Habsburg és Habsburg-Lothringen dinasztia iránti féktelen gyűlölet. Mindez szervesen összefügg a németség, az osztrák-németség, általában a germanicitás és az indoeurópaiság gyűlöletével.

Érdekes és érdemes e vonatkozásban megemlíteni Pap Gábor Koronával kapcsolatos elméletét. Pap Gábor a magyar Szent Koronának valóban jeles ismerője, számos vonatkozásban érvényes megállapításokat tett ezzel kapcsolatban, ugyanekkor szemlélete az érvénytelen megállapításokban is bővelkedik, és egyre inkább bővelkedik az időben előre haladva. Különös az is, hogy egy Korona-kutató, akinek tulajdonképpen minden korona iránt a lelkes tisztelet lenne az adekvát viszonyulási módja, nem hagyja ki sohasem azt a lehetőséget, hogy szembeállítsa egymással a német-római Császári Koronát és a magyar Szent Koronát. Meggyőződésünk, hogy koronákat egymással szembeállítani nem lehet. A koronák tiszteletet érdemelnek. A rivalizálás mesterséges felszítása értelmetlen, alacsonyrendű és visszataszító. Aki látta a német-római Császári Koronát, annak egy pillanatnyi kétsége sem lehet e Korona méltóságteljes voltáról. Ezt nem kell szembeállítani a magyar szempontokkal. Különösképpen nem kell szembeállítani azért, mert hiszen a német-római császári korona egykori viselői és a magyar Szent Korona egykori viselői azonos személyek voltak huzamos időn keresztül. Tehát éppen ennek az unio personalisnak a tisztelete, a történelmi retrospekciókban való jogos felértékelése lenne követelménynek tekinthető. Ezeket a koronákat igenis együtt kell említeni, de nem egymás rovására. Ez lenne a feladat.

Amikor Pap Gábor a komoly Korona-értékelésekkel felhagyott, s áttért egy zavaros elméjű Korona-értékelés területére, odáig ment, hogy a Koronán található feliratokat teljes mértékig a józan ésszel ellentétes módon kezdte értelmezni. Például szerinte a basileus felirat helyes olvasata a veszélyes lenne, holott a basileus királyt jelent, a basileia pedig királyságot. Egy ilyen jelentés azonban szerinte kevésbé jogosult egy koronán, mint annak a kimondása, hogy veszélyes.

Azon állítás, amely szerint a Koronán egy egykori Mária képet egy Dukász Mihály képre cseréltek, valószínűleg az igazságot takarja. Az azonban, hogy ezt a cserét Habsburg-intenciók nyomán hajtották volna végre, teljesen képtelenség. Lehetséges, hogy a Koronán ezt a változtatást akkor csinálták meg, amikor a Korona Bécsben volt, az pedig valószínű, hogy szabadkőművesek hajtották vagy hajttatták végre. Tudjuk, hogy a szabadkőművesek végül is a Habsburg-birodalom és a királyság ellenségei voltak. Ezek részéről egy ilyen beavatkozás nagyon is valószínűsíthető, de ilyesmit az uralkodó dinasztiával nem lehet összefüggésbe hozni. Az uralkodó dinasztia egyetlen tagjának sem lehetett érdeke, még a magát meg nem koronáztató II. Józsefnek sem, hogy a magyar Korona aláértékelődjék. Hiszen ez éppen a birodalom felett uralkodó dinasztia koronája volt, és ennek a szimbolikus aláértékelődése semmiképpen sem lehetett a dinasztia érdeke és célja. A Korona lehetséges meggyalázása viszont nagyon is összefüggött az 1848-49-es forradalommal és belháborúval, konkrétan annak vezetőivel. Tudott dolog, hogy Kossuth Lajos a Várban királynak beöltözve fejére tette a Koronát és Kossuth Lajos felesége is ugyanezt tette. Egyébként Szemere Bertalan – aki később, mielőtt a megsemmisítés veszélyének tette ki, elásatta a Koronát – szintén a fejére tette.

A Koronával kapcsolatos meggyalázó cselekmények kizárólag ezekhez – az egyébként szabadkőműves – körökhöz kapcsolhatók. Ugyanis ha a király elől elrejtik a Koronát, ez a tett már önmagában nemcsak felségáruló, hanem Korona-gyalázó cselekmény is. A Korona megmentése miatti Korona-elrejtés teljes mértékben jogosult. Ennek értelmében járt el Szálasi Ferenc, az ország Nemzetvezetője, és Szálasi Ferenc hívei, amikor a Koronát meg akarták menteni attól, hogy az ellenség kezébe kerüljön. Szemere Bertalan azt akarta, hogy a Korona ne kerüljön a király kezébe. Ezek között hasonlóság nem állhat fenn, a legélesebb ellentét viszont igen.

Az őrültmagyarkodás tulajdonképpen sokak által képviselt magatartás, amelynek különböző válfajai vannak, gondolhatunk itt például Kemény Ferenc nyelvészeti elméletére, amely szerint minden nyelv pidginizálódott a magyaron kívül, és a nyelvet nem csupán a magyarok, hanem egy bizonyos magyar találta ki. Szerinte rengeteg szava volt már ennek az eredeti magyar nyelvnek is, és majdnem mindegyik szó azt jelentette, hogy búza. Érdekes ezeket az elméleteket figyelembe venni, mert a magyar nyelvvel kapcsolatos elméletek száma rendkívül nagy, és egymásnak is ellentmondanak. A szumir–magyar rokonság elméletét napjainkban leginkább Badiny Jós Ferenc képviseli. A nemrégen elhunyt Baráth Tibor viszont a magyar és az egyiptomi nyelv azonosságát vallotta. Különös az a tény, hogy az ősmagyar nyelvet – a minden nyelv ősforrásánál álló ősmagyar nyelvet – a mai magyar nyelvvel azonosítják. A nyelvújítás korában született szavakat gátlástalanul bevették szóelemzéseik körébe. Miután ezzel kapcsolatban sok támadás érte a magyar nyelv mindenekfelettiségét állítókat, kitalálták azt, hogy a nyelvújítás korában született szavak virtuálisan mindig megvoltak a magyar nyelvben, egy sajátos fél-manifeszt, fél-latens állapotban, és a nyelvújítás kapcsán ezek csupán előbukkantak, de háttérbe szorulva már korábban is léteztek.

A korábbi elméletek egyikében látott napvilágot, hogy más nyelvek csak a magyar szavakat rontják, például egy ilyen rontott szó kozmosz formában is megjelent, s ennek az eredetije a magyar közmű. Egy másik nyelvész szerint Stockholm eredeti neve Istókhalma, Britannia eredeti neve pedig Berettyó. Ahogyan a múlt században Karthagóra azt mondták, hogy Kard-hágó.

z

Fontos kimondanunk, hogy az őrültmagyarkodás tulajdonképpen egy közvetett, nem szándékos nemzetgyalázás. Ugyanis, ha minden tradíció ősforrása a szkíta–hun–avar–magyar kontinuitással azonosítható, ha minden nyelv őse a magyar volt, ha minden kultúra a magyar kultúra derivátuma, lecsapódása és lefokozódása, akkor a magyar az az ethnosz, amelyik a Föld valamennyi népénél alávalóbb, hiszen a legmagasabbról zuhant alá. Nyilvánvaló, hogy az őrültmagyarkodók nem ezt akarják állítani, de szellemi tompaságuk, renyheségük és korlátolt stupiditásuk következtében nem látják át, hogy elméleteiknek milyen összefüggései vannak és lehetnek. Például az, hogy akaratlanul, szándéktalanul és valóban közvetetten egy nemzetgyalázás szolgálatába állíthatók ezek. Mert semmiféle magyarázat nincs arra, hogy a mindenekfelettiség, ami a magyaroknak állítólag sajátossága lenne, miért süllyedt ilyen mélyre?

Az őrültmagyarkodóknak van véleménye a Kali-Yugáról, a Sötét Korszakról is, abban az értelemben, hogy ezt az indoeurópaiak véletlenül tényleg pontosan meglátták, de ez kizárólag őrájuk vonatkozik. Szerintük az indoeurópai nyelvet beszélők valóban a Sötét Korszakban élnek, ez azonban a szkíta–hun–avar–magyar vonalra, respektíve a magyarokra nem vonatkozik. Magyarországon a magyarok számára nincs Sötét Korszak.

z

Színvonala alapján ezen szellemi áramlat voltaképpen azt sem érdemelné meg, hogy akár egy szó erejéig is foglalkozzanak vele. Ami miatt mégis kell beszélni róla, az ezen irányzat veszélyessége, ezen irányzat elméleteinek a terjedése, ami az amúgy is meglévő világnézeti, ideológiai káoszt nagymértékben fokozni tudja. Ezeknek az elméleteknek van politikai vonatkozásuk. Bár képviselőiknek egy része szemben áll mindenféle jobboldali elvvel, sajnos a politikai jobboldalon némelyek méltányolják és elfogadják ezeket az elméleteket, és itt ez a veszélyesség különös mértékben megmutatkozik. A magyar szélsőjobboldal – nacionalista elkötelezettsége miatt – különösen ki van téve messzemenően veszedelmes és a jobboldaliság alapelveivel diametrálisan szembenálló hatásoknak.

Tudjuk például, hogy az olasz fasizmusról – bár nem határolta el magát Garibalditól és Mazzinitól olyan mértékben, ahogyan ezt meg kellett volna tennie – azért egyáltalán nem lehet azt mondani, hogy Garibaldi- vagy Mazzini-tisztelő lett volna. Magyarországon Kossuth Lajos általános tiszteletnek örvend, az a Kossuth, aki még Garibaldinál is sötétebb történelmi alak volt. Nemcsak a baloldal és a szélsőbaloldal Kossuth-tisztelő, sőt Kossuth-rajongó, hanem sajátos módon a jobboldal és szélsőjobboldal is az. Ehhez hozzá lehet még számítani – baloldalon és szélsőbaloldalon, a centrum-helyzetben, valamint a jobboldalon és szélsőjobboldalon is megmutatkozó – Habsburg és Habsburg-Lothringen-ellenességet.

Azt, hogy a baloldal és szélsőbaloldal e tekintetben miképpen vélekedik, bennünket nagymértékben nem érdekel. A baloldal azt teszi, amit e tekintetben baloldaliságából következően tennie kell. A jobboldal és szélsőjobboldal vonalán felbukkanó baloldali karakterű eszmék megjelenése miatt azonban fel kell emelni a szavunkat – és ezt mindig meg is tettük a legkülönfélébb vonatkozásokban, és meg kell tennünk természetesen az őrültmagyarkodók torzeszméinek a terjesztésével és terjedésével összefüggésben is.