|
|
KIRÁLYSÁG,
DINASZTICITÁS, Magyarországon ma létezik és működik egy olyan, alapvetően nacionalista – sőt soviniszta – beállítottságú, magát szellemi orientációjúnak tekintő kör, amely kört elsőlegesen Pap Gábor és Szántai Lajos, másodsorban Molnár V. József elképzelései és gondolatai határozzák meg. E kör alapkoncepciója tekintetében is, valamint konkrét megnyilvánulásai és módszerei tekintetében is számos (majdnem minden lehetséges) nézőpontból kritizálható, nem hagyva figyelmen kívül azt a nagyon is jelentőségteljes és sok mindent eláruló körülményt, miszerint alapelveiket egyáltalán nem fejtették ki módszeresen, így azok csak az őket implicit módon magukban rejtő módszerekből és állításokból hámozhatók ki. Végső soron azonban kijelenthető, hogy ezek az implicit alapelvek egyáltalán nem alapelvek a szó leglényegesebb értelmében, sőt az egész vonulatot a Metafizikai Abszolútumra vonatkozó kérdésfeltevések és álláspontok teljes hiánya jellemzi. Egy feltételezett, de meg nem világított transzcendenciával a háttérben gyakorlatilag manifesztációk igen kétes értékű értelmezése, vagy inkább értelmezgetése az, ami működésük során igazán hangsúlyt kap. Mindezen értelmezések során kiderül, hogy az általuk magyar hagyománynak nevezett vonulat színvonala és értelme tekintetében minden más partikuláris tradíciót – akár időben is – megelőz, noha e hagyományból csak igen kevés értelmezhető emlék maradt fenn, és az a hipotetikus egész, amit ők felmutatnak, leginkább is csak gyenge lábakon álló vélekedések halmaza. A metafizikai alapok tisztázatlansága miatt így egyrészt azt is degradálják, ami a magyarság által hordozott hagyományból pozitív értelemben kimutatható, másrészt pedig egy lebegő és céltalan emocionalitásról tesznek tanúbizonyságot; hiszen aki az alapokat nem tisztázza, az bizonyosan nem tudja, hogy igazán mit is akar elérni. De a princípiumok náluk nem is fontosak; a lényeg úgyis csak az, hogy valami magyar-e vagy sem. Voltaképpen ez az egy szempont határozza meg, hogy egy értelmezett valaminek hol a helye: ami magyar (vagy »szkíta–hun–avar«), az értékes, ami pedig nem, az értéktelen (ha pedig indoeurópai, akkor egyenesen ördögi és üldözendő). Az említett urak közül az első kettő előszeretettel hangoztatja a Habsburg-dinasztia iránt érzett ellenszenvét, amely ellenszenv nagyon sokszor a fortyogó és kontrollálatlan gyűlöletbe csap át (nyilvánvalóan azért, mert e dinasztia nem magyar; látni fogjuk, hogy tényleg nem az, de egyáltalán nem olyan értelemben, ahogyan ők hiszik). Mindezek mellett a monarchikus államformát és a királyság intézményét helyesnek és igaznak tartják, a Turul-dinasztiát mélyen tisztelik, a Szent Korona körül egy sajátos okkultisztikus kultuszt alakítottak ki, tehát önmagukat nem definiálják baloldaliként (legalábbis liberális demokrataként vagy kommunistaként nem), ahogyan az a Habsburg-gyűlölet részinformációja alapján várható lenne. Ez a kérdés tehát a Habsburg-dinasztia mivoltának, magyar királykénti legitimitásának problematikuma, amely problematikum vizsgálata egészen az alapelvekig mutató konzekvenciákat tárhat fel, s így az irányzat egészét is minősítheti. A jelen tanulmány ezt az egyetlen kérdést kívánja kiemelni nézetrendszerükből, konkrétan Szántai Lajos kijelentéseire alapozva. Szántai Lajos írja ugyanis egy helyen azt, hogy »hagyjuk már ezt a Habsburg-mesét«. Mi pedig azt mondjuk, hogy semmi esetre se hagyjuk, hanem vizsgáljuk meg a kérdést egy olyan levezetés módszerével, amely a szellemi alapoktól a történelmi mozgásokig és konkrétumokig hatol. Azért kezdjük tehát a királyság és a dinaszticitás elvi tisztázásával, hogy a sovén gyűlölködés e megalapozatlanságára kellőképpen rámutathassunk. Nem baj, ha dedukciónk kissé didaktikusnak fog hatni, mert olyan vázlatnak szánjuk, amely hasznos lehet bárkinek, akit e konkrét történelmi állásfoglalás érdekel, s aki képes oly módon átgondolni ezt – s persze minden mást is –, hogy közben gondolatmenetét nem zavarják meg, következtetéseit pedig nem torzítják el a neveltetése, iskolái, az általános tudományos légkör és a tömegtájékoztatás által gerjesztett érzelmek. z Ezen írás rendeltetése okán a most következő okfejtésben nem szükséges a helyes államforma teljességére vonatkozó téziseket kifejtenünk, elegendő, ha a monarchia centrumának és fejének, vagyis az uralkodó személyének elvi mibenlétét körülírjuk, s ezt a körülírást a dinasztiák lényegére is kiterjesztjük. Az uralkodó az állam centruma és a hierarchia csúcsa. Nem külsőleges értelemben, hanem végső soron a lét centruma és a lét hierarchiájának csúcsa értelmében, de mindig ezek valamilyen intenzitású reprezentációjaként. Az állam centrumaként, s így a lét centrumának reprezentációjaként – Evola szavaival élve – olyan kristallizációs pont, amely köré a földi–emberi világ hierarchikus tagozatai rendeződnek. E rendeződés az irányultságok – ti. a centrum felé irányulás – meghatározását is jelenti, ami lényege szerint elejét veszi az egyes tagozatok közötti viszálynak, hiszen működésüket közvetlenül vagy közvetve a centrum motiválja és regulálja, korrelációjukat pedig a magasabb szintekről az alacsonyabbak felé a centrum fényének közvetítése dominálja. Az egyetlen igaz és helyes állami és társadalmi berendezkedésben az uralkodó tehát Isten reprezentánsa a földi–emberi világban, a földi–emberi világ pedig az égi–szellemi hierarchia megjelenítője. A megnyilvánulás – szimbolikus értelemben – különböző távolságra lehet az isteni megnyilvánulatlanságtól, így az uralkodó különböző intenzitással reprezentálhatja az isteni esszencialitást. Ennek megfelelően állapíthatjuk meg, hogy a monarcha három fő megnyilvánulási formában reprezentálhatja az istenit: lehet istenkirály, szakrális király és Isten kegyelméből uralkodó király. E formákról elegendő csak a legszükségesebbeket leírnunk, hiszen a lényegi princípium mindháromban valamilyen módon jelen van, s mindháromban ugyanaz is. Nem érdektelen idéznünk a Tao te ching 59. fejezetét, amelyben az uralkodó, az uralkodás lényege foglaltatik össze, s amely mindhárom uralkodói szintre – különböző intenzitással – érvényes:
Az istenkirály maga az Isten – olyan emberi testben történő megnyilvánulás, amely önnön princípiumából tökéletesen akaratlagosan, szabadon, a tudati kontinuitás megtörése nélkül következik. A lét centrumában áll (ugyanakkor a centrumból kiemelkedik), és a »kerék forgatójaként«, Cakravartiként, a Világkirályként, regulálja a világot, amely ilyen értelemben tudatilag közvetlenül belőle következik (különben a reguláció tökéletesen lehetetlen volna). Az eredetközelibb és szellemmel áthatott történelem előtti korok uralkodótípusa ez, amelyet a Nyugaton Romulus testesített meg utoljára, jelezvén az Örök Város magas megszenteltségű eredetét, s annak a birodalmi elhivatottságnak az alapját és legitimációját, amelynek 2500 esztendőn keresztül Róma volt az orientációs bázisa. A szakrális uralkodó alacsonyabb fokozatot jelent: nem az Isten maga, de az istenné válás lehetőségét magában hordozza, küldetését Istentől kapja, élete és uralkodása pedig az Istenség valamely részaspektusának, valamely teremtői–fenntartói arculatának a megjelenítése jegyében áll. Uralkodása az említett istenné válás útjának egyik rítusaként fogható fel. »Az égen és a földön, és minden helyen, ahol a nap és a hold világít, még sohasem volt, hogy a kagán ne lett volna szent ember…« – mondja Tch’ou-lo nyugati türk kagán. [ 2. JEGYZET ] »Az égben: isten. A földön: a kagán« – ez a felirat szerepel Dzsingisz kán pecsétjén. E két idézetet nem szükséges különösebben magyarázni; a szentség jelenléte kritérium jellegű igényként jelenik meg ezen szemléleti és gondolkozási keretek között. A totemizmus itt alapvető jelentőségű: az uralkodó, valamint az uralkodói dinasztia eredete egy olyan akarat eredménye, amely analóg valamely állat fajszelleme isteni aspektusának generálódásával. Az aszpektuális jelleg úgyszintén lényeges, amely alapján nyilvánvaló a lényegi összefüggés akár a germán királyok Wotan-eredete és reprezentációja, valamint a Turul-dinasztia tagjainak eredete és reprezentációjának mivolta között. Az ›Isten kegyelme általi‹ uralkodó – Deo gratia Rex, Deo gratia Imperator – eszméje szorosan összefügg a kereszténység megjelenésével, az abba való átmenettel, annak kizárólag heterotheisztikus felfogásával, s mindazokkal a tudati uraltságot illető változásokkal (gyengülésekkel), amelyek a kereszténység térhódítását lehetővé tették. Fontos megjegyezni, hogy az átmenet során és azután az uralkodói státuszt és lényegiséget többségében ugyanazok a dinasztiák birtokolták, amelyek a hajdani pogány világban a szakrális uralkodóét. Azt is el kell mondani, hogy az uralkodó e három szintje közötti átmenet csak egy végső elemzésben fogható fel – a sötét korszak általános tudati nívójának gyengülésével párhuzamosan és annak megfelelően – lineáris átmenetnek: az istenkirályság, s a szakrális uralkodó eszméje valamilyen módon (bizonyos megkötésekkel persze) akár keresztény közegben is megjelenhet, mint Impersonator Christi, mint Frater Angelorum. Bizonyos értelemben már azelőtt is, pregnánsan és meghatározóan azonban a Karoling-korszak eljövetelével kapcsolódik össze a birodalmi eszme és a kereszténység. Károly, mint defensor Ecclesiae, illetve mint meritus rex atque sacerdos olyan, a kasztfelettiség irányába mutató idealitást élesztett fel, amely a Római Birodalom felújítására, illetve a Német-Római Császárság létrehozatalára és fenntartására irányuló későbbi törekvések meghatározó mintájává lett. Említsünk meg néhányat a császárral kapcsolatba hozott jelzők közül, amelyek igen beszédesek a spirituális irányultság tekintetében [ 3. JEGYZET ]: imago dei, vagyis az istenségnek a leképezés értelmében vett mása; caput orbis, a világ kezdete és feje; dominus rerum, a dolgok ura. Ezeket az eszményeket később a Szász- illetve a Hohenstauf-dinasztia tartja majd életben. Az uralkodónak a kereszténységen belüli e legmagasabb eszményeit nem sikerült túl hosszú ideig akár kimondásuk szintjén is életben tartani. Gyakorlatilag a XIII. századtól kezdve az uralkodó, mint Deo gratia Rex jelenik meg. Itt érdemes megemlítenünk, hogy a Magyar Királyság esetében mi a helyzet: a Magyar Királyság sohasem tartozott a Német-Római Császársághoz, magasabb szellemi méltóságot volt hivatott képviselni, mint akár az egyes német királyságok, de a magasrendűség értelmében az uralkodó szellemi pozícióját nem definiálták olyan radikálisan, mint azt fentebb említettük. Deo gratia Rex volt, akinek Apostolicus jelzője – bár hivatalosan csak a XVIII. században vezettetett be, igényként és ›ténylegességként‹ a XII. századtól fenntartatott – jelzi az említett köztes szellemi állapotot. Meg kell még jegyeznünk (és ez lényeges), hogy az egyházi méltóságok kinevezésének joga egy újabb jelzés a Turul-dinasztia magas méltósága tekintetében. Miután néhány szóval körvonalaztuk a monarcha pozícióját és elhivatását (vagyis azt, hogy mitől uralkodó az uralkodó), rátérhetünk a vizsgálódásaink szempontjából egyik leglényegesebb probléma tárgyalására, amely majd átvezet a dinaszticitás kérdéséhez is. Az időbeli kezdet értelmében hogyan lesz, és hogyan lehet uralkodó az uralkodó? A válasz roppant egyszerű, és tulajdonképpen hosszas fejtegetéssel nem is taglalható: uralkodóként ismeri fel, s uralkodóként valósítja meg önmagát (kössük ki, hogy egyáltalán nem szükségszerűen a biológiai születését követően). A méltóság birtokbavétele nem következhet másból, a másból, minthogy ennek lényege a földi–emberi létállapot feletti uralom, amelynek végső soron és ideális esetben csakis ilyen módon van köze a földhöz és a világhoz. Más kérdés az, hogy fénytelibb korszakokban az alattvalók is rendelkeztek azokkal a képességekkel, amelyek lehetővé tették számukra, hogy a világ színe előtt megjelenő uralkodót fel- és elismerjék. Ugyanis ez a felismerés határozottan képességek függvénye, olyan képességeké, amelyekkel valaha egy szolga is rendelkezett, ma viszont szinte senki. Az időben egy dinasztia élete tehát első tagjának uralkodóként való önmagára ismerésével kezdődik. A dinasztia az uralkodói princípium időbeli fenntartására hivatott láncolat, amely a nemzetfelettiséget reprezentálja, voltaképpen egy nemzetek feletti nemzet. Ebből a nemzetek feletti »törzsből« generálódnak azután az egyes uralkodók. Nagyon sok minden kiderül azonban abból a tényből, miszerint a mindenkori uralkodó a dinasztia feje. Ilyen értelemben az uralkodó pontosan a lényeg tekintetében előzi a dinasztiát, a dinasztia mintegy belőle következik. Mint ahogyan az öröklés rendjét is egy adott, aktuálisan regnáló uralkodó határozza meg, amelyhez az őt követők többnyire hűek, de vitathatatlanul jogukban áll meg is változtatni azt. A dinasztikus láncolat fennmaradását és legitimitását tehát mindig az éppen aktuális dinasztiafő határozza meg, méghozzá teljesen autonóm módon, megkérdőjelezhetetlenül és megfellebbezhetetlenül. A dinasztia ettől legitim. Emeljünk ki az eddig kifejtett gondolatokból következő néhány konzekvenciát. Az uralkodó és a dinasztia nem tartozik a nemzethez, hanem egy nemzetfeletti rasszt alkot. Aki valamely dinasztiát azonosít valamely nemzettel, az amellett, hogy téved, ráadásul gyalázkodik is. Tehát az, aki a Turul-dinasztiáról azt hiszi és állítja, hogy magyar, az elveket olyannyira nem érti, és olyan súlyosan összekuszálja, amelyből következően az önmaga és mások előtt hangsúlyozott Turul-tisztelete hátterében ténylegesen lebecsüli és becsmérli ezt a dinasztiát. Még csak a szellemi elveket sem szükséges érteni ehhez: elegendő azt figyelembe venni, hogy a Turul-dinasztia tagjai mely más dinasztiák tagjaival kötöttek házasságot, s így milyen »vér« került a dinasztiába. A Turul-dinasztiába bekerült germán (beleértve a normannoroszt is), bizánci és itáliai rasszok körében uralkodó dinasztiák vére éppannyira nem volt német, francia, orosz, lengyel, latin vagy görög, mint amennyire maguk a Turulok nem voltak magyarok. Mert aki tiszteli az Árpád-házat, az nem gondolhatja, hogy tagjainak házasodási stratégiája külön vizsgálható és esetlegesnek tekinthető, s ama ténynek pedig nincs jelentősége, miszerint más dinasztiákkal házasodtak, nem pedig magyar főurakkal. Szántai Lajos a kimondás szintjén nemzetfelettinek tartja a Turulokat. Az 1277-ben Rákos mezején országgyűlést összehívó IV. Lászlóval kapcsolatban azonban a következőket jelenti ki: »…Elő kell készítenie a nemesség számára azt az időszakot, amikor a Turul-nemzetség már nem lesz a történelmi színpadon… A magyar nemesség mindig itt fog ezt követően találkozni… És az ország sorsát mindig erről a helyről fogják irányítani, eldönteni és kormányozni.« [ 4. JEGYZET ] Ez a kétes értékű állítás tulajdonképpen azt jelenti, hogy az Árpád-ház – előre tudván a dinasztia kihalását – a nemzet számára készítette volna elő a trónt. Mindez egyrészt merő képtelenség, másrészt pedig az elvek alászállítására irányuló szándékot sejteti. Érdekesek ezen állítás konzekvenciái, hiszen a nemzeti királyság eszméjét szeretné mégiscsak megmenteni, annak értéket és érvényt tulajdonítani. Ennél súlyosabb azonban az állításban rejlő, ismét csak a Turulok becsmérlését jelentő gondolat, mely szerint a Turulok valamilyen módon mégis nemzeti királyok voltak, hiszen kihalásukat érezvén egyetlen igazi dinasztiát sem tartottak alkalmasnak a Magyar Királyság trónjára (a kérdés még mindig az, hogy akkor minek házasodtak velük?), s így a nemzettel oly módon alkottak egységet, amely alapjában véve egyenrangúságot implikál. Az eddig kifejtett elvek és történelmi utalások alapján talán nem nehéz arra a következtetésre jutni, mely szerint ha egy király szuverén, és az alacsonyabb szintek számára megkérdőjelezhetetlen módon dönthet az ország kormányzását illető kérdésekben, ugyanez vonatkozik a dinasztián belüli utódlási kérdésekre is, és ami a következőkben a legfontosabb: a dinasztiák – vagyis a dinasztiafők – közötti megállapodásokra is. Ez vezet át minket annak a végső soron álproblémának a tárgyalásához, ami a Habsburg-dinasztia magyar trónnal kapcsolatos legitimitását érinti. Álprobléma, hiszen a válasz egyértelmű, legfeljebb a történésekben megmutatkozó helyes és igaz elvekre lehet felhívni a figyelmet. A témánk szempontjából érdekes történelmi eseményeket és körülményeket mégis érdemes szemügyre venni, hiszen az 1526-os ellenkirály- illetve királyválasztásban megmutatkozó ellentétek, és az azokból adódó ostoba következtetések ma is elködösítik a már amúgy is agymosott érdeklődők elméjét. Tekintsük át azokat a szerződéseket, valamint azokat az eseményeket és szokásjogi eljárásokat, amelyek I. Ferdinánd trónra kerülését törvényesen megalapozták. [ 5. JEGYZET ] Kezdjük azzal a szerződéssel, mely az egyik fél részéről félig-meddig kényszerből történt, s a másik félnek nem a rangját, hanem aktuális erejét és hatalmi helyzetét figyelembe véve köttetett. Ez a Habsburg III. Frigyes császár és Hunyadi Mátyás között 1463-ban létrejött szerződés. E szerződés miatt adta át Frigyes a birtokában lévő Szent Koronát Mátyásnak, és e szerződésben kötelezte magát Mátyás, hogy ha törvényes fiúörökös nélkül hal meg, a magyar trón Frigyesnek vagy utódainak jár. Fontos kitétele volt még a szerződésnek, miszerint Frigyes a magyar királyi címet már Mátyás életében is viselheti. Mátyás e szerződést a magyar országgyűléssel el is fogadtatta. Ha a dinasztikus legitimitás szempontjából nézzük, e szerződést akár figyelmen kívül is hagyhatjuk, hiszen Mátyás nem volt egyértelműen legitim uralkodó. Mindössze azért tartottuk érdemesnek megemlíteni, mert a Hunyadi Mátyást teljesen legitim uralkodónak tartók – akik egyszersmind Habsburg-gyűlölők is – számára e szerződés logikus konzekvenciája lenne Frigyes dédunokájának, Ferdinándnak az elfogadása. A következő szerződés 1491-ben köttetett Maximilian császár, Frigyes fia és II. Ulászló között. A megállapodás azért jött létre, mert Maximilian Ulászlóval szemben trónkövetelőként lépett fel – ehhez minden joga megvolt – s e szerződéssel ezt a sürgetést el lehetett odázni. Az e szerződésben foglaltak alapján Maximilian is viselhette a magyar királyi címet, akkor még életben lévő apjával együtt. A továbbiak szempontjából lényeges, hogy Maximilian nemcsak az országgyűlés hozzájárulását követelte, hanem a legnagyobb főuraktól külön pecsétes okiratot is. Az országgyűlés – minthogy II. Ulászló igen gyenge kezű uralkodó volt – megtagadta ezt, a magyar főurak azonban kiállították az okleveleket, s Maximilian követeinek esküt is tettek. A harmadik megállapodás, szintén a Jagelló- és a Habsburg-dinasztia között, 1515-ben, egy 1506-os előzetes megegyezés eredményeképpen köttetett. Ez egy kettős házasság ünnepélyes keretei között ment végbe, amelynek során II. Ulászló Anna nevű leányát a Habsburg-házbeli Ferdinánddal, Maximilian unokájával, V. Károly német-római császár és spanyol király testvér-öccsével, fiát, a későbbi II. Lajost pedig Habsburg Máriával házasította össze. Ekkor a Jagelló-ház arra kötelezte magát, hogy ha II. Ulászló fiágon kihalna, a magyar korona a Habsburg-dinasztia birtokába kerül. II. Lajos Mohácsnál meghalt, így a megállapodásban említett szituáció bekövetkezett (az az állítás, mely szerint II. Lajost maguk a Habsburgok gyilkolták volna meg, egyszerűen nevetséges). Létezett tehát három megállapodás, amelyek közül kettő legitim dinasztiák között jött létre, s magyar főurak esküvel erősítették meg. Ha ez nem elegendő, akkor mondjuk még azt is ki, hogy a szokásjog alapján a szerződések nélkül is Ferdinándot illette volna meg a trón, méghozzá megfellebbezhetetlenül! Ferdinánd az utód nélkül elhunyt fiatal király egyetlen testvérének férje volt, s ezen az alapon a trón őt illette meg. (Ki kell mondanunk, hogy amit az országgyűlés részéről »királyválasztásnak« szoktak nevezni, nem volt több, mint a törvényesség tudomásulvétele.) Mert ha a királynak nem volt férfi leszármazottja, akkor leánya vagy leánytestvére férje örökölte a trónt. Jelen konkrét esetben Zsigmond lengyel király is számításba jöhetett volna – aki II. Lajos apjának, II. Ulászlónak volt öccse – azonban ő nem jelentette be ezirányú igényét, s emellett dinasztiáját az említett szerződés is kötelezte. Kövessük nyomon a női leszármazottak férjeként, vagy férfi utódjaként történő trónfoglalásokat a magyar történelem vonatkozásában, azon trónra kerüléseket, amelyek ellen egyébként nacionalista és soviniszta vonalakról nem szoktak kifogásokat emelni. A Turul-nemzetség kihalása után az Anjou-k kerülnek a magyar trónra, azon Károly Róbert személyében, aki az Árpád-házi V. István leányának, Máriának az unokája. Nagy Lajosban ez a nemzetség is kihal férfiágon, így a korona a Luxemburgok kezébe kerül azon Zsigmond révén, aki Nagy Lajos leányának, Máriának a férje. Zsigmondnak sincs fiú-örököse, így a Habsburgoké lesz a magyar trón azon Albert révén, aki Zsigmond leányának, Erzsébetnek a férje. Albert fiában, V. Lászlóban megszakad ez az ág, így a magyar korona a Jagellók fejére kerül azon II. Ulászló révén, aki Albert leányának, Erzsébetnek és Kázmér lengyel királynak a fia. Az ő fia II. Lajos, akit I. Ferdinánd követ a trónon, az ezen szokásjogon alapuló öröklődési rend és sor alapján is. Ha ilyen alapon gondolkozunk, bár női ágakon, többszörös közvetettséggel és igen jelentős mértékben felhígítva, de valóban Árpád vére lett a Magyar Királyság uralkodója, ez a tény pedig igencsak sokatmondó. Mit vetnének mindezek ellen a kurucok, ha ilyen szempontból egyáltalán átgondolnák az eseményeket és azok hátterét? Természetesen Hunyadi Mátyást, Zápolyát és az 1505-ös országgyűlést. Kezdjük az utóbbival. A Rákos mezején, 1505-ben meghozott határozatban kimondatott, hogy a magyar trónra azon túl soha többé nem kerülhet idegen király. Először is, mint arról szót is ejtettünk, a királyság és a dinasztiák nemzetfelettisége okán e határozatnak egyáltalán nincs értelme és érvénye. Másodszor: Zápolya János – későbbi ellenkirály – anyja, Zápolya István nádor felesége, Tescheni Hedvig, férje halála után igen nagyra törő tervek megvalósításába kezdett. Jánost ugyanis trónra akarta juttatni, s e célból kérte meg fia számára II. Ulászló leányának, Annának már két esztendős korában a kezét. Ez természetesen még a gyenge Ulászló számára is méltóságon aluli volt, így a válasz csakis visszautasító lehetett. A leánykérési ostromok ennek ellenére is folytatódtak, majd mikor a visszautasítások nyomán belátták a szándék reménytelenségét, a »nemzeti« királyság torz eszméjéhez fordultak. Zápolya igen nagy úr volt az országban, így több ezer köznemes függött tőle, s rengeteget fogadott közvetlen fegyveres szolgálatába is. A rákosi végzés mögött tehát – a köznemességet eszközként használva – Zápolya szándéka állt, egy önös szándék, amelynek a nemzet üdvéhez és jólétéhez semmi köze nem volt. Harmadszor: a Rákos mezején hozott végzést sokan aláírták azok közül is, akik az 1491-es végzést aláírták; ezek a királyhoz fordultak, hogy oldja fel őket akkor tett esküjük alól. Ulászló ugyan feloldotta őket, de milyen érvénye van egy olyan eskü feloldásának, amit nem a feloldónak (hanem Maximilian-nak) tettek? Negyedszer: a végzést a király és a zászlósurak kényszer és fenyegetés hatására írták alá, s ezt majdan az 1506-os házassági ajánlattal próbálták jóvátenni, ezzel is bizonyítván, hogy a végzést nem tekintik érvényesnek. Idézzünk egy passzust a végzésből, amelyet Pezenhoffer is idéz: »A földkerekségen nincs nemzet, mely nem saját véréből választja királyát.« Egyetértőleg idézhetjük Pezenhoffer véleményét is: »Egészen analfabéta érv.« Az egész tehát a Zápolya-nemzetség érdeke volt. A határozatot azonban János sem vette komolyan, hiszen nem Rákos mezején, hanem Székesfehérvárott koronáztatta meg magát, valamint »tiszta, született magyar« sem volt, tekintve apai ágon délszláv, anyai ágon német származását. A »nemzeti királynak« tekintett Hunyadi Mátyással kapcsolatban elegendő azt a kérdést megvizsgálnunk, hogy vajon ő maga hogyan viszonyult a saját uralkodása, az ún. nemzeti királyság kérdéséhez. Mindennél sokatmondóbb az, hogy Mátyás dinasztiákkal akart rokoni kapcsolatra lépni, s ezáltal legitimálni esetleges utódait. Anyja és nagybátyja Garay nádor leányát jegyezték el neki, azonban ő ragaszkodott az általa eljegyzett Podjebrad Katalinnal, Podjebrad György cseh kormányzó leányával kötendő házassághoz, s anyját és nagybátyját még a Garayaknak tett eskü megszegésére is kényszerítette. Nem éppen nemzeti szellemre utal ez. Első felesége halála után egyik legfőbb törekvése az, hogy III. Frigyes leányát, az öt esztendős Kunigundát elvegye, s rokonságba kerüljön azzal az uralkodóval, aki helyett lett ő Magyarország ura. Természetesen visszautasíttatott, s csak azt sikerült elérnie, hogy Frigyes örökbe fogadja. Ezután elvette a nápolyi királylányt, Beatrixet. Mátyás rendkívül autonóm, igen erős akaratú személy volt, ezért első pillantásra furcsa, hogy okleveleit Beatrixszal is aláíratta, ami példátlan a magyar királyság történetében (és az összes többiében is, bizonyos nőuralmi periódusokat kivéve). Ha viszont ennek okát a királyi vér iránti rajongásban látjuk, a dolog nem is olyan meglepő. Természetesen nem kívánjuk Hunyadi Mátyás személyét és szerepét mindenestül elítélni, hiszen voltak pozitív vonásai; csak témánk szempontjából szerettük volna kiemelni azt, amit regnálása legitimitása, valamint bizonyos törekvései kapcsán különben el szoktak felejteni. Zápolyával kapcsolatban már említettük, hogy Jagelló Anna kezére pályázott, méghozzá éveken át, újból és újból. Hogy nem törzsökös magyart szeretett volna nőül, ezt ugyanaz motiválta, mint Mátyás esetében. II. Lajos halála után pedig az özvegy Habsburg Mária kezét szerette volna elnyerni, tehát ezúttal sem jutott eszébe leendő »nemzeti királyunknak« (aki valójában ellenkirály volt), hogy tiszta vérű magyar nőt vegyen maga mellé. Miután ez sem járt sikerrel, hosszú időre letett házasodási szándékairól, s mikor mégis megházasodott, Zsigmond lengyel király leányát, Izabellát vette feleségül. Így megnyugodhatott mikor közvetlenül halála előtt fia született, akinek királyi vér folyt ereiben. Ne feledjük el, hogy ugyanezen Zápolya János hívei fogadták meg, hogy a trónon soha többé nem akarnak idegen királyt látni, s ez a Zápolya gyermeke születése előtt még azt is megtette, hogy felajánlotta I. Ferenc francia királynak, miszerint örökbe fogadja fiát, Henrik Orleans-i herceget, ha neki magának nem születne utódja. Ezt nemigen kell kommentálni. Ha a törvényességet tekintjük, még a II. Lajos halálát követő koronázások körülményei is Ferdinánd mellett szólnak. A törvény szerint a király halála esetén a királynénak és az ország főméltóságainak (egy Mátyás idejében született törvény szerint pedig a nádornak) kellett összehívnia azt az országgyűlést, ahol az új uralkodó trónra lépésének tudomásul vétele megtörténik. Zápolya János esetében semmiképp sem volt törvényes az összejövetel, hiszen azt maga Zápolya és hívei hívták össze; az ilyen gyűlést pedig törvénytelen magánösszejövetelnek, conventiculum illegitimumnak nevezik. A Ferdinánd trónfoglalását deklaráló országgyűlést viszont a királyné és a nádor hívta össze, és ez felelt meg a törvényesség szempontjának. Ezen körülmények és vonulatok előzték tehát meg I. Ferdinánd trónra lépését, amelyek mind ugyanabba az irányba mutatnak: Ferdinándnak joga volt a trónhoz, a trón nem illetett meg mást. A kurucaink és őrültmagyarjaink által favorizált ún. »nemzeti királyokat« pedig lényegében nem is érdekelte a nemzeti királyság s a nemzet, hanem csakis önös indíttatások vezérelték szándékaikat és cselekedeteiket. Így volt ez ún. szabadságharcosainkkal – Bocskaival, Bethlennel, Thökölyvel, Rákóczival, Kossuthtal – is: tetteiket, a legitim dinasztiával való szembefordulást soha nem a nemzet iránti végtelen önzetlenség és szeretet motiválta, hanem a végtelen hiúság és nagyravágyás. z A Habsburg-dinasztia magyar trón iránti jogosultságának kérdését – úgy véljük – a lényeges szellemi és történelmi szempontok szerint tömören minden oldalról megvizsgáltuk. Mindezen vizsgálódásokból egy nagyon fontos következtetést lehet levonni. Ez a következtetés az, hogy bárkinek, aki transzcendens elveket tételez, s ezen elvek gyújtópontjában nem az ördög áll, e tételezésből az itt tárgyalt kérdéssel kapcsolatban ugyanarra a válaszra kell jutnia. A levezetés nem skolasztikus értelemben vett logikai következtetések láncolata, mindazonáltal szilárd és széttörhetetlen kohézióval bír, és azzal kell, hogy bírjon azok számára is, akik az istenkirályság vagy a szakrális királyság fentebb tárgyalt értelmezését merésznek tartják s nem fogadják el. Nem azt mondjuk, hogy az értelem számára így kell feltárulniuk a tárgyalt összefüggéseknek, hanem azt, hogy ha az értelem az érzelmeket dominálóan van jelen, akkor azok ily módon tárulnak fel. A jelen tanulmányban kifejtett összefüggések értelmében pedig azt is kimondhatjuk, hogy az az ember, akinek szemlélete Istennel és a transzcendenciával kapcsolatban pozitív – bármilyen szinten fogalmazza is meg azt –, minden valódi dinasztiát tisztel, még ha méltóságuknak megfelelően nem is egyforma mértékben. Ebből adódóan vonatkozik ez a hagyományosság tisztelőire is, a metafizikai tradicionalitás szemléleti álláspontját elfoglalóktól a néphagyományokkal szimpatizálókig (amely érdeklődési spektrumnak természetesen minden tagja helyes és méltánylandó). A Pap Gábor, Szántai Lajos, Molnár V. József-féle vonulat azon rossz magyarok szellemi örököse, akik indulataiktól és önös érdekeik által vezérelve nem voltak képes felfogni – s így elfogadni – a Habsburg-dinasztia uralkodásának jogos mivoltát a Magyar Apostoli Királyságban. Azok örököse, akik értelme végső soron nem ismer Istent, mert elegendőnek tartja, ha valaki magyar, s ezen a kategórián nem képes túllátni. Ezt a kört egyáltalán nem érdekli, hogy ki vagy mi az Isten, az pedig végképp nem, hogy van-e hozzá vezető út, vagy nincs. Ilyen attitűddel természetesen nincs. Ebből adódik az, hogy Szántai Lajosnak a Turulokkal, Hunyadi Mátyással kapcsolatos vizsgálódási módszerei, képértelmezései, szómegfeleltetései egyszerűen siralmasak; nem mások, mint a sovinizmus szolgálatába állított fantázia túlburjánzásának megnyilvánulásai. Így egyáltalán nem meglepő az a következtetés, miszerint e vonulat kimondatlanul egy választott nép-teóriát képvisel, tehát ennek alapján is megközelíti a liberalizmus és a kommunizmus eszmei kártékonyságát.
|
