HORVÁTH RÓBERT


AZ ÚGYNEVEZETT SZERVESEK ÉS A
SZERVESSÉG EREDETI ESZMÉJE

A mai magyar kulturális életben egyre láthatóbban meg mutatkozik annak a gondolati irányzatnak a hatása, amelynek képviselőit gyakran szokták »organikusoknak« vagy »szerveseknek« nevezni. Ez a hatás – amely főként a nem hivatalos néprajz, a nem akadémikus magyar őstörténet és történelem, az építészet és a képzőművészet terén nyilvánul meg – nem kizárólag negatív, de nem is pozitív. Az iskola létjogosultsága azzal kapcsolatos, hogy fő képviselői felismerték: sem a történelmet, sem a művészi alkotásokat, de még a paraszti kultúrát sem lehet kizárólag pozitivista és racionális eszközökkel, materialista és racionalista módon kutatni. Szükség van feltevésekre, összehasonlító módszerekre, egyetemes szellemi összefüggésekben való analogikus gondolkozásra, intellektuális intuícióra is. Az ember nem csupán érzéki és racionális lény – kultúrája sem csak ilyen –, hanem lénye középpontjában, lényegét tekintve érzék- és észfeletti. A »szervesek« ismét elővettek bizonyos témákat, amelyeket a bennfentes néprajztudomány, a művelődés- és a művészettörténet addigra privilégiumaivá tett és egyszersmind eljelentéktelenített. A jó ideje terméketlen akadémikus megközelítésekkel ellentétben – mind módszertanilag, mind az eredményeket tekintve – termékeny módon nyúltak ezekhez. Ezt követően azonban sok minden történt, ami miatt az általuk kifejtett hatás nem tekinthető pozitívnak. Egyrészt, kutatásaik eredményeit végeredményekként kezdték beállítani, fő képviselőik magyar »prófétákként« léptek föl, akiknek a szava megdönthetetlen. Másrészt, eltértek kutatási módszereik eredeti, említett irányától. A metodika nem a racionális és az azt meghaladó maradt, hanem egyre többször szinte teljesen mellőzték a racionális tényezőt. Ennek következményeként megjelentek például az ősi eredetű, ám teljesen New Age-es módon használt kutatási eszközök, az »ingázás« és más effélék is. Az észfeletti megragadására irányuló törekvések esztelenné és érzelgőssé váltak, a szupraracionalizmus irracionalizmussá lett. Néhány megnyilatkozás egyenesen a leggyengébb hóbortos okkultista körök megnyilvánulásaira emlékeztet. Ráadásul nemcsak »népieseknek«, hanem »nemzetieknek« állítják be magukat, fokozva az amúgy sem kis politikai zűrzavart.

Tehát, ha nem is szükségszerűen mindenütt, de az utóbb említett dolgok is együtt járhatnak azzal a kulturális befolyással, amit a kortárs magyar társadalomban a »szervesek« elérnek. Vitathatatlanul pozitív a modern ember figyelmét ősei kultúrájára irányítani és ezzel számára művészeti, életmódbeli, világnézetbeli, kutatási és még magasabb irányulásbeli perspektívákat nyitni. Korántsem mindegy azonban, hogy ez milyen módon történik. Egy efféle hatással sok más, nem kívánatos befolyás is együtt járhat. A »szerves iskola« szeret például belekotyogni olyasmikbe is, amihez képviselői láthatóan nem igazán értenek: történelmi, politikai, vallási, asztrológiai és más kérdésekbe, amelyeket gyakran válaszol meg torz módon folklorisztikus, paraszti elfogultságuk és egyoldalúságuk. Tekintettel arra, hogy az irányzat hatása a jövőben valószínűleg növekedni fog, továbbá arra, hogy a nem kívánatos hatásoknak – amennyire az lehetséges – az elejét kell venni, itt néhány alapvető elméleti elhajlásra és eltévelyítésre szeretnénk felhívni a figyelmet.

Sokat elárul az irányzat mélyebb szerepéről, hogy milyen módon érti és képviseli a szervesség eszméjét, azt az eszmét, amelynek alapján megnevezik. Zavarba ejtő, hogy erre vonatkozóan nem találunk részletes elméleti kifejtéseket, csupán néhány mondat és bekezdés utal arra, mit is értenek szervesség alatt. Ez nem tűnik többnek annak a New Age-es ízű hangoztatásánál, hogy őseink »természeti« emberek voltak, akik a látható természettel és a látható kozmosszal – szentimentális értelemben véve – »bensőséges« viszonyban éltek. Fő programpontjuk is az, hogy a »hagyományokhoz hű« embereknek ugyanígy kell élniük, ezt a látható természettel való szoros kapcsolatot kell követniük. »(…) a népművészet jelrendszere (…) nem ismer külön, egymástól egyetlen pillanatra is függetleníthető természeti, illetve társadalmi rendet. Durvábban, mához szólóbban fogalmazva: nincs az az önmagában ésszerűnek tűnő társadalom-szerveződési ritmus, amely, ha alapvető természeti ritmusokat (…) sért meg tartósan, lábra kaphatna (…) a közösségi társadalomban. A “legyőzzük a természetet” lózung ugyanis abban az esetben lenne csak ésszerűnek mondható, ha két, egymástól függetleníthető természetet tételeznénk fel: egyet mibennünk magunkban, és egyet, a legyőzendőt, rajtunk kívül. A rideg valóság viszont az, hogy nincs két természet! Ugyanaz az egy munkál bennünk, ami körülöttünk, és ha ez utóbbit “leigázzuk” – magunkat bénítjuk meg, torzítjuk el, esetleg pusztítjuk ki végérvényesen.« (Pap Gábor: Természet és társadalom viszonya a magyar népi műveltségben. Őshagyomány, 8. sz.) A »szervesség« tehát a körülöttünk lévő természettel való »szerves« kapcsolaton alapulna. A természet e felfogás szerint kizárólag pozitív, sőt az abszolút pozitívumnak tűnik. A régi ember állítólag e kapcsolatból merítette tudása legjavát. »Műveltsége« ezért szerteágazó »szerves műveltség«. Nekünk is a természetet »modellezve« kellene megalkotnunk például a környezetünket, hiszen a parasztember is ezt tette, aki a látható kozmosz mintájára megteremtett tárgyakkal »üzent« számunkra. »(…) képtelenségnek tűnt számomra, hogy a természetben élő ember művészetét rendszertelen primitív képzelgés, babonás félelem, vagy az ún. “díszítő ösztön” hozta létre és tartotta fönn folyamatosan évezredeken át, alapjait tekintve változatlanul.« (Molnár V. József: Bevezetés az organikus jelek világába. Őshagyomány, 9. sz. Vagy uő: Világ-virág. A természetes műveltség alapjelei és azok rendszere. Budapest, 1996.) E több tekintetben jogos felfogás az irányzat képviselőit olyan hozzáállásra késztette, mintha az említett dolgok soha, a legalsóbb társadalmi rétegek és a legalacsonyabb rendű kultúrák eseteiben sem játszottak volna szerepet. A földműves, az állattartó mindig »mondanivalóját«, a legfontosabb ismereteit rögzítette és adta tovább a tárgyakon. Hogy mi volt ez az üzenet? A külső természettel, a látható kozmosszal való »szerves« kapcsolat.

Mindez viszont egy jobb érzésű parasztemberre és pásztorra nézve is degradáló, hiszen a természeten túlival, az érzékek felettivel miért ne lehetett volna – valamilyen fokú – kapcsolata? Miért kell e természettel való »szerves« kapcsolatot és a kozmológiai ismereteket abszolút érvényűnek beállítani? A »szervesek« szerint a négy égtáj így »állandóbb« volt Istennél a régi korok minden magyarja számára.

Nem lehet tagadni, hogy az alacsonyabb rendű kultúrák és az alsóbb társadalmi rétegek eseteiben ez a külső természettel és látható kozmosszal való kapcsolat akár a legmeghatározóbb is lehetett. A logika legelemibb szabályai azonban megkövetelik, hogy ne ezt abszolutizáljuk, tételezzünk fel ennél többet is.

Ha a »szervesek« például más, sokkal pontosabban ismert hagyományú nomád népek felfogásait is hajlandóak volnának figyelembe venni, feltárulhatott volna számukra, hogy az eredeti nomád népek a külső természetet nem önmagában véve, hanem teofániaként tisztelték, vagyis Istennek, a Természetfelettinek a részleges formában történő feltárulásaként (ld. Arthur Versluis egyszerűsítő formában megírt könyvét, az Indián hagyományokat. Budapest, 2001.). A Természet egészét a Természetfeletti foglalja magában, amely nélkül az előbbi léte elképzelhetetlen. Így a Természetfeletti nem csak »természetellenesként« képzelhető el – mint ahogy a szóban forgó irányzat képviselői teszik –, mert ekkor nem állna valóban a Természet felett. Mindemellett viszont, mivel a Természetfeletti több, mint a Természet egésze, ez utóbbi legyőzésének a nem modern, nem kizsákmányoló értelemben vett szellemi képességét is magában foglalja az, ami a legtöbb.

Egyébként az organikusság, a szervesség autentikus eszméje is megköveteli, hogy ne kizárólagosítsuk a természettel való kapcsolatot, annak még a legmélyebb formáit se.

A szervesség eredeti ideája az emberi testtel és annak ontológiai helyzetével áll összefüggésben. Az ember testi szervei szoros és élő kapcsolatban állnak egymással. Egyrészről úgy, hogy konkrétan érintkeznek egymással, konkrétan kapcsolódnak egymáshoz, másrészről úgy, hogy a konkrét szervi kapcsolatok láncolatán keresztül az egymástól távol álló szervek és szervrészek is szerves összeköttetésbe kerülnek. Az emberi test – mint a tényleges, élő és hierarchikus kapcsolatok egésze – így minden kapcsolat megértéséhez, minden kapcsolódás megszervezéséhez mintául szolgált. Önmagukban véve az emberi test szervi és szerves kapcsolatainak azonban nincs semmilyen magasrendű értelme és küldetése. Ezeket csak azáltal nyerik el, ha a szerves kapcsolatok és kapcsolódások sora mintegy tovább folytatódik a fizikai szerveken túl. Ha a test – analogikus értelemben vett »szerves« módon – a lelki régiókon át a szellemhez, majd az abszolút szellemhez kapcsolódik, amelytől ekkor a test legkisebb pontja sem marad független. Vagyis a szervességnek csak is akkor van értelme, ha abban a hierarchikusság és egy teljes hierarchia is jelen van; akkor, ha – az emberi test példájának keretei között maradva – az alacsonyabb rendű szervek vagy sejtek hosszas áttételeken keresztül, de kapcsolatban, összeköttetésben állnak a szívvel és a fejjel, a magasabb rendű szervekkel, egészen a legmagasabb rendűig elmenve. Ha ez a két kritérium nem teljesül, akkor nem valósul meg az organikusság, a szervesség eredeti értelemben vett ideája. Vagyis a legmagasabb rendűig elmenő hierarchia-igenlés nélkül nem a szervesség valósul meg, és az csak álca.

Ennek dacára, az úgynevezett szervesek nem ismernek többféle természetet. Nem ismernek a látható természetnél magasabb rendűt. És ha ismernék is a Természet vagy a Kozmosz egészét, akkor is csak afelé akarnák irányítani a figyelmet. Nem ismerik a Természetfelettit. Nem ismerik – vagy úgy tesznek, mintha nem ismernék – a paraszti kultúránál magasabb rendű kultúrákat sem. Tagadják a néphagyományok »udvari« és »egyházi«, úgynevezett magas művészetekkel és kultúrákkal való kapcsolatait is. Így viszont nem lehet valami teljesen organikus.

A magunk részéről nem tartjuk vitathatónak, hogy lehetséges néphagyományról és egy más tekintetben magyar hagyományról is beszélni. A hagyomány kifejezés alkalmazása önmagában még nem jelenti azt, hogy használói kifejezetten szellemi – tehát kulturális hagyományokat meghaladó – hagyományt értenének alatta. Ezért egy ilyen szóhasználatért önmagában véve még nem marasztalható el senki. Csak akkor lehetne elítélni itt valakit, ha a néphagyományt, vagy az úgynevezett magyar hagyományt kifejezetten szellemi hagyománynak állítaná be, ezt azonban általában nem merik megtenni, legfeljebb közvetett módon sugallják a legbutábbak számára. Ami miatt egyértelműen el lehet és el kell marasztalni, az az, hogy magából a szervesség eszméjéből következően különböző hagyományformákról kellene beszélni, oly módon, hogy minden egyes hagyományformából a magasabb rendű hagyományok felé átjárás legyen, hiszen mindenfajta hagyomány magasabb hagyományok létéből következően van, az azokkal való szerves kapcsolat révén jött létre. Egyszerűen képtelenség volna például művészeti hagyományokról, vagy akár polgári konvenciókról beszélni, ha szélesebb értelemben vett kulturális hagyományok nem léteznének. Vagy kulturális tradíciókról és tradicionális kultúrákról, ha nem léteznének vallási hagyományok (olyan vallási hagyományok, amelyek a sámánizmus helyi formáinak vallási vonatkozásait messze felülmúló módon vallási hagyományok; az úgynevezett világvallások vallási hagyományaira gondolunk itt). De nem beszélhetnénk vallási tradíciókról sem, ha ezek mögött nem álltak volna sokkal ősibb, sokkal inkább tanítás-központú, szellemi–metafizikai tradíciók. Ha tehát a »hagyomány« és a »hagyományosság« gondolata mellett valóban ott állna a szervesség eredeti gondolata, akkor a hagyományok e különböző formái és hierarchiájuk mindig tiszteletben lennének tartva.

Ekkor a paraszti–népi hagyományok sem lennének kizárólagossá téve és mindenek fölé emelve. Úgy mutatnák be őket, mint amelyekből átjárás nyílik a nemesi és az egyházi hagyományokba, mint ahogy ezekkel minden néphagyomány – ilyen vagy olyan módon – valóban kapcsolatban is állt.

Egy effektív szervesség és effektív hagyományosság esetében a nemzeti hagyományokról is oly módon beszélnének, hogy azoknak más nemzetek hagyományaival való szerves kapcsolata szintén nyilvánvalóvá válna. Hiszen a különböző nemzeti hagyományok mögött mindig olyan szellemi – valóban egyetemes és valóban nemzetekfeletti – hagyományok álltak, amelyekre minden eredeti nemzeti hagyomány, így a magyarság originális hagyományai is nyitottak voltak.

Mindehhez azonban valóban szervesnek és valóban tradicionálisnak kellene lenni. Fel kellene számolni a hierarchia- és a tekintélyellenességet; mellőzni kellene a 70-es évek jellegzetesen népművelői kifejezéseit; az érzelgős mászolygásokat; a posztmodern stíluselemeket; és még nagyon-nagyon hosszan sorolhatnánk, hogy mi mindent. De főként a tiszta spiritualitásra kellene összpontosítani.

Ami e nélkül marad, az egy pusztán lefelé nyitott, felfelé zárt, kétszáz évvel korábban még soha-nem-volt »néphagyomány«; egy részleges, bánatunkra eltorzított, össznacionális és nemzetekfeletti szellemi–metafizikai kapcsolataitól elvágott, állítólagos »magyar hagyomány«.