BARANYI TIBOR IMRE


AZ OKKULTISTA NACIONALIZMUSRÓL

A PAP GÁBOR-FÉLE OKKULTISTA NACIONALIZMUS
METAFIZIKÁTLANSÁGA

Ahhoz, hogy szabatosan kifejthessem a címben foglaltakat, először a felmerülő kifejezéseket kell pontosítani. Ebből azon minősítés miértje is világosan látható lesz, miszerint bizonyos irányzatokat (például Magyarországon a Pap Gábor művészettörténész neve által fémjelezhető irányzatot) [ 1. JEGYZET ] a metafizikai tradicionalitás értékrendjének megfelelő szemlélet okkult nacionalizmusokként definiál (ami tehát nem ezen irányzatok önmeghatározása, sőt ezzel azok valószínűleg nem is értenének egyet; ez azonban a jelen pillanatban kevéssé érdekes).

Mint az már valószínűleg e sorok olvasói előtt nem ismeretlen, az okkult kifejezés – amit az Oxford Dictionary szerint 1545-ben használtak először [ 2. JEGYZET ] – etimológiailag tulajdonképpen és egyszerűen ›rejtett‹-et jelent; az okkultizmus azt a megismerési módszert vagy irányzatot jelöli, amely a közönséges fizikalitás világán kívüli vagy túli entitások tanulmányozására, rejtett, titkos értelmek, összefüggések feltárására irányul. Ebben és csakis ebben az értelemben véve az okkultizmus egy átmeneti pozitív szellemi jelentőséggel rendelkezik, pontosabban rendelkezhet, ugyanis a közönséges földi–emberi állapot és a szimbolikusan »végső célnak« tekinthető állapotok-feletti állapot között a valóban »okkult« vagyis ›rejtett‹ világok – egyszersmind tudatállapotok – hierarchiái »helyezkednek« el, amelyek megismerése vagy éppenséggel tanulmányozása ily módon elkerülhetetlen. Ezek megismerése szerves része az úton járó ember tapasztalási körébe vont lehetőségeknek.

Az okkultista deviáció az, amikor ezen okkult világok – és tudatállapotok – vizsgálata, megismerése úgyszólván végső céllá válik [ 3. JEGYZET ]: vagy azért mert a transz- és szupra-okkult feltétlen létének az intuíciója eleve hiányzik, vagy mert a szupra-okkult időközben – bizonyos okokból kifolyólag – szem elől tévesztetik, tehát deviáció vagyis – etimológiai értelmében vett – ›útvesztés‹ jön létre.

E ponton a legerősebben kell hangsúlyozni, hogy az okkult – legyen az a legsötétebb pokloktól a tisztult mennyei állapotokig bárminő jellegű – mindig samsarai jellegű, mindig a samsara vagyis a ›létörvénylés‹ körébe tartozik. Ha tudniillik feltesszük a kérdést, hogy meddig terjed az okkultum fizikalitáson túlisága és ehhez megvizsgáljuk azokat az irányzatokat, amelyekre az okkultizmus kifejezés használatos, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy okkultizmus »végső« tárgya szinte kizárólag a természet, azaz a megnyilvánulás alaki (rupa) tartományának szubtilis régiója (vagyis az ind-hindu hagyomány szerinti suksma [ linga]-sarira), noha ezzel kapcsolatos pontos meghatározást általánosítva nem szabad tenni (tekintve, hogy a legújabb »okkultista« irányzatok valójában már a szubtilis alaki megnyilvánulás tartományába is szinte teljesen képtelenek behatolni, röviden: a terminológiát leszámítva voltaképpen materialisták). Az »okkult« világokba való belegabalyodás–beleveszés nyilván sokféle módon és különféle körülmények közepette mehet végbe. E ponton gyakorlati szempontból az a tétel lehet orientatív jelentőségű, miszerint »a vasból lévő bilincsektől könnyebb szabadulni, mint a virágból fontaktól« [ 4. JEGYZET ]; ez azt jelenti, hogy a menny-közeli, mennyei állapotokban a létező könnyebben képes megrekedni, mint az infernalitások világaiban, döntően azért, mert a tisztultabb állapotokban egyre kevésbé van jelen az az exszisztenciális megrázkódtatottság, vagy ha úgy tetszik »szenvedés« [ 5. JEGYZET ], amely a legtöbb törekvőt a szellemi megvalósítás útja felé készteti.

Itt mutatis mutandis azon probléma előtt állunk, amelyről a hiteles yoga-tanítások a siddhik, a ›mágikus kvalitások‹ kapcsán beszélnek, mégpedig mindig olyan értelemben, hogy a siddhik megszerzése pusztán kontroll jellegű szerepet tölt be a yoga ösvényén önmegvalósításra törekvő számára (ami által »objektíve« ellenőrizheti, hogy milyen szinten áll a megvalósításban) és soha nem lehet végcél, mert végcélnak tekintése nem csupán deviáció, de előbb-utóbb magának a siddhinek az elveszítését is maga után vonja (a pusztán okkulttal való foglalkozás végül az okkultnak az elveszítésében végződik). Ahogyan – némileg máshogy megfogalmazva – a mennyekből is vissza kell térni, a mennyei állapotok (a legmagasabb rendű) is legfeljebb cum tempore, ›az idővel együtt‹ jönnek létre, s ilyenformán az idővel együtt véget is érnek, tehát nem abszolút örökkévalóak. Az, hogy mi készteti a megvalósítót a mennyei állapotok akaratlagos és mintegy felfelé való elhagyására és a legmagasabb abszolúcióra való törekvésre, közönségesen természetesen nehezen képzelhető el, hiszen milyen »evilági« okot lehetne felhozni egy tökéletesen rendezett, kiegyensúlyozott és harmonikus világ s tudatállapot elhagyására, ám az ilyen nagyságrendű akarás már kétségtelenül messze túlfekszik a közönséges megítélhetőségek szempontjain, és tulajdonképpen egy tökéletesen vágymentes, tiszta megvalósítási törekvésnek [ 6. JEGYZET ] a felélesztésével–meglétével hozható összefüggésbe.

Az, aki nem a mennyek restaurációjára törekszik, annak nincs a primordiális állapotról vagy – ahogy Hamvas mondja – az »alapállásról« intuíciója; az, aki nem az abszolúcióra törekszik, nincs sem a primordiális állapottal, sem a Kezdettelennel és Végtelennel kapcsolatos intuíciója. És akiből ez végérvényesen hiányzik, a szellemi úton az okkultizmusnál többet semmiképpen nem fog megvalósítani.

E ponton felmerülhet a kérdés: okkult-e a maga a Metafizikum? Egyrészről és egy sajátos értelemben kétségtelenül okkult vagyis ›rejtett‹, másrészről ugyanakkor nem mondható, hogy csupán rejtett lenne, mert mindennél inkább nyilvánvaló is. De még okkultsága kapcsán is hozzá kell tenni, hogy egyáltalán nem olyan értelemben rejtett, mint a pokol vagy a titánok világa, vagy az angyaloké, mert szemben ezekkel semmiféle időbelisége, térbeliség és állagisága – se durva, se szubtilis – sincsen. A metafizikum tulajdonképpen egyszerre szupraokkult és okkult és szupramanifeszt és manifeszt (hozzátéve, hogy voltaképpen modalitásai a manifesztumok). De mondjuk ki: elvileg lehetséges egy olyan okkultizmus, amely nem reked meg a természet vagy az alaki megnyilvánulás (rupa) szubtilis tartományában, hanem tovább hatol a nem-alaki (arupa) megnyilvánulás univerzális világába (karana-sarira), majd azon keresztül a Metafizikum Abszolútum nem-megnyilvánuló univerzalitásába. Ez az okkultizmus minden figyelmet megérdemelne, nem úgy, mint azok a többé-kevésbé korlátolt perspektívájú irányzatok, amelyeket összefoglalóan e név alatt szokás emlegetni, s amelyek színvonala ráadásul napjaink felé közeledve – az egyéb létszférákhoz hasonlóan – markáns alászállást mutat.

Lényeges továbbá hozzátenni, hogy a kozmológia – miként az ismert és általános okkultizmusok – szintén nem metafizika. Önmagában – akárcsak maga az okkultizmus – nem áll szemben a metafizikával, sőt eredetileg és normálisan egy a metafizikalitásból levezetett tradicionális tudomány (ahogyan tulajdonképpen az okkultizmus is minden további nélkül felfogható és felfogandó lenne.) Mégsem metafizika, mert elsősorban a természet, illetve a létesült lét, másként szólva a kozmosz vagy kozmoszok hierarchiáinak a leírásával foglalkozik, jó esetben természetesen úgy, hogy ez a deszkripció egyszersmind túl is mutasson önmagán, a természetfeletti, sőt a létesülés feletti, a hyperkozmosz és a Hyper-kozmia – ami/aki a Metafizikum Abszolútum – irányába. Bármennyire is legyen érdekes, sőt akár szellemi egy kozmológia vagy bármilyen ismeretlen területet tárjon fel a megismerő számára az okkultizmus, az soha nem metafizika, mert a metafizika mindig legalábbis a természeten túlira, illetve – magasabb értelmezése szerint – a létesülteken túlira irányul. [ 7. JEGYZET ]

Mindig és mindenütt asztrológiai párhuzamokat látni, a magyar Szent Koronától a Csontváry festményeken át tükrösökig és paraszti fűszertartókig mindenben rejtjeles asztrológiai üzeneteket fedezni fel, olyan formán, hogy ahol egy kutya megjelenik, az már szinte biztosan a Kos-minőség jelenlétéről árulkodik, stb., jellegzetes egyszersmind túlforszírozott okkultista beállítódottságra vall (főként mert az asztrológia eközben – megfosztva tradicionális lényegétől – nem a Kozmoszon-túlira, a Hyperkozmiára irányítva kerül alkalmazásra, melynek a révén visszavezethetem magamat metafizikai Önmagamba). És ezen okkultista »asztrologicizmussal« végső soron nem is az a legnagyobb probléma, hogy nem igaz, mert tegyük fel, hogy igaz, hanem az, ami ennek a konzekvenciális perspektívája: az ember különböző asztrológiai – egyszersmind mindig a nacionalizmus körében maradó – »minőségek« üzeneteit észleli és fejti meg, amelyekkel – szemben a balgákkal – bölcsen tud majd a megnyilvánuló létben, a világban eligazodni. Annak azonban – és ez a lényeg! – nem sokat fog tudni mondani mindez, aki a világon túli, a megnyilvánuláson túli, metafizikai megismerésre törekszik.

A legfőbb hiányosság, amit az általános okkultista irányzatok rovására lehet írni, éppen az okkultumra való túlerőltetett figyelemből kifolyólag, annak a hiánya, amit metafizikai abszolutizmusnak lehet nevezni. Sem gnoszeológiailag, sem – és főleg – praxeológiailag nem vetődik fel megfelelő élesre állítottsággal a Metafizikai Abszolútum léte, a megvalósító alanya irányába eső realizálhatósága és realizációja mint a szellemi út végcélja. Bármennyire érdekes – és közönségesen rejtett vonatkozásokra rámutató – kozmológiákkal, asztrológiai párhuzamokkal, prehisztorikus és hisztorikus összefüggések elemzésével és feltárásával, vagy éppenséggel jövőképpel szolgáljon egy irányzat, a jelentősége végső soron elenyésző, de mindenképpen relatív értékű és érvényű, ha nem képes hatékonyan segíteni Önmagam és lét viszonyának végső tisztázásában, az exszisztenciális krízis, a létmegrázkódtatottság teljes felszámolásában, a sötétség, a tudatkioltó erők ellen folytatott küzdelmemben, a halál át- és túlélésében.

z

A nemzet (a nemesség) úgy viszonyul a Egyetemes Emberhez, mint a prizmán felbontott színek valamelyike magához a prizmára vetülő fénysugárhoz. Tulajdonképpen és egy lehetséges megközelítésben az Egyetemes Ember nyilatkozik meg a nemzetekben, de aktuálisan valamely nagyobb modalitása szerint, s a többi modalitást főként potenciálisan hordozva magában. A nemzetek az Egyetemes Ember egy-egy fontosabb modalitásnyalábjai.

A tömeg (a nem »kétszer-születettek«) nem tartozik semmilyen nemzethez; a tömeg lefelé elhagyta a valamely nemzethez tartozás létrendi rangját; a tömeg sajátos mivoltából adódóan szub- és internacionális képződmény; a nemzet minőségéből semmit nem hordoz, még akkor sem, ha annak sajátlagos nyelvét beszéli világi élete bonyolítása közben.

Ahhoz, hogy valaki definiálni tudja egy nemzet mibenlétét, mindig a nemességet kell vizsgálnia. Az úgynevezett néphagyomány vizsgálatának csak abban az esetben van értelme, ha a nép alatt a vaisya kaszt megfelelőit értik (kézművesek, kereskedők, polgárság, »harmadik rend«); máskülönben már magával a »néphagyomány« kifejezéssel is egy contradictio in adiecto valósul meg. A vaisyánál alacsonyabb létezői rétegeknek nincs és nem is lehet hagyományuk, a hagyományból – egy szolgálat révén – kizárólag a magasabb kasztok (illetve ezek megfelelői) révén részesedhetnek.

A szellemi szempontból problematikus »nacionalizmus« először is azt teszi, hogy a nemzeten nem kizárólag a nemességet érti, hanem mindenkit, aki egy adott területen él és nyelvtanilag azonos nyelvet beszél. Ezt egy következő lépésben pedig összekapcsolja egy olyan sajátos értékítélettel, miszerint ez az identitás a lehető legjobb és legvégső identitás, s amely ráadásul sokszor – mint chauvinizmus – szembe is fordul a többi, hasonló létrendi síkon átélt, de más nacionalista öntételezésekkel.

Ha alaposan megvizsgáljuk, hogy mi a – szinte mindig homályban lévő – oka az önazonosítás nacionalizmuson túli szintekre eljutni képtelen formájának, akkor azt látjuk, hogy ez valójában egy öntételezési, önátélés-intenzitási devalváció: az individuum valódi Önmagára eszmélésének képtelensége, s ehelyett a fenti módon antitradicionalizált ethnogeniusszal való önazonosítás. Ennek fennálltakor egy nivelláció is végbemegy: függetlenül létrendi rangjától és kvalitásaitól, pozitív értékítéletet nyer mindaz, aki az így felfogott ethnogeniuszhoz tartozik, s minden egyéb vagy megtűrt lesz, vagy egyenesen ellenséges érzületet vált ki. A nacionalisztikus öntételezés olykor egészen pathologikussá terebélyesedhet, a legvulgárisabb irracionalizmusoknak engedve teret: »kiderül«, hogy minden és mindenki de facto az illető »nemzettől« származik, a nyelvek, a világ összes jelentős embere, az összes fontosabb eszme stb.; »felismertté válik«, hogy a világ jóformán összes »nemzete« kizárólag azon mesterkedik, hogy a saját ethnosz nagyszerűségének az útjába álljon, s boldogulásának kerékkötője legyen. E nyilvánvaló képtelenségek még akkor sem zavarják kiagyalóikat, amikor például kiderül, hogy Jézus Krisztus vagy Buddha például nem csak magyar volt, hanem orosz is (néhány orosz fantasztának) és német is (a hasonlóaknak), és francia is és szerbhorvát is és zsidó is. És ekkor a forszírozott és dilettáns etimológizálásról [ 8. JEGYZET ] még nem beszéltünk, miszerint például a bauddha-vadának a magyar – horribile dictu – »buta« és »budi« szóhoz lenne köze, és még a német »blöd«-höz, mint azt Pap Gábor véli, [ 9. JEGYZET ] s nem pusztán szanszkritul jelenti azt, hogy a ›felébredés doktrínája‹.

E ponton érkezünk el az okkultizmus és a nacionalizmus összeházasításának sajátos problematikájához. Ez az irányzatcsoport a már eleve antitradicionálisan értelmezett »náció« kapcsán nem elégszik meg a manapság szokásos és közönséges materiális történeti, néprajzi, kulturális stb. adalékokkal az illető terület vonatkozásában, hanem rejtett vonatkozásokat tár fel vagy vél feltárni, amelyeket többnyire az illető »nemzet« eminens, a többit felülmúló voltának bizonyítására használ. Hogy itt mennyire az irracionalitások keretében vagyunk, jól mutatja, hogy az így feltárt okkult vonatkozások az illető ország fiain kívül még soha senkit nem győztek meg azon ország kiválóságáról vagy különlegesen kitüntetett voltáról, amelyre az okkultista vizsgálódás irányul.

Egy már említett fontos pont, aminek a tradicionális princípiumokat ismerőknek rögtön fel kell tűnnie az, amikor egy irányzat állandóan nemzeti (például a magyar) hagyományról beszél és eközben fel sem merül az illető nemzeti arisztokrácia principiális mibenlétének a vizsgálata. A Pap Gábor-féle okkult nacionalizmus esetében ez úgy néz ki, hogy szó van egyrészt – rendkívül inadekvátan – a nemzetfeletti királyi dinasztiáról, s másrészt ezután rögtön a »jó pásztorok hagyatékáról«. Nem a magyar mágnás a vizsgálat tárgya, hanem a »nép igaz fia«, a paraszt, ami tradicionális szempontból teljesen elfogadhatatlan (és itt nem lehet olyasmivel takarózni, hogy a vérségi arisztokrácia nem azonos az igazi szellemi arisztokráciával, tudniillik például a Magyar Királyság vonatkozásában a magyar nemesség, főként a mágnások egészen a XX. századig többnyire egy igen magas, valódi szellemi rangot képviseltek). Ez a plebejus szemlélet továbbá – és nyilván nem véletlenül – egy erősen protestáns szellemiség által színeződik át, amely egy ab ovo antitradicionális keresztény áramlat szállásadója. [ 10. JEGYZET ]

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy az adott nemzet körében vagy akár az adott országban való születés a szellemi ember – aki mindig elsősorban univerzális orientációjú – számára is tartogat tisztázandó feladatokat. Egy bizonyos pontig kétségtelenül érdekes az, hogy az ember miért születik éppen egy adott nemzet körében vagy országban (az e téren kevert házasságokból való születés problémáját ez úttal félretéve). Ez a tisztázás azonban csak valódi princípiumok felkutatása formájában ér valamit. Hogy miről van szó, vizsgáljuk meg egészen röviden a magyarság vonatkozásában; mi az, amivel kapcsolatban magát minden magyarnak valló embert sajátosan és vitathatatlanul jellemezhetné? [ 11. JEGYZET ] Például az Árpád-házi vagy Turul-dinasztiabeli királyok elfogadása–tisztelete (beleértve ennek implikációit, például a Szent Korona misztériumát is). Ahhoz tehát, hogy valaki a magyarság sajátos, külön reá jellemző karakterét többé-kevésbé pontosan meghatározhassa, ajánlatos ennek a királyi háznak a principiális–szimbolikus mibenlétét feltárnia tradicionálisan hiteles vizsgálódás keretében, amire itt természetesen nem vállalkozhatok. [ 12. JEGYZET ]

Itt még egy problematikus módszertani eljárásra kell felhívni a figyelmet. Amikor valaki az univerzális princípiumok révén kíván vizsgálatokat végezni bizonyos partikuláris területeken, akkor annak van létjogosultsága és az a vizsgálat sok tekintetben feltáró jellegű lehet. Semmi ok nincs ugyanakkor a módszertani tények elhallgatására, és arra, hogy a vizsgálódó úgy tegyen, mintha korábban semmit sem tudott volna az univerzális princípiumokról, s azokat éppenséggel a vizsgált partikuláris területen »fedezte fel«. Valamilyen – többnyire szentimentális, illetve az említett önátélésbeli devalváció okából – ragaszkodva egy partikuláris megnyilvánuláshoz, van, aki úgy próbál ennek egy sajátos dignitást adni, hogy azt univerzális princípiumok explicit hordozójának állítja be. Az univerzális princípiumokat ugyan máshonnan ismeri (már amennyire ismeri), de azt állítja, hogy ezt az adott partikuláris alakzatban »fedezte fel«, és ez az, ami általában nem igaz; nem kizárt, de általában nem igaz. A helyzet az, hogy amikor egy metafizikai tradíció, a maga multikomplex doktrinális armatúrájával együtt a kihunyás határához ér, egyes képviselői teljes tudatossággal végrehajthatnak egy olyan nagyszabású akciót, amelynek során előre jól kiválasztott, a megőrzésre alkalmas alakzatokba öltöztetik a tradíció legfontosabb elemeit, a teljes kihunyástól ily módon őrizve meg azt. Ekkor a tradíció többnyire egy erősen lunáris (tehát közvetett, tükrözött és emocionális, más oldalról fokozottan kollektív és társadalmi, megint más oldalról túlnyomórészt exoterikus) jelleget ölt, miként például a folklór, a néprajz, a népművészet esetében, aminek a révén akár hosszú évszázadokon keresztül őrződhetnek meg olyan tradicionális elemek, amelyek valódi mibenlétéről és lényegéről maguknak a megőrzéssel »megbízottaknak« sincs különösebb tudomásuk. És a probléma nem azzal van, amikor valaki ezeket azzal a szándékkal kezdi vizsgálni, hogy az eredeti, az illető reziduumokat hátrahagyó tradíció lényegébe, annak megértésébe behatoljon – hiszen sokszor ezek éppen ezzel a célzattal lettek megalkotva –, hanem azzal, ha ez a vizsgálódás egyes antitradicionális mentális premisszák alkalmazásával megy végbe, amelyektől a vizsgálódó mentális korlátoltságánál fogva nem tud vagy nem akar megszabadulni. És maga az elhalt tradíció – éppen azért, mert a lényegi doktrína tekintetében elhalt – maradványai révén nem tud gondoskodni az illető számára azokról a támasztékokról, amelyek őt korrigálnák, az eltévelyedéstől folyamatosan megóvnák. Egy ilyen értelemben elhalt tradíció maradványainak a »visszaolvasására« tehát kizárólag egy olyan személy vállalkozhat az eltévelyedés különösebb kockázata nélkül, aki már előzetesen is komoly tudással rendelkezett a tradicionális princípiumokkal, a tradíciók világának törvényeivel, a tradicionális szimbólumokkal kapcsolatban. Ezt a tudást pedig jóformán kizárólag olyan tradicionális doktrínák megismerésével lehet megszerezni, amelyek mindezidáig nem léptek a kihunyás útjára. És itt egy érdekes problémával találkozunk: mondjuk ki nyíltan, hogy azok közül, akik ma a tradíciókkal foglalkoznak, a legtöbben soha nem lettek volna képesek a legfontosabb tanításokat pusztán az életben maradt tradíciók közvetlen tanulmányozása révén birtokba venni; itt egy interpretációra, vagy ha úgy tetszik egy readaptációra volt szükség, egy vezérfonal kézbe adására, amely munkát legutóbb a tradicionális szerzők (Guénon, Evola, Schuon, stb.) végezték el a múlt század folyamán. Ez egy olyan horderejű tény, amelyet senki sem hagyhat figyelmen kívül, aki bármilyen érdemi szinten tradíciókkal kíván foglalkozni; mert bár elvileg mindezt meg lehetne kerülni, a tények azt mutatják, hogy azok az irányzatok vagy egyének, amelyek/akik ezt teszik, a legkülönfélébb pontokon súlyos tévedések áldozatai. Másképpen fogalmazva: bármennyire is fájó egy, a magyar népművészet iránt elkötelezett embernek, mégis tény, hogy például az Atma-vadát – ami a metafizika és ily módon minden szellemi önátélés magja – mégis csak könnyebb a vedantából, illetve – tartva magunkat az előbbi értékelésünkhöz – ennek authentikus, tradicionális exegetikájából megérteni, mint egy XIX. századi hortobágyi rühzsírtartóból. És nem azért, mert az indo-arya vagy hindu, ez pedig magyar, hanem azért, mert az egy kimondottan ezzel foglalkozó metafizikai doktrína, ez pedig egy egykori, paraszti használati tárgy. Ez természetesen nem azt jelenti, hogy egy hortobágyi paraszti rühzsírtartó nem »hiteles«, vagy nem hordoz akár tradicionális kozmológiai–asztrológiai párhuzamokat is rejtő üzeneteket, hanem azt, hogy ezen az Atma-vada a legjobb esetben is csak nagyon áttételesen jelenik meg. Igaz, hogy egy tanítás szerint »mindennek Buddha-természete van«; az éber szemlélő számára minden a legvégső lényegről beszél: legyen az egy szentkönyv vagy egy soknapos oszló állattetem. Azt azonban egyik tanítás sem mondja, hogy erre a tanításra kizárólag sokadnapos oszló állattetemek vizsgálatából kellene valahogyan rájönni. Még ez sem kizárt teljesen, azonban kevéssé valószínű. (Itt e hasonlatért a rühzsírtartók iránt mély szimpátiát érzőktől elnézést kell kérnem.) Hiszen a helyzet a legtöbb esetben éppenséggel az, hogy még a legközvetlenebb metafizikai tanításokkal találkozók sem fognak fel túl sokat ezekből, és hogyha valaki ezekből nem fog fel túl sokat, akkor különösen semmit sem fog felfogni egy bicskatok vagy akár egy református templomi kazettamennyezet láttán. Bármennyire szépek és mívesen megalkotottak, a Metafizikum felé való orientálódáshoz ezekből sajnos nem lehet kiindulni.

Van azonban aki még a fentiekkel sem elégszik meg, és azt teszi, hogy miközben az univerzális princípiumok bizonyos partikularitások körében való fellelhetőségéről beszél, egyenesen szembe fordul a princípiumok univerzális és alakon túli világának törvényeivel és azt állítja, hogy ezek csak egy – éppen az általa vizsgált alaki világ, például egy nacionalitás – partikuláris világában nyilatkoznak meg, ami képtelenség. Egy univerzális princípium bárhol, bármikor és bármilyen, egymástól akár erősen különböző alaki világban megnyilvánulhat, és ez utóbbi tény egyáltalán nem jelenti ezen alaki megnyilvánulások egymással való összeegyeztethetetlenségét. A most tárgyalt eljárásnak mellesleg van egy sajátos értelemben vett »előnye«: a pusztán az illető partikuláris területet ismerők, a csupán azzal foglalkozók szemében rendkívül »eredetinek«, »nagy tudásúnak« tűnhet fel az, aki valójában titkon máshonnan, tágabb összefüggésekből informálódik. [ 13. JEGYZET ] És ebben az ördögi az, amikor ezzel az elismeréssel megelégedve, elzárja annak a lehetőségét, hogy meghaladván minden partikularitást és ezzel együtt, minden megkötöttségét, az univerzalitás valóban szabad világába – ami se nem magyar, se nem indoárya, se nem sémita, se nem egyéb – való felemelkedés végbemehessen, mint minden valódi tradíció esetében.

A proletariátus jelenlegi globalizálódó és a szubsztancialitás irányába tovább nivellálódó világban vitathatatlanul értékes minden, esetleg még fennmaradt, valódi nemzeti sajátosság megőrzése, a nemzeti mibenlét minőségi ápolása, hiszen a princípiumok univerzális világába kizárólag az egyes nemzetek intellektuálisan legjobb adottságú szülöttjei képesek behatolni (akik ezzel egyszersmind – bár ez egészen kivételes – meg is haladják pusztán nemzeti identitásukat), amit tehát egész országok számára teljes képtelenség lenne a mai viszonyok közepette előirányozni. Ezt a nemzeti (nemesi) értékmentést azonban egy szupraracionális rálátás fényében kellene irányítania az arra valóban hivatottaknak, tudatosan kikerülve minden irracionalitást és obskúrus szentimentalizmust, amelyeknek teret engedve a legjobb szándékok mellett is az ellenkező cél megvalósításán, minden minőségi különbség lefelé való elmosásán fognak a résztvevők munkálkodni, kollaborálva a napjaink társadalmi káoszát meghatározó egyre globálisabb folyamatokkal.