SZMORAD CSABA


A MAG ÉS A HÉJ

MEGJEGYZÉSEK
EGY ÁLSZELLEMI IRÁNYZAT KAPCSÁN

Egy élő és tényleges létrendi emelkedést eredményező spirituális orientációnak és praxisnak mindenkor integráns részét kell, hogy képezze az a folytonos vizsgálat, melyben a törekvő aktuális ›benső‹ és ›külső‹ világának ál- és ellen-spirituális befolyásoltságát – e befolyás mibenlétét és mértékét – tárja fel.

A jelenkor ›külső‹ vonatkozásait tekintve ez a feltáró feladat elsősorban a spirituális vagy az önmagukat spirituálisként definiáló személyek és irányzatok kapcsán vetődik fel. Ma rendkívülien sok irányzat működik, és – a Kali-Yuga sajátos természetének megfelelően – csaknem mindegyik ál- és ellenszellemi irányzatként, hogy egy korábban ismeretlen intenzitásban munkálkodhassanak mindannak visszaszorításán, felforgatásán és megmásításán, ami a földi–emberi világban még szellemi, hozzátéve, hogy azt sem kímélik, ami egy egykor tényleges szellemi áthatottságnak mára csupán reziduuma.

Az alábbiakban egy olyan álszellemi – és bizonyos értelemben ellenszellemi – irányzat kapcsán szeretnénk néhány megjegyzést tenni, mely – nem minden előzmény nélkül – Magyarországon bontakozott ki és nyert – sajnálatos módon – egyre nagyobb támogatottságot.

Pap Gábor és a vele szorosan együttműködők – Molnár V. József, Szántai Lajos és mások – irányvonaláról van szó, melyre – neve nem lévén – képviselőinek – főként vezéralakjának – nevével lehetséges hivatkoznunk.

A ›Pap Gábor-i vonal‹ azért nem kapott képviselőitől nevet, mert ők maguk nem tekintik szemléletüket ›irányzatnak‹. A magyar néphagyomány, a népművészetek, a nemzeti–politikai–társadalmi–kulturális sajátosságok (és még sok más egyéb) kutatóiként és egyedül hiteles ápolóiként lépnek fel, s az e kérdések kapcsán képviselt ún. »elvi orientációjukat« mint »újra-megtalált«, »magától értetődően érvényes«, »természetes« látásmódot állítják be.

A ›Pap Gábor-i vonal‹ természetrajzának ismeretében ezek minden alapot nélkülöző kijelentéseknek bizonyulnak, mert bár az általuk tárgyalt tematikumok nagyobb részét egy minden szintjében figyelmet érdemlő – és némely területét tekintve kikerülhetetlen jelentőségű – ›hagyomány-vonulatból‹ – pontosabban tradicionális reziduum-körből – emelik ki, gondolatrendszerük mégis ›privát konstrukció‹, egy sajátosan modern csinálmány, melyben tevékenységük kezdeteitől olyan szemléleti elemek dominálnak, amelyeket a magasrendű ember vezérlő elvei között sohasem lehetett »megtalálni« – az ál- és ellenszellemi irányzatok ideológiai eszköztárában viszont igen.

Világnézetük gerincét egy a sovinizmusba mélyen belesüllyedt okkultista színezetű nacionalizmus képezi, melyben egy szkíta–hun–avar–magyar ethno-kulturális kontinuitást tételeznek fel [ 1. JEGYZET ], s hitük szerint ez a vonulat mind szellemiségét, mind nyelvét, mind kultúráját tekintve mintegy eleve a világ összes más népe elé és fölé helyeztetett. A jelenkorban ez a legmagasabb méltóság így nyilván a »magyarságot« illeti meg – és a »magyarságot« a magyar nyelven beszélő néppel azonosítják.

E kiválasztottság úgynevezett argumentációjaként egy máig töretlenül érvényes, sőt – ha olykor mintegy rejtőzködve is, de – ma is szerves egészként élő szellemi–politikai–vallási–kulturális »hagyomány« meglétét feltételezik, mely a világban egyfajta szellemi »mag«-ként funkcionál, és ennek felülmúlhatatlan magasrendűséget tulajdonítanak. Szerintük az mutatja, hogy éppen »mi« állunk rangban és méltóságban minden más népnél magasabban, hogy ez a kincs a »mi« tulajdonunk.

Mindenek előtt a ›Pap Gábor-i vonal‹ megdöbbentően agnosztikus voltát emelnénk ki, és ezen belül is azt, ahogyan képviselői és hívői számára nem jelent problémát az tény, hogy a jelenkorban a »magyarság« a feltételezett szellemi vagy kulturális magasrendűségből szinte semmit sem képes megnyilvánítani. A nyugalmat e tekintetben azzal próbálják önmaguk számára biztosítani, hogy a »minket« körülvevő romlott jelenben [ 2. JEGYZET ] – mely romlottság a »magyarságot« egyébként szerintük nem érinti [ 3. JEGYZET ], és mely romlottság eluralkodásáért kizárólag a »magyarságtól« különböző erőket tesznek felelőssé – szellemi »magasrendűségünknek« a megnyilvánulástól való távolmaradását tartják helyesnek – legalábbis elfogadják ezt. Sejtetéseikből arra következtethetünk, hogy álláspontjuk szerint a jelenben »hagyományunk« élete nagyobb részben egy rejtett szférában zajlik, nem a megnyilvánultságban, de nem is a nép fiainak benső életében, hanem egy okkult világban. Egy, csakis az irányzat híveinek tekintete előtt megnyíló régió biztosítja a nép ma is aktuális szellemi nagyságát, sőt világelsőségét.

Mindebben egy jellegzetesen okkultista képzelgést érhetünk tetten, melynek obskúrus szövevényében egy újabb nacionalista ál-mítosz körvonalazódik, amely azon túl, hogy teljes spirituális tájékozatlanságról árulkodik, úgy tűnik, hogy egészen az »egyetlen választott nép« sötét mániájáig fajult.

Terjedelmes és szerteágazó szemléletük mindennél árulkodóbb jellemzője, hogy azokban – sem nyíltan sem rejtetten – a legnagyobb igyekezettel sem fedezhetünk fel tényleges – tehát nem névleg odaállított – szellemi princípiumokat. A ›Pap Gábor-i vonal‹ által képviselteknek nincs valódi középpontja, nincsenek spirituális elvei, ebből következően nélkülözi a valódi koherenciát csakúgy, mint a vizsgált részterületek vonatkozásában a magyarázó erőt, és – ami a szellemiekben tájékozatlanok számára is azonnal fel kellene, hogy tűnjék – nincsenek spirituális céljai. Kétségtelen tény, hogy erőfeszítéseikből nem derül ki, mit is akarnak igazán – hajlunk annak feltételezésére, hogy ezt valójában ők maguk sem tudják.

Egy teljesen metafizikátlan szemlélettel állunk szemben, melyben még az a heterotheisztikus Isten-felfogás sem játszik érzékelhető szerepet, amely – vélhetően – a háttérben húzódik meg. Abból a hallgatásból ugyanis, amely Isten mibenlétének, az ember és Isten viszonyának és az ebből fakadó céloknak a kérdéskörét övezi, egy a háttérben lappangó protestáns keresztény álláspontra következtethetünk, mely az Ember–Isten relációt tekintve a szellemi erőfeszítéseket mintegy szükségteleneknek ítéli. Tanaik kifejtettségében azonban Isten szerepe a nullával egyenlő, s ha ehhez hozzávesszük, hogy hangsúlyaik kizárólag samsarai tényezőkre esnek, egy olyan okkultizmus rajzolódik ki előttünk, mely orientációját tekintve csaknem atheista (Isten nélküli).

Bár még ez a kisiklott szemlélet sem követelné meg, a ›Pap Gábor-i vonal‹ mégis szükségét érzi, hogy ügyét más nemzetek lekicsinylésével tegye »stabilabbá«. A saját felfogásuktól különböző minden más létszemléletet és az általuk a »magyarságnak« tulajdonított szellemi–kulturális »hagyománytól« különböző miden más hagyományt mereven elutasítanak – s mindezt olykor minősíthetetlenül durva hangnemben teszik. Odáig merészkedtek, hogy az önmagukat indoeurópai nyelveken kifejező szellemi tradíciókat a Szellem minősített ellenségeinek jelentették ki [ 4. JEGYZET ].

Arról a horizontális és az – ettől érvénnyel el nem választható – ›felfelé‹ irányulóan vertikális nyitottságról, mely az érvényes spiritualitás számára oly’ magától értetődő, úgy tűnik, mit sem tudnak, szoros összefüggésben azzal, hogy nem értik – vagy nem akarják érteni –, hogy a ›nagy‹ szellemi tradíciókhoz és ezek viszonyához hogyan helyes közelíteni.

A spirituális tradíciók központi magjában mindenkor a centrális metafizika állt, melyben a ›Metaphysicum Absolutum‹ – Isten – és a kapcsolódó szellemi tanítások elvi megismerése elválaszthatatlan volt a ›Metaphysicum Absolutum‹ realizációjától. A ›Realificatio Metaphysica‹ beteljesítése volt a legfőbb Cél: Istennel azonossá válni, egy olyan – minden pozíción túli – pozícióba emelkedni, mely túl ›van‹ minden teremtettségen.

Nem kellett és nem kell magas szellemi fokon állni annak megértéséhez, hogy ha valaki ezt a Célt határozta meg önmaga számára, akkor a szellemi tanításokat ebbe a törekvésbe integrálva kell tanulmányoznia, mert ez a törekvés és Cél ad értelmet azoknak, és hogy – a létszemlélet szintjén a kezdetektől, a praxis szintjén pedig a tényleges realizáltságnak megfelelő fokozatiságban – ennek a törekvésnek és Léten túli Célnak minden létbeni kvalitását és sajátosságát, minden specifikus törekvését fel kell áldoznia – az ›alárendelés‹, a ›szolgálatba állítás‹, a ›beteljesítés‹ és az Abszolúció művébe való ›redukció‹ értelmében. Mindez nem azt jelenti, hogy a kozmikus ›hovatartozásnak‹, az alaki megnyilvánulásban aktuális kvalitásoknak vagy sajátosságoknak ne lenne a Metafizikai Realizáció folyamatában szerepe, sőt – a sva-dharma elvének megfelelően – ezeket a szellemi úton messzemenően tekintetbe kell venni. Az azonban, hogy akár az elvi bázist, akár a végső Célt e samsarai tényezők körében keressék, a szellemi tradícióktól – és az ezekkel élő kapcsolatot tartó vallási–politikai–kulturális aktivitástól is – teljesen idegen volt.

Több jel utal arra, hogy a ›Pap Gábor-i vonal‹ – korábbi ezirányú közléseink ellenére – máig nem értette meg, hogy a Buddhizmust, a Hinduizmust, az Iszlámot, stb. nem ethnikai, nyelvi, vallási vagy kulturális sajátosságaira való tekintettel juttatjuk szemléletünk kifejtése során központi szerephez, hanem mert ezek bizonyulnak egy élő metafizikai szemlélet elsőrendű inspirálóinak, támasztékainak és – mindenek előtt metafizikai doktrináikban – reprezentációjának. Ez – és nem más – adja értéküket és érvényüket.

A Metafizikai Tradicionalitás a szellemi tradíciók mindenek felett álló esszencialitását képviseli, azt az egyetlen mértéket, mellyel az egyes szellemi tradíciók is és az ettől különböző mértékben leszakadt és eltávolodott tradicionális reziduumok is joggal ›mérhetők‹. Amikor a Metafizikai Tradicionalitás képviselői bizonyos korszakok sámánizmusában vagy nomád kultúráiban hagyomány-reziduumot tudtak csak látni [ 5. JEGYZET ], ezt a mértéket juttatták érvényre, s nem a nyelvi, művészeti, morfológiai, stb. sajátosságoktól való »viszolygásuknak« adtak hangot.

A ›Pap Gábor-i vonal‹ ezzel szemben egy akcidenciákon nyugvó úgynevezett »értékrendet« vall, melyben a kvalitás alapja kizárólagosan az, hogy valami a magyar-e, hogy a magyar nép nomád kultúrájának maradványai – vagy az általuk hozzákapcsolt modern fogantatású eszmék – között megtalálható-e. Ezek után nem meglepő, hogy nem csupán a Nyugat valóban elutasítást érdemlő modern vonásait tartják értéktelennek és károsnak, hanem mindent, ami a Kárpát-medencén kívül található, azt is, ami Nyugaton magasan szellemi – vagy szellemi volt –, sőt ezen keresztül – az indoeurópai nyelvek rokon voltának irreálisan nagy jelentőséget tulajdonítva – Kelet szellemiségének teljességét is.

Egy valós értékrend hiányát mutatja már az is, hogy egy nemzeti hagyományt más nemzetek nemzeti hagyományával szembeállíthatónak tartanak, az azonban egyenesen ördögi, hogy ezt a szembeállítást a – mindenkor nemzet-felettiként értelmezett – metafizikai–szellemi tradíciókra is ki akarják terjeszteni.

z

Sietve tegyük hozzá, hogy azt, amit a ›Pap Gábor-i vonal‹ a »magyarság« hagyományának nevez, élesen meg kell különböztetnünk egy tényleges nemzeti tradíciótól. A ›nemzeti tradíció‹ a nemesség tradíciója, mely tiszta formájában nem ismerte sem a más nemzetekkel való soviniszta szembenállást, sem a nemzet-feletti princípiumok felé mutatott vaskalapos zártságot.[ 6. JEGYZET ]

Ennek bizonyságául mindenek előtt Király-hűségük szolgált – és szolgál –, melyben a Metafizikai Centrum felé való nyitottság és elkötelezettség egy megnyilvánulását helyes látnunk, és másfelől az is, hogy a Birodalom más nemzeteivel – nemességével – a Király személyén keresztül vagy a Királyság nemzet-feletti princípiumai által vezérelve alakították relációikat.

A nemesség – ezen belül a magyar nemesség – tradíciójának lényege az ethnogenius fényteljes arculatának képviselete, ›felmutatása‹, érvényre juttatása és ›átörökítése‹ volt, hogy ezáltal mind egy magasrendű élet, mind a nemzet-feletti irányultságok számára támogató erőktől – mégpedig a nemzet ›gyökeréből‹ fakadó támogató erőktől – áthatott világot teremtsen. Ezt a komplex funkciót a nemesség valójában azért volt képes betölteni, mert életében–létében egy ethnos-feletti reguláló erőt működtetett, valamit, ami több, mint ›nemzeti‹ – s amit a földi világban a Király tett jelenvalóvá.

Ha valaki ezzel az ethnos-feletti forrással – vagy az önmagát emellett elkötelező nemességgel – fordul szembe, nem szolgálhatja a nemzet érdekét, sőt az ethnogenius sötét arcát segíti kibontakozni. Ha egy ilyen természetű támadás-sorozatnak a nemzet egésze nem tud ellenállni, elkövetkezhet az idő, mely a nemzetet a megsemmisüléssel fenyegeti.

A jelen e tekintetben súlyosan válságos helyzetet tár elénk, és a ›Pap Gábor-i vonal‹ – csaknem minden tekintetben ennek a válságnak az elmélyítésén munkálkodik, olykor nyíltan, olykor – általuk át-nem-látott, számunkra azonban nyilvánvaló – ›áttételeken‹ keresztül.

Vajon nem a nemzet ellenében működik az, aki egy – egyébként ennél jobb sorsra érdemes – nemzet-alatti néphagyományt modern elemekkel fertőz meg, majd ezt kezdi a nemzeti tradíciónak nevezni, ráadásul olyan szellemi értékek elleni támadásra használja, melyek – közvetlenül vagy egy spirituális ›megfeleltethetőség‹ értelmében – a nemzet – a nemesség – esszenciáját jelentették? Ha valakinek kétségei lennének, gondoljon arra a rajongásra, mellyel a ›Pap Gábor-i vonal‹ a Magyarországot sarkaiból kiforgató rebellisek felé fordul, mindezek élén a jobb érzésű emberben visszatetszést keltő Petőfi-kultusszal, továbbá arra a sokat mondó »feledékenységre«, ahogyan a forradalmi erőkkel szemben álló magyar nemesekre és közemberekre nincsenek tekintettel.

Jól ismerjük azt a »magyar« ellen-hagyományt, mely igaztalanul a nemzethez tartozónak nevez nemzetidegen és nemzetellenes személyeket és törekvéseket, s azokat, akik valóban a nemzetért tettek és tesznek, ellenségekként tünteti fel. Úgy tűnik, a ›Pap Gábor-i vonal‹ ennek a nemzet- és ország-ellenes aktivitásnak vette fel elejtett fonalát, hogy a magyarországi zavar- és viszálykeltés egy újabb jelentős forrásává válhasson.

A szovjet megszállásra jellemző tiltások és korlátozások meggyengülésével a szellemi vagy szellemi vonatkozású kibontakozás egy értékelhető lehetősége is megteremtődött. S ahogyan a köztudat pozitív irányú átalakulását a filozófia, a történettudomány, az irodalom vagy akár az asztrológia területén gondosan akadályozták az ezzel megbízottak vagy az ›önerőből‹ melléfogó lelkes aktivisták, hasonlóképpen a magyar néphagyományban rejlő pozitív lehetőségeket és általában a nemzettudatot is deformálják szándékosan vagy »jóhiszeműen« az erre kijelöltek vagy az erre a feladatra önként jelentkezők. Ebben a dicstelen »küldetésben« – talán jóhiszeműen, de korlátaiból jottányit sem engedve – a ›Pap Gábor-i vonal‹ sajnos egyre nagyobb szerepet visz. Megfigyelhető, hogy napjainkban ehhez az ún. »magyar állam«-tól is egyre több biztatást és segítséget kap, s ez érthető is, ha arra gondolunk, hogy az 1989 utáni »magyar kormányoknak« – kivétel nélkül – éppen annak a ›posztmarxista‹ tudatállapotnak a széles körű meggyökereztetése a céljuk, mint amilyen tudatállapot szükséges ahhoz, hogy valaki a ›Pap Gábor-i vonal‹ ideológiájához vonzódjon vagy annak elfogadójává váljon. A jelenben ez az »állami« szándék nemzeti hagyományainknak a korábbi években nem tapasztalt mértékű tisztelete mögé rejtőzik, ezért karol fel egy olyan irányzatot, amely amellett, hogy modern, a nemzeti hagyomány értőjeként és tisztelőjeként lép színre.

Mi azonban mind az esszenciális értést, mind a tényleges tiszteletet kétségbe vonjuk, olyannyira, hogy – tanaik ismeretében – számunkra a ›Pap Gábor-i vonal‹ Árpád-ház-tisztelete is kérdésessé vált. Ez a tisztelet csak névleges vagy sajátosan átértelmezett lehet, hiszen retrospektíve Király- és Királyság-ellenes forradalmi erőkkel szimpatizálnak, és egyes magyar királyokat – elsősorban a Habsburg-házból valókat – gyűlöletükkel illetik. Habsburg-elutasításuk – sok egyéb jel mellett – arról tanúskodik, hogy nem látják a ›Király‹ lényegét, így nem láthatják Árpád-házi királyaink végső lényegét sem, ennek következtében éppen azt nem tudják tisztelni Bennük, ami a leginkább tiszteletre méltó. Szent királyaink alakját egy olyan plebejus mozgalom »eszméi« közé »dolgozzák be«, melynek megfogalmazott céljai a »megmaradni«, »élni«, »túlélni« markánsan anyagelvű horizontján nem lépnek túl.

Amit a ›Pap Gábor-i vonal‹ a nemzet számára adni tud, azt szinte maradéktalanul el kell utasítanunk, mert az ilyesfajta »boldogítások« nemcsakhogy nem szolgálják tényleges érdekeit, hanem azokkal kifejezetten ellentétesek. Az, hogy a ›külső‹ felemelkedést a Kali-Yuga jelenkori kibontakozottságában rendkívülien nagy erők teszik – csaknem teljesen – lehetetlenné, nem változtat annak princípiális érvényén, hogy a tökéletesedés felé teendő meghatározó erejű lépésekhez a nemzetnek Királyra és királyi vezetésre van szüksége; a népnek pedig az arisztokrácia [ 7. JEGYZET ] vezetését kellene kérnie és elfogadnia. Ez a – valós szellemi rangoknak megfelelő – hierarchia nem csupán a szellemi törekvéseket segíti, és nem csupán a nemzet életét erősíti, hanem a nép jólétének is ez az alapja.

A ›Pap Gábor-i vonal‹ tehát valójában nem egy nemzeti, hanem egy ezt mélységesen alulmúló fokról támadja az általa névleg védelmezett ›nemzeti tradíciót‹ is és a nemzet-feletti szellemi tradíciókat is. S hogy ezekkel mit állít szembe? Egy olyan mixtúrát, melyet képviselői elsősorban a néphagyomány reziduumaiból, asztrológiai fejtegetésekből és szimbólum-elemzésekből állítanak össze.

z

A már említett agnosztikus magatartás a részletek vonatkozásában is meghatározó vonása az irányzatnak. »Elemzéseikben« nem hallhatunk sem az asztrológiai princípiumok esszenciájának mibenlétéről, sem az asztrológia – ezen belül kiemelten az analógia – érvényének miértjéről, sőt arról sem, hogy az általuk megállapított megfeleléseknek valójában mi az értelme, jelentése.

Az érvény fundamentumának kérdését – több, mint egy évtizede – magunk vetettük fel Pap Gábornak, s erre azt a választ kaptuk, hogy ha az asztrológiai szimbólumok és összefüggések és az ezekkel vizsgált tényezők közötti analógia megmutatkozik, akkor nincs értelme ennek a megfelelésnek a miértjével foglalkozni. Álláspontunk ezzel szemben az, hogy a ›megfelelések törvényének‹ miértjét nem érteni egyet jelent az ebben egymásnak megfeleltetett ›világok‹ nem-értésével.

Az analógiában rokonságukat feltáró létsíkok – ›körök‹ – mindenek előtt közös Metafizikai Forrásuk okán mutatnak komplex hasonlóságot. Amíg a Metafizikai Forrásról – Önmagamról – nincs – egy bizonyos nagyságrendű, de tényleges – intuitív tudásom, addig a lét egytelen ›körét‹ sem ismerem, s addig egy megmutatkozó analógiának valójában számomra nincs szellemileg értékelhető jelentése. Annak érzékeléséből, hogy »az egyik ›kör‹ olyan, mint a másik«, mi következhetne egy olyasvalaki számára, aki egyik ›kört‹ sem ismeri valójában? Több jel utal arra, hogy a ›Pap Gábor-i vonal‹ nem ismeri a – legfőbb eszközének tekintett – tradicionális asztrológiát [ 8. JEGYZET ], ebből fakadóan asztrológiai megfeleltetéseik nem megvilágító erejűek, s így azoknak nincsenek szellemi konzekvenciái.

Egy helyen [ 9. JEGYZET ] Pap Gábor kifejti, hogy a »Zodiákus-keret nem önmagában érdekes«, s hogy »Ha (...) megtanultunk “zodiákusul” olvasni, akkor igen sokféle, egymással azonban összefüggő valóságtartomány felé kapunk átlátást. Ilyen valóságtartományok: az asztronómia, (...) az alchímia (...), a beavatási rítusok (...), a zene (...).« Egyetérthetünk azzal, hogy az asztrológia egy ›kulcs-szimbolisztika‹, mely segítheti az ›átjárást‹ az asztrológia méltóságát felülmúló szellemi területek felé. A ›Pap Gábor-i vonal‹ fenti felfogása azonban üres ígéret marad, mert az alchímiáról vagy a beavatási rítusokról – és általában a spiritualitásról – lényegében semmit sem tud, s így »asztrológiája« egy olyan ›hídra‹ vezet, mely nem ér fel a ›túlsó partra‹, sőt ahonnan a ›túlsó part‹ távolabb esik, mint az ›innenső hídfőtől‹.

A szimbólumok elemzése és a »képírás« értelmezése az asztrológia alkalmazásához hasonlóan intuíció-alatti – sőt racionalitás-alatti – módon zajlik köreikben. E tekintetben csupán azt jegyeznénk meg, hogy egy ›kép‹ adekvát megismerése – vagyis intuitív megragadása – olyan akciót jelent, melyben a ›kép‹ kép-volta felszámolódik – nem a megsemmisülés, hanem az ›Önmagamba való visszaemelés‹, az ›Önmagammá tevés‹ értelmében.

Nincs szükség a további részletekbe menő vizsgálatra ahhoz, hogy a ›Pap Gábor-i vonal‹ által »Mag«-szerűnek titulált álszellemi »hagyomány« kapcsán belássuk, hogy a szellemi Út előkészítése során mindez még ›héj‹-ként – vagyis érvényes exotériaként – sem vehető tekintetbe. Már az is komoly szellemi feladat, hogy a ›nagy‹ szellemi tradíciók tanításainak extraktumát élő–támogató ›körülménnyé‹ – exotériává – formálja a törekvő. És ez még mindig csak a ›héj‹ – a valóban joggal héjnak nevezhető héj –, mert a »Mag« csakis Én-Magam – Aham-Atma – lehetek.