DR LÁSZLÓ ANDRÁS


MEGJEGYZÉSEK A MORALITÁSRÓL

Hamvas Béla a Scientia Sacrában három moralitás-szintről beszél: méltóságban legalul foglal helyet a pragmatikus alapon álló, pragmatikusan tájékozódó moralitás, amely gyakorlati szempontokat vesz alapul; ezt követi az úgynevezett eudaimonisztikus morál-felfogás, morál-értelmezés vagy morális beállítottság, amely a magasabb – tehát szellemi értelemben vett – öröm irányában nyitott; és a legmagasabb fokozatnak az úgynevezett normatív morált veszi.

Hamvas azt mondja, hogy a vaisya kaszt moralitása elsősorban a pragmatikumhoz, a ksatriya kaszté az eudaimonisztikumhoz, a brahmana kaszté pedig a normatívumhoz kapcsolható. Anélkül, hogy különösebben vitatnók ezt a felfogást, ebben a kérdéskörben lényegesebb megkülönböztetéseket is életbe kell léptetnünk.

A Metafizikai Tradicionalitás létszemlélete egy ›moralitas pragmatica‹-t fogad el. Egy ›gyakorlati‹ morálfelfogással él, amelynek azonban normatív és szakrális jelentőséget tulajdonít azokban a dimenziókban, amelyekkel kapcsolatban magát a ›pragma‹-t felfogja. A pragma ebben az esetben a megvalósításra irányuló gyakorlatiság. Annak, aki a metafizikai megvalósítás útját kívánja járni, a metafizikai megvalósításhoz szükséges pragmatikumot kell elsősorban tekintetbe vennie, és a moralitást ennek értelmében kell felfognia és ennek kell alárendelnie.

Ebből a szempontból felfogva és erre az embertípusra gondolva a moralitás és a morális előírások inkább figyelmeztető jellegűek. Julius Evola hasonlata szerint a morális előírások figyelembe vétele olyasvalami, mint amikor egy hegymászó vagy egy vitorlás repülő vagy akár egy hajóval vitorlázó tájékozódik az útviszonyokról, a körülményekről, a meteorológiai előrejelzésekről és egyebekről. Más szavakkal: a magasrendű – tehát a realizáló – embertípus számára a morális előírások valójában ›bóják‹, ›figyelmeztető útjelek‹; nem tiltanak semmit, nem tesznek kötelezővé semmit, csupán figyelmeztetnek, hogy itt és itt egy olyan terület található, ahol kellő figyelem nélkül maga a megvalósítás válik veszélyeztetetté. Bármilyen módon jelenjék is meg tehát, nem tiltás, nem tilalom, hanem figyelmeztetés. És a morális előírásokat – mint figyelmeztetéseket – tekintetbe kell venni – mint ahogyan például egy hegyi úton a lavinaomlás veszélyére figyelmeztető jelzést.

A nem-megvalósító ember számára – minél alacsonyabb színvonalon áll, annál inkább – a morális előírások valóban parancsok: tiltó parancsolatok, és olyan parancsolatok, amelyek valaminek a kötelező megtételét írják elő. A realizáló ember számára ilyen értelemben nem léteznek parancsolatok.

A moralitás – mindezeknek megfelelően – nyilvánvalóan nem öncél. A magasrendű embernek sem írják a »javára« »valahol«, ha a morális előírásokhoz tartja magát, és nem írják a »rovására« sem, ha ezekhez nem tartja magát – nincs jutalmazva vagy büntetve. Aki a lavinaomlást jelző táblát nem veszi figyelembe, az esetleg nem kerül lavinaomlásba, esetleg azonban igen; vagyis: aki nem veszi tekintetbe a morális előírásokat, az tulajdonképpen veszélynek teszi ki magát. Az alacsonyrendű embernek sem írnak a javára vagy rovására semmit; ezen embertípus számára azért kell a morális előírásokat kötelezővé, parancsolattá tenni, azért kell ezek betartását akár követelni és legvégső fokon kényszeríteni, mert ellenkező esetben a magasabb rendű embert – annak felfelé irányuló életében – megzavarhatja.

Minket elsősorban, másodsorban, harmadsorban és akárhányadsorban is nem a megvalósításra képtelen, hanem a megvalósításra képes ember érdekel. Ebből következően kizárólag az ilyen ember számára érvényes fenti szempontokat vehetjük figyelembe.

E szempontok érvényre juttatása mellé olyan kvalitásoknak kell járulniuk, melyeket egyébként az etika – a philosophia moralis, a theologia moralis – általában figyelembe vesz.

Ilyen kvalitás például a hűség. Mihez való hűségről van szó? Az igazság-princípiumhoz való hűségről, magához a hűség princípiumához való hűségről, a princípiumokhoz való hűségről, s mindez végső soron visszavezethető az Önmagamhoz való hűség idealitására. Mindezek a hűségek az Önmagamhoz való hűség kifejeződési formái, az Önmagamhoz való hűség ugyanis a különböző életsíkokon nem a maga közvetlenségében jelentkezik, hanem valamilyen formába burkolózva. Lényegében azonban mindegyik formában az Önmagam-hoz való hűségről van szó.

Az igazság nem ismer hűségkérdést – mondja Krishnamurti. Ezt úgy is meg lehetne fogalmazni, hogy az igazsághoz való hűség minden egyéb hűséget előz. Az igazság szanszkrit kifejezéssel élve satya, ami lényegességet jelent – tehát a lényegeshez kell hűnek lennem. És semmi sem lehet olyan lényeges, mint Önmagam és ami ezt – mint idealitást – körülveszi.

A hűségnek hierarchiái vannak. Nyilvánvalóan vannak olyan létezők, melyekhez – mondhatjuk úgy – a hűtlenség a megkívánható, – nagyon sok esetben azonban a hűség. Egy igazságnak minél magasabban szakralizáltan–spirituális vonatkozása van, minél inkább Önmagamat tételező igazság, az annál nagyobb igazság, és annál magasabb fokú az a hűség is, amely ehhez az igazsághoz szükséges.

A fides a latin nyelvben elsősorban hűséget jelent. Rokokona a görög pistis-nek, de kissé más értelmű, ugyanis a fides a hűség mellett hitet is jelent. A pistis döntően hitet jelent, egy intuitíve elővételezett transzcendentális bizonyosság értelmében; olyan transzcendentális bizonyosságot, melyet intuitíve elővételezek – egy bizonyos állapot birtokba vétele előtt. A pistisben megvan a hűség eleme is, hiszen a transzcendentalitáshoz való hűség biztosítja azt, hogy az elővételezett bizonyosságok révén a birtokba vett bizonyosságokhoz is hű legyek.

A sursum vivere – a felfelé élni – elve kizárja azt, hogy egy szellemileg magasrendű ember önmagával a princípiumokhoz való hűtlenséget össze tudja egyeztetni.

Tudjuk, hogy a jelenkorban ez a hűtlenség nagyon jellemző – és ez a jelenkor már régóta tart; az utóbbi 150 évre ez nagyon jellemző volt, az utóbbi 100 évre még inkább és az utolsó 50 évre ennél is inkább. A princípiumokhoz való hűség egyre kevesebb szerepet játszik az emberek életében. Korábban e hűség valamilyen derengő maradványa vagy töredéke a nem igazán magasrendű emberben is élt, legalábbis abban, aki azért mégis valamennyire koordináltan akarta élni saját egzisztenciáját. Az utóbbi időben azonban ez szinten teljesen hiányzik.

Ezt a hiányt mutatja az is, hogy a filozófiai világnézetek teljesen eltűnőben vannak. Nem is szempont már az, hogy valamihez, egy elvhez, ennek filozófiai kifejthetőségéhez–kifejtettségéhez hű legyen valaki. Például az úgynevezett marxisták 99 %-ából posztmarxista lett, kizárólag azért, mert marxistának lenni már »nem éri meg«. A világnézettelenség egy létező kategória, ami fokozatosan a legkülönfélébb posztmodernitásokkal – és egyebekkel – kerül szimbiózisba. Amit ma pluralitásnak neveznek – és annyira magasztalnak –, valójában a princípiumokhoz való hűtlenségnek a kifejeződése.

Kétségtelen, hogy nagyon sok felé nyitottnak és nagyon sok felé tájékozódni képesnek kell lennie az embernek. Ez önmagában nem zárná ki a hűséget, ahogyan azonban ezt ma teszik, az kizárja.

Már többször felhívtam rá a figyelmet, hogy a politikai világnézettelenség is megjelent, csak az emberek még nem vallják be – sem önmaguknak, sem másoknak –, hogy nincsenek politikai elveik. A tömegeknek soha nem voltak elveik. (A XIX. század közepén kérdezte meg egy szónok – hogy hogyan teszi fel a kérdést, az sokat számít – : »Akartok-e továbbra is rabok maradni?« Erre tízezer ember: »Akarunk, Akarunk!«) Ez az az embertípus, amely nem tud gondolkozni; de annak is, aki valamennyire tud gondolkozni, a hűtlenség igen nagy mértékben jellemzőjévé vált, és egyre inkább azzá fog válni.

Ebből a szempontból a filozófia – szubtilisebb volta miatt – megelőzi a politicitást. Valójában persze legtöbb kortársunknak politikai világnézete sincs – csak úgy tesznek, mintha lenne nekik. A filozófiai világnézet mára olyan helyzetbe került, hogyha ma valaki azt mondja, hogy van politikai világnézete, akkor azt ma rossz néven veszik és dilettánsnak tartják.

Magától értetődik, hogy a hűségnek – abban az értelemben ahogyan itt felvetettem – semmi köze nincs a görcsös ragaszkodáshoz. A görcsös ragaszkodás általában korlátoltságból következik. A hűség esetében egészen másról van szó: egy felismert igazsághoz való hűségről, mert ez közelíti meg legjobban azt ami a hűség lényege – az Önmagamhoz való hűséget.

Ma sokan azt gondolják, hogy önmagához mindenki hű – az önös érdekek szem előtt tartását értik ezen, és azt, hogy »minden szentnek maga felé fordul a keze«. Amit önzésnek lehet nevezni, annak az igazi önátéléshez nagyon csekély köze van. Az önzésben valójában egy éntudati–öntudati – én-öntudati – gyengeség fejeződik ki. E gyengeség sajátossága, hogy valaki önmagán kívüli – externális – támasztékokat keres önmaga számára – javakban, dicsőségben, bármi egyébben. Az igazán intenzív én-tudat az önzést kifejezetten kizárja.

Az önhittség nagyon hasonló az önzéshez, mert az önhittség hátterében mindig ott van – majdnem mindig felfedezhetően, néha nagyon látványosan – egy önbizalomhiány. Az önhitt – még a felfuvalkodottságig elmenően önhitt – emberek lelkületében is jelen van – mégpedig meghatározó módon – az önmagával kapcsolatos bizonytalanság. Felületesen kezelve ezekre a vonásokra azt szokás mondani, hogy nem szép vonások. Kétségtelenül nem szépek, de ezen túl sokkal nagyobb veszélyeket rejtenek, főként egy olyan ember számára, aki egy szellemi válaszúton van: aki még nem kötelezte el magát igazán a szellemi út mellett, fél lábbal már rajta áll, fél lábbal még nem. Az ilyen emberrel sokat kell foglalkozni, mert nagyon sok tanítás kifejezetten az ilyen embereknek szól. Azoknak, akik ebben az értelemben válaszúton állnak, tudatosítaniuk kell a fentebb elmondottakat – minden törekvőnek, tanítványnak, a szellemiséggel kapcsolatba lépőnek.

Megjegyzéseink tehát elsősorban nem annak szólnak, aki valamilyen realizációs úton már magas eredményeket ért el – bár magas szellemi szinteken az eltévelyedések vagy a bukás lehetőségei szintén jelen vannak, így magas szinteken is óriási realizációs hibákat lehet elkövetni.