|
|
A modern világ legáltalánosabb értelemben vett »válságát« mostanra már csak kevesen vonják kétségbe, s legalább e vonatkozásban érezhető változás történt: az események előrehaladtával bizonyos illúziók szertefoszlani látszanak, amely egyébként örvendetes, hiszen mindez a mai mentalitás lehetséges korrekciójának kedvező jele. A korábban egyfajta érinthetetlen és kétségbe nem vonható dogmaként felfogott »fejlődésben« való hitet ily módon többé nem annyira általánosan fogadják el; némelyek, jóllehet gyakran homályosan és zavarosan, megsejtették, hogy a nyugati civilizáció ahelyett, hogy a folyamatos kibontakozását folytatná, egy nap zsákutcába juthat vagy egyenesen katasztrófába sodródhat. Talán nem látják világosan, hol van a veszély, s az általuk kifejezett képzeletbeli vagy gyermeki aggodalmak olykor pontosan rávilágítanak arra, hogy még ők is milyen téveszméket táplálnak. Végső soron azonban már az is értékelendő, hogy egyáltalán a veszély létére felfigyeltek, még akkor is, ha ezt inkább érzik, semmint igazából értik. A modern világ e szerint tehát krízisben van, ami általában véve azt jelenti, hogy egy kritikus pontig jutott el, vagy más szavakkal lehetőség szerint egy mély transzformáció áll küszöbön; akarva vagy akaratlanul, többé vagy kevésbé durva módon, »katasztrófával« vagy anélkül egy irányváltásnak kell elkerülhetetlenül bekövetkeznie. E látásmód helyes, s részben megfelel az álláspontunknak: csak részben azonban, mivel egy általánosabb szempontból számunka az egész modern korszak összességében egy válságidőszakot képvisel. Egyébként úgy tűnik, hogy mostanra a megoldás közelébe jutottunk, ma ugyanis inkább, mint bármikor máskor érezhető a dolgok állapotának néhány évszázada fennálló abnormális jellege, melynek következményei teljesen nyilvánvalóvá váltak. Az események így egyre gyorsabb ütemben bomlanak ki, ami még egy bizonyos ideig folytatódhat, de bizonyára nem a végtelenségig. Maga a »krízis« szó azonban más jelentéseket is felölel, amelyek különösen alkalmasak arra, hogy mondandónkat kifejezzék. Az általános szóhasználat nem tükrözi vissza e szó etimológiai jelentését, amelyet érdemes most felidéznünk, miként rendszerint ez a teendő, ha egy kifejezés helyes értelmét és eredeti érvényét akarja valaki helyreállítani; nos miként már említettük, e szó etimológiailag részben az »ítélettel« és a »diszkriminációval« szinonim. A dolgok bármilyen rendjében igazán az a szakasz mondható “kritikusnak”, amely közvetlenül egy kedvező vagy kedvezőtlen megoldáshoz visz el, egy végkifejlet lép ekkor valamely értelemben fel. Az elért eredmények felett így egy ítélet alakulhat ki, amit »pro« és »kontra« lehet mérlegelni és látni, hogy a mérleg nyelve végül melyik irányba billen ki. Nem kívánunk természetszerűleg egy efféle különválasztást pontosan megtenni, egyébként ez több szempontból is idő előtti lenne. Mindössze felhívhatjuk a figyelmet bizonyos fejleményekre, mégpedig olyan mértékben, amennyire a rendelkezésünkre álló eszközök lehetővé teszik, hogy egyes jól körülhatárolható eredmények ismeretét az ezek befogadására alkalmas személyeknek átadjuk, előkészítve ily módon – még ha csak részben és közvetlen formában is – azokat a tényezőket, amelyek később egy jövőbeli, a földi emberiség történelmében korszakot lezáró »ítélethez« járulhatnak hozzá. A most használt kifejezések némelyike alkalmas arra, hogy egyesekben valószínűleg az »utolsó ítélet« eszméjét idézzék fel, és ez valójában nem túlzás: értsék a kifejezést szimbolikusan, vagy betű szerint vagy mindkét módon (ezek egyébként egyáltalán nem zárják ki egymást), itt csekély jelentőségű, e témában most azonban nem áll módunkban hosszabb fejtegetésbe bocsátkozni. Mindenesetre a »pro« és »kontra« érvek vizsgálata, a pozitív és negatív eredmények szóban forgó megkülönböztetése, minden bizonnyal a »kiválasztottak« és az »elkárhozottak« közti, immár megváltoztathatatlanul rögzített két csoport különválasztásra emlékeztet; s ha mindezt egy analógiára vezetjük vissza, a dolgok természetével összhangban álló, tényleges és jól megalapozott analógiához jutunk el. Mindez viszont további magyarázatot igényel. Bizonyára nem véletlen, hogy manapság sok gondolkozót gyötör a »világ végének« képzete. Ez sok szempontból kifogásolandó körülmény, mivel e tévesen felfogott idea által előidézett szeszélyek, az ezekből adott helyzetben következő »messianisztikus« eltévelyedések, valamint korunk mentális egyensúlytalanságából eredő megnyilatkozások nem tesznek mást, minthogy magát a rendezetlenséget számottevő mértékben mélyítik el: mindazonáltal e körülmény nagyobb figyelmet érdemel. Az ilyen természetű dolgokkal szembeni legkényelmesebb magatartás bizonyára az, hogy minden további vizsgálat nélkül kitér valaki előlük, tévedésként vagy jelentéktelen képzelődésekként felfogva azokat. Úgy gondoljuk azonban, hogy még ha ténylegesen hibákról is van szó, még ha ezeknek is nevezzük őket, az ezeket létrehozó okokat és a bennük mindennek ellenére fellelhető, többé-kevésbé torzított részigazságot kutatni nem teljesen hiábavaló. Ily módon vizsgálódva könnyűszerrel észrevehető, hogy a »világ vége« felőli aggodalom szorosan összefügg a mai életet jellemző zavar általános állapotával: a vég homályos előérzete egyes képzeteken ellenőrzés nélkül működik, teljesen természetes módon zavart és gyakorta vaskos materialisztikus elgondolásokat idéz elő, amelyek aztán külső megnyilvánulásaikban a már említett különcségekké alakulhatnak át. Ez a magyarázat azonban nem annyira mentség: ha legalábbis érthető azok helyzete, akik önkéntelenül abba a hibába esnek, hogy egy tőlük függetlenül kiépült mentális állapot miatt előítéletekkel rendelkeznek, ez viszont a hibáért önmagában nem szolgálhat mentségül. De ne álljunk meg itt. A »világ végének« ideájával és mostani megnyilatkozásaival kapcsolatos pusztán »pszichológiai« magyarázat – amely a maga rendjében akár még helytálló is tud lenni – számunkra nem lehet elégséges. Ha megállnánk itt, ez azt jelentené, hogy engedünk azon modern illúziók egyike befolyásának, amelyek ellen minden alkalommal szavunkat felemeljük. Egyesek úgymond homályosan érzik valaminek a küszöbön álló végét, amelynek természetét és jelentőségét azonban pontosan meghatározni nem tudják. El kell fogadni, hogy ezzel nagyon valóságos tapasztalattal bírnak, jóllehet mindez homályos és téves értelmezéseknek, képzelgésszerű torzításoknak van alávetve, hiszen legyen bármi is ez a vég, a bennünket szükségképpen idejuttató krízis kellőképpen nyilvánvaló, a kétségtelen és könnyűszerrel megállapítható jelek mennyisége mindenkit egybevágóan erre a következtetésre vezet. Ez a vég, ha bizonyára nem is a némelyek által feltételezett teljes értelemben vett »világ vége«, legalább is egy világ vége; és ha aminek véget kell érnie, nem más, mint végső formájában a nyugati civilizáció, akkor érthető, hogy annak számára, aki hozzászokott ahhoz, hogy ezen túlmenően semmit ne lásson és erre mint a jelzők nélküli »civilizáció«-ra tekintsen, úgy tűnhet, minden e civilizációval végződik és ennek szertefoszlása valóban a »világ vége« lesz. Ahhoz, hogy az eseményeknek helyes értelmezést adjuk, fogalmazzunk oly módon, hogy valóban úgy látszik, hogy egy világ végét közelítettünk meg, vagyis egy korszak vagy történelmi ciklus végét. A múltban ilyen természetű események már léteztek és kétségtelen, még a jövőben is lesznek: különböző jelentőségűek ezek egyébként, mégpedig az éppen befejeződő korszak jellege szerint. A jelenlegi helyzetben viszont feltételezhető, hogy a küszöbön álló változás nagyon általános jelentőségű lesz, legyen bármilyen is az a forma, amely szerint ez meg fog jelenni, és amelyet most nem kívánunk meghatározni. A »ciklikus törvényekre« munkáinkban már gyakorta hivatkoztunk. Nehéz feladat lenne e törvényeket azonban teljes körűen olyan formában kifejteni, ami a modern mentalitásnak könnyűszerrel befogadható, mindenesetre bizonyos ismeretek nélkülözhetetlenek, ha valaki a jelenlegi korszakról és ennek az egyetemes történelem egészében képviselt szerepéről valódi képet akar kialakítani. Mindenekelőtt fontos megjegyezni, hogy e korszak jellemzői valóban megfelelnek azoknak, amelyeket a tradicionális tanítások mindenkor erre az időszakra jeleztek; emellett fontos rámutatni arra is, hogy ami bizonyos szempontból anomália és rendezetlenség, az mindazonáltal egy szélesebb rend szükségképpeni eleme, az összes manifesztálódó forma kibomlását irányító törvények elkerülhetetlen következménye. Egyébként szögezzük le mihamarabb, mindez nem érv arra, hogy tétlenül alávessük magunkat annak az összezavarodásnak és sötétségnek, ami a mostani világ számos vonatkozásában teljesen győzedelmeskedni látszik, mivel ha így lenne, nem tehetnénk mást, mint csendben maradni: a fennálló helyzetnek inkább arra kell ösztönöznie, hogy egészen amennyire hatalmunkban áll, azért dolgozzunk, hogy e »sötét kor« átmenetét előkészítsük, amelynek a vége számos jelből úgy tűnik, ha nem is közvetlenül, de többé-kevésbé közel van. Az eseményeket ésszerű ezen a módon megvizsgálni, mivel minden egyensúly két ellentétes tendencia együttes hatásának eredménye. Ha ezek egyike vagy másika teljesen megszűnne működni, az egyensúly örökre elveszhet, s pontosan egy összeomlás következhet be. Azonban ez a feltételezés csak képzeletbeli, mert egy ellentét két végének értelmét mindig a másiktól veszi, és bármi legyen is a látszat, minden részleges és átmeneti egyensúlytalanság végül nyilvánvalóan a teljes egyensúly megvalósításához vezet. Az, ami a jelen pillanatban döntő jelentőségű tehát, pontosan a már említett megkülönböztetés véghezvitele: a menthetetlen világ erőit tiszta tudatossággal elválasztani egy születő világ erőitől: ez utóbbiakhoz hozzákapcsolódni, megnyitni az útjaikat, táplálni őket, felfokozni azokat egészen addig, hogy manifesztálódhasson teljes mértékben ezek kettős értéke: ami egyrészről romboló és »forradalmi«, másrészről felszabadító és reintegráló.
|
